A Szabadság-hídon (Poétai plener, 1.)
Poétai plener. Szerkesztőségünk szervezi: kigondol egy élményt ígérő helyszínt, előzőleg megállapodik három-négy költővel, akik – miután elfogadták a játékszabályokat – ránk bízzák magukat, s adott időpontban, megbeszélt helyen: találkozunk. Megérkezünk a helyszínre, a költők letelepednek (mozgásuk azonban nem korlátozott), s harminc percben megalkotják a látvány-idézte verset. Átadják kéziratos művüket. Teremtettünk pici utócsiszolásra is lehetőséget: a poéta másolatot vihet haza – majd küldi a begépelt véglegest. Az eseményt a helyszínen készült felvételekkel dokumentáljuk.
Első alkalommal Ladik Katalin, Végh Attila és Vörös István adta fejét a kalandra. 2016. augusztus 19-én este a forgalomtól (hetek óta) mentes Szabadság-híd forgataga volt a színtér. (Szondi György)
***
Ladik Katalin
Híd, kacagás
Zöld létrák a hátamban.
Kacagnak alattam a fényvillamosok.
Ők is érzik a folyót a létrák alatt,
a meggörnyedt örökkévalóságot.
Úszik a zöld híd a kacagással,
a szemérmetlenül kitárulkozó sínekkel.
Jaj! A fénylétrák a folyóba fúródnak.
Fekete. Fekete.
Akár az örökkévalóság.
2016. augusztus 19. Ladik Katalin
***
Vörös István
Vörös István
KÉT HÉTTEL AZ AUTÓK ÉS TÁRSAI MEGSZŰNÉSE UTÁN
Jaj, hová lett az autó, a
drága, a zajos, a büdös?
A busz mért nem fordul
a sarkon, mért nem remeg
tőle az ablaküveg?
Hová lett a repülő? A legtöbb
hangárokban rozsdásodik,
de pár a levegőben maradt,
és nem zuhan le, nem zuhan
le. Egyre soványabbra
fogy. Egyre kisebb.
Madarak hátán pihen.
Jaj, hová lett a villamos,
mért nem dübörögteti
a hidat? Hová lettek
a gépek? Itt most minden
csupa ember. Hallom az
örömük és a bánatuk. Százak
lélegzését, léptét, gyomor-
korgását hallom. Hallom
a szívverésüket. Össze-vissza
ver sok száz szív. Jönnek-
mennek, mintha lehetne
még jönni-menni. Utazni.
De csak a séta, a futás, a
gyaloglás marad. A lovaglás,
a drótszamaragolás. Addig
ameddig.
Ez itt a jövő? Ez itt a múlt.
Csajok korzóznak. Jelmezesek
játsszák önmagukat. De
ki önmaga még? Autó nélkül.
Villamos nélkül. Busz oldalra
döntött hullájában aludva?
Metróalagút egyszerű
labirintusában is eltévedve
a sötét miatt. Húst sütnek.
Egy hídra hordott kádban
valaki fürdik. Fények.
Sötétek. Csónakok a vízen.
Élet, mint egy világban,
amit nem képzel valaki,
hanem csak úgy van.
Szabadság-híd, 2016. augusztus 19.
***
Végh Attila
Végh Attila
SZÓPARTON
A folyómederben zavaros fogalmak sodra.
Van még, ami átívelje, hídnak mondják az emberek.
Manapság itt, a hídon zajlik az élet.
Persze idefönt is a folyó szelleme az úr:
az ugyanaz naprendszerében nincs helye
szent ismétlésnek: ünnepnek mondják ugyan
a hídlakók, de csak a felejtés táncol:
függőágyból integet egy csontváz,
fürdőkádat őriz két burnuszos alak,
orosz katonatisztek járják a csárdást.
És mindenki fényképez; ki tudja, miért,
tükörkép-mozaik spriccel az éterbe,
csörömpöl az ég, sötét mederben folyik tova.
A folyónak három partja van, csak lefelé nyitott:
titkos, embertelen éjszakákon fölfénylik az ősi értelem,
de a hajnalt nem várja meg, magába visszamerül,
úgyis mindenki már a tűzijátékot várja, a holnapot,
amikor lustán elnyújtózhat az önfeledt tömeg,
színesen villogó arccal a magasság jéghideg,
részvétlen tömbje felé, aztán oszlik, szakadozik,
az utcákon elcsorog. De mintha a koszos léből
néha fölmerülne valami,
ami tőlünk függetlenül él és tündököl itt,
elhasznált szavak partjain.
***
Illusztráció: Szondi György fényképfelvételei (2016)
Cimkék: kézirat, poétai plener, vers
