Báthori Csaba: Három szonett
MELANKÓLIA XXXIV
Ez a kerengő, nincs hazája porszem
eltilt a világtól, magamba nézni
kényszerít, csak ezt itt benn kell szeretnem,
e sötét világost, csak ezt a férfi
csöndet némára gyűrt, vastag valókkal…
Csak őt kell látnom, aki sose látszik,
aki éles szemembe látomást vitt
kéretlen, – rebegek, mint aki jót hall,
jót lát, mint akit megfésült a jóság
hirtelen s mától elfér a világban,
mert önmagában felfedezte titkát.
Többnek kell lenni önmagadba zártan,
mint az egész világ, hogy teljesedjék
egyszeriségeddel a végtelenség.
MELANKÓLIA XXXV
Ittnél többen, súlyosabban vagyunk ott,
a légbe szálló láthatatlan tagság
lakhelyén, ahol már nem vág fűrészfog
s egyetlen helyre szűkülnek a pampák.
Észrevétlen ritkul a csillagoknak,
embereknek rendje, s aki csak elszáll
égi kérő nélkül a kaptatóknál,
lélegzeténél nem nyer magasabbat.
Igaz: ki nincs, csak habog gyökerek közt,
és kevesen értik az égi eszközt,
mert égeti az élethosszú tűzvész
őket. De a nemlét nekik világol,
és utat látnak holtak parazsától –
mert a halál: fellátás, égrenézés.
MELANKÓLIA XXXVI
Megállt kerekek, félreértett dolgok
zajában, leoltott lámpák sötétjén
hullámlik velünk a megingatott én,
még nem öregednek a rozsdafoltok.
Ki nem büszke, mint a letaposott fű?
Ki nem csöppent fel soha a tejútra?
Senki halandó semmi égi dolga
nem fedi el, hogy főleg földi éltű
minden ember. Mögöttünk és felettünk
és értünk élhet ezer s ezer isten,
ha nincsen egy belül, aki segítsen,
amíg üresre éljük itt a testünk
s mindenünk egy zúzos gödörbe forrad
s leszállunk mint lombhullató halottak.
Illusztráció: Tóth Csilla Ilona fényképfelvétele (2013)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
