Jakab István: Kopogtatás
Letette a mózeskosarat, bekopogtatott. Nem tudom, tudta-e, adott egy utolsó esélyt. Nem tudom, utólag összerakta-e, hogy tényleg az utolsót. A biztonsági ajtó elnyelte morzejeleit, egy nagyobbat ráütött, hogy megdöndüljön-rendüljön az a rohadt nagy biztonság. Kitől fél az öreg? Tőle?
Bent már készültek a tettre. Az eszköz előkészítve, nap mint nap nézegette az öreg, barátkozott vele, kezébe vette, megforgatta, ujjbegyével keresztben átkallózott az élen, elégedetten állapította meg, megfelelő, elhúzta a nyaka előtt, jól begyakorolni a mozdulatot. Nem lehet kétszer próbálkozni egy igazi mesterembernek, mert ha fáj az első, a másodikra miből merít lélekerőt?
Tehát emez, a fiatalasszony, aki remélt valamit a látogatástól, de hogy pontosan mit, maga sem tudta volna föltárni – azonnali segítséget, hogy lakáshoz jusson? hosszabb távú csepegtetett portfoliót? – ott állt, ácsorgott egy darabig az ajtó előtt, mely makacsul összezárta a száját. Semmi nesz, pedig rátapasztotta a fülét, e sztetoszkópot. Szív és erek és tüdő rendben-e? Csak a saját érverése, eléggé kifulladt, mire fölért. A baba nyugton a kosár gödrében, egyenletesen, gépiesen szuszogott.
Az öreg is feküdt, kő a meder alján az iszapban, egyre jobban bemélyedve, behordalékolódva. Talán megpróbált fölülni, összeszorított foggal. Összetanakodtak az összeszaladt csigolyák. Éppúgy rosszallták a fekvést, mint a fölállás, a fölegyenesedés puszta és tényleg utolsó húsmolekuláig lecsupaszított gondolatát. Könyöke az öregnek átszúrt a lepedőn, szivacson, a mozdulatlanság és mozdíthatatlanság tengelye. Aki ezen el tudná forgatni, az ki sarkaiból is a teljes részvétlen világegyetemet. Az lenne csak az igazán nagy egyetemes fordulat.
Ki a frász merte megzavarni a felkészülésben.
Évekkel ezelőtt mondta az asszonynak, hogy ne zavarják folyton, készül a nagy utazásra. Ezt mondta volna, vagy csak hamisan emlékszem? Átkelést mondott, megsemmisülést, halált, elmúlást? Mindegy, készült rá, gondolt rá, kitöltötte az elméjét, s ahogy egyre nagyobb svunggal foglalták el a fájdalom migránsai, kiknek valamit – egzisztenciát-e – valahol ígértek, egyre inkább. Zavarogtak, összevesztek egymással, vízért, élelemért, tolakodtak a helyekért a szállítóeszközöknél mindenféle gyanús érzelmek, s még gyanúsabb vágyálmok nevében. És hát az örök tanácskozás fönt: mit kéne tennie. Nem, erről már készen állt a döntés, megfellebbezhetetlenül, csupán a módozatról vagy még arról sem, hisz az eszköz beszerezve, az idejéről folyt a tárgyalás.
Közeledett az óra.
És akkor most ez a zavaró csöngetés.
A fiatalasszony keze a gombon, rányomott, elengedte, aztán újra rá.
Az öreg fülelt, kivárt, számolt magában, tízig, tizenötig, lassan, mint egy tollpihe hullása, hallani-e a távolodó lépteket? Végül elfordult a tengelyen, valahogy letette a lábát, e két erőtlen húsrongyot, mely inkább hullott, esett, nyaklott, mint egy bábé, melyet irányítója (ki épp most döbbent rá az üres széksorokra) drótjaival nem ural többé, a padlóra, megkereste érzéketlen ujjaival a papucsot. Mást gondolt, kilépett belőle. Meghallhatják a csoszogását. De hát úgysem fog odamenni, -fáradni az ajtóhoz, és hogy kinyissa, arról aztán végképp szó sem eshet, de még kósza gondolat sem. De akkor meg minek kelt fel?
A fiatalasszony a megemelt mózeskosárral hátrébb lépett. A baba békésen szundikált a műanyag bélésében, lepedőn, pléden. Megrekedt a hőség odafenn. Az asszonykának egy csepp tallózott át a tarkó pihéi közt, odanyúlt. Nincs melege a picurnak? Ha hozzáér, megriad, sírva fakad, nem szabad. Fölverné a lépcsőház szabadságos csöndjét. Távozni kell. Pedig jó lett volna látni a bácsit, hogy él magában. Rossz lehet neki a néne nélkül, kutya se néz rá. Az apjáék megharagudtak rá a temetés miatt. Még ilyen lélektelen szertartást. Tényleg: mi, mikor, hol hagyatta ki az öregből a lelket? Az egykori balvégzetű eset a benzines tartállyal? Töprengései közben megtelt nyirokkal a feje búbja. Maradjon-e még? Menjen?
Az öreg fölállt, harmonikáztak pipaszár lábai a térd alá érő alsóban. Valamit magára kellene venni. Akkor persze az azt jelenti, nyit. Nyitni akar-e? Kérdés ez? Azért egyet lépett előre, hisz a fürdőig mindenképp el kell jutnia majd akkor is. Nem szabad elhagynia magát, akármilyen embertelen fájdalom kínozza. Legszívesebben fölüvöltött volna, káromkodva, hogy rászakadjon a födém, de ne csupán reá, akinek úgyis mindegy, hanem az egész tetves emberiségre. De akkor az is meghallaná, aki merészelte rátenni koszos, nyirkos mancsát a gombra. Csapdába esett, két lépéske előre, rajzfilm animáció, ahogy két képkocka egymásra fed, alig elmozdulásban. Ha elérné a félfát, húzhatna egyet magán, a deréktől lefelé lényegében tehetetlen kócbábon. Talán még meg lehetne feszíteni a drótjait, már csak az előadás miatt is. Üres székeknek még inkább, csak azért is. A bukáson méretik az igazi siker. S mi van, ha a félrehúzott függöny előtt pótszékekig tömve a terem? Fürtökben lógnak a csilláron? Elakad-e szava? Megreszket-e a kéz? Most még itt motoz a másik, az előcsarnokban. Jegyet akar éppen váltani? Hát senki sem világosítja föl: elmarad minden. Ez egyszemélyes darab úgy játszásiból, mint rendezőként s nézőként. Senki sem kívánatos rajta, s benne pláne nem. Elért az ajtófélig, a fáig, a csúszós festékig, nyirkos ujja megsiklott rajta, pedig látszólag jól számolta ki a ráfogás magasságát. Hosszan kifújta a levegőt a foga között, sziszegett, káromkodott. Így aztán rosszul hallhatta az első lábletevést, amint a zavaró elindult lefelé.
Csak később hallatszottak a léptek, lejjebb, ahol a látogató maga sem nagyon vigyázott már, hisz a babát úgyis föl kell zavarnia, hogy a parkban megetesse, -itassa, mielőtt nekivág az útnak hazafelé az átizzott, zúgó, lábszagú pléhkutricában.
Illusztráció: Mózeskosár (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
