Fazekas István: Kabóca-nyelven és cinke-hangon
Költészetünkben az újítók vagy harsogva, vagy tétován kerülnek elő, legtöbbször az adott kort meghatározó hagyományokból kisarjadva vagy azok párájától ihletetten. Nemzeti sajátosságunk volt sokáig – mindaddig, míg a szürrealizmus és az expresszionizmus kalandorai irodalmunkban meg nem jelentek –, hogy nálunk a modernek inkább józanítottak, mintsem részegítettek. Modernnek lenni – a Kárpát-medencében leginkább azt jelenti: nem hódolni és nem alázkodni. Jelentős műveket alkotni – vastörvények és vasakarat szerint.
A magára valamit is adó művész köteles ajtót nyitni az újnak, ám nem köteles a hívatlan vendéget beereszteni. Szellemi életünkben sokszor ilyen hívatlan vendégként kopogtatnak manapság a tiszta beszéd hitelét megkérdőjelező divatirányzatok. Mi köze mindezeknek a direkcióknak Hétvári Andrea költészetéhez? Csupán csak annyi: ha meg is kísértették ezek, szerencsére a küszöbén túl nem jutottak. Ugyanis A kert retorikája című kötet szonettjeinek tiszta és fegyelmezett hangja képes megtörni azt a disszonanciát, melyet a mai modernkedők szintézis-elutasítása esetenként fel-felkavar. Hétvárit vonzza a posztmodern utáni divatokat is jellemző elvont gondolkodás, de nem bódítja el. Szótára elbűvölően tiszta marad, s bonyolultabb közléseiben sem lesz kifejezésmódja nyakatekert.
Egyik kulcsfogalma a meditáció. A meditáció, ami által a világ érthetőbbé és mégis varázslatosabbá válik, és ami által maga a varázslat is kicsikarható. Talán ezért van az, hogy az elmélkedő Hétvári-verseknek különös és sejtelmes holdudvara van. A verseket szinte körülöleli a kertté kicsinyített világ teljessége. Kompozíciói többnyire tündökletesek, mint egy-egy játékos és finom zeneműé. Itt van például ez a – fúvós hangszerek szomorkás trilláit felidéző – verskezdet: „Hiába röppent városokon át,/ májusi eső, vihar tépte szét/ hangjegyekre a frissen nőtt füvön/ a kertekben egy rigó énekét…”. Majd a folytatás, melyen átcsillámlik a költőnő rezgő lepkeszárnyakon kinyíló ontológiája: „de nem bírt el a könnyű nyersanyaggal,/ vizes, puhább és ragyogóbb szövet,/ az éjszakánál titokzatosabb/ fényéveket és holdakat követ,// minden hajnalban újra felcsobog,/ dobog, zenél a könnyű vízfolyás,/ talán egy isten dúdolása volt/ vagy virágének, vagy valami más,/ amely aludni végképp nem hagyott,/ megfogott, emelt, s tudtam, nem hagy ott.” (Kegyelem) A remény költője fogalmaz itt, aki a teljesség felé tör. Nem hódít monumentális sziklacsúcsokat, de az otthonná formált világ minden titkát, minden zegzugát ismeri. Éppen ezért nevén nevezi a dolgokat, s lesz a reggel „foltos varjúkárogás”, a csönd „süket”, az Isten „ismeretlen”, az „érintések, mint a kondenzcsíkok eloszlanak” és egy lírai világutazással is fölérőn kimondja: „kabóca-nyelven, cinke-hangon úszik,/ szöszöske szárú pipacs szélein// iramlik át a táguló idő,/ az évszázadnyi szenvedés a földön.”
A kritikát az ókori görögök a megkülönböztetés művészetének tartották. Ennek megfelelően, nézzük hát meg, mi különbözteti meg Hétvári Andrea költészetét mindenki másétól! Talán metaforáinak szépsége és fényessége? Titkokat feltáró őszintesége? Egyszerű, ám elegáns stílusa? Az, ahogyan igéi átvezetnek bennünket hasonlataiba? Csoóri Sándor azt írja egy helyütt: „Van tehetség, amelyet a lázadás növeszt meg, s van, amelyet a fegyelem.” Azt hiszem, ez utóbbiról van itt szó. Ez a különleges fegyelem ennek a költészetnek a sajátja. Ez a benső, mindenre figyelő és mindent formálni tudó fegyelem, mely által érthetővé válnak az állatok beszédei is, a növények suttogásai, a kert retorikája. S ha akadnak is a kötetben olyan alkotások, melyeknek egyik-másik képe kissé halványabbra sikeredett a szándékoltnál, összességében mégis azt mondhatjuk: Hétvári Andrea képalkotó és hasonlatteremtő képessége eredeti és rendkívül érzékletes. Tűnődjünk csak el egy pillanatra A gyönyörök kertjében című versének első két során: „A lebegés marad csak legbelül,/ ha elfújod a könnyű kis pihéket…”!
Bergman azt írta Tarkovszkijról, azért tartja a legnagyobb filmművésznek, mert ő sétál át a legkönnyebben álom és valóság határán. Úgy vélem, nem cselekszem botorul, ha enyhe párhuzamot vonva azt mondom: Hétvári Andrea szonettjeinek egy része is az álom és a valóság határaihoz kalauzolja el az olvasót. Kinyitva egy varázslatos világot, mely valójában itt van körülöttünk. Sorsunkba írottan. Csak észre kell venni. Ehhez ad segítséget ez a kelmeszerűen finom, derengő asszonyköltészet.
A verseskötet a Napkút kiadó gondozásában jelent meg, a szerző fotóival illusztrálva.
(Hétvári Andrea: A kert retorikája, Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, Budapest, 2015)
Illusztráció: Hétvári Andrea kötetének borítóképe (részlet)
Ezek is érdekelhetik!
Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk →
Ádám Tamás: Halott madarak álmai →
Bene Adrián: A rálátás távlata →
