Bende Judit: Két prózavers
Kósza hidegrázás
Az élet frusztráló elegye a folyamatos lelki (h)arcoknak. Nem alszom, mert ébren tartanak az álmodban megszült gondolataid.
Nehéz veled. Olyan vagy:
Mint egy kósza hidegrázás.
Egy kidolgozott lélektánc.
Egy spirituális súlytalanság.
Egy fékevesztett feszültségkeltés.
Egy gerjesztett csontgolyó.
Egy halálbiztos hallucináció.
Egy mélyről inspirált ingerküszöb.
Egy megállíthatatlan becsapódás a szívembe, amitől szörnyethalok.
Olyan elmenni melletted, mintha a világ összes hangszere szólalna meg a szívemben egyszerre.
Veled lenni meg mintha deres ablakra érkezne iszonyatos lassúsággal egy forró lehelet, ami felborítja a rendet.
Hallani a hangodat, nézni a szemedbe, érinteni a körvonalaidat. Fogni a kezedet, érezni az illatodat, érzékelni a lelki tusáidat. Látni a harcolt arcot, amin aligha tudok segíteni.
S kiigazodni.
Ilyenkor semmi sem megy jól. Semmi sem megy. Csak az, hogy a bandzsa szempilláim összegabalyodjanak, a tapintatlan ujjaim lehulljanak a testem mellé.
Lassan, de biztosan őrülök meg, mert semmit sem tettem, ami előre tudná mozdítani a vad cselekmény csendes szálát.
Nincsenek szavak arra a kancsal érzésre, amit a számban érzek, mikor meglátlak.
Talán mert nem szabadna éreznem.
Talán mert nem érzem.
SzínkavalKÁD
Azért szeretlek ennyire, mert beléd fáradhatok és ezen nem sértődsz meg.
Az összeroskadt ajkaim nem szorulnak szavakra, ugyanis értesz azok nélkül is.
Az a szem, ami akkor van nyitva teljesen, ha a részeg részem rád tekint és fáradtságtól leölve összecsuklik egy pajkos betondarab hűvös meghívásának eleget téve.
Akkor tudok sírni, ha elgyengültem annyira, hogy ne kelljen előtted kontrollálnom a fájdalmamat. Akkor, és csakis akkor hagyom, hogy belenézz a szemembe, mert akkor olyan, mintha egy pillanatra nem lenne napfogyatkozás a retinámon.
Olyan veled lenni, mint egy égő jégdarab futkározása egy hajnalig tartó buli után.
Tanultam. Tőled sokat, rólad meg még többet.
A beszéd egy elavult technika a kimutatásra nem szoruló érzelmek kimutatására. Azoknak a gondolatoknak a kimondása, amiknek nem kellene soha napfényt látni.
El kellene futni a mocskos kísértet elől, ha éppen most takarítottunk.
Éppen most.
Éppen most tanultam rólad még valamit. Minden percben meglephet a bársony selymesen simogató érintésének utóíze.
SzínkavalKÁD, melyben az is elsüllyed, aki nem lát.
Bende Judit a 2017-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: K. Nagy Lajos fényképfelvétele (2017)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
