Alföldy Jenő: Kortárs irodalmunk önszemlélete
Önlexikon ‒ kortárs magyar írók önszócikkei
Rokonszenvesen szabad felfogásban készült a Napút irodalmi folyóiratát is kiadó Cédrus Alapítvány Önlexikonja. (Összeállította Szondi György). Szabad felfogású, mert a kortársi irodalom egyedei saját maguk mutatják be harmadik személyben önmagukat, nem pedig hivatásos lexikográfusok, irodalomtörténészek és más szakemberek. A szerkesztő nem várta el a szerzőktől még azt sem, hogy okvetlen közzé tegyék születésük évét és helyét, polgári foglalkozásukat, családi állapotukat, műveiket és más, szokásos tudnivalókat. Azt írnak és annyit, amit és amennyit akarnak. Márton László, a kiváló író és műfordító ennyit közöl önmagáról: „1959-ben születtem Budapesten. Azóta is itt élek”. Ennyi, plusz az író fényképe. Nem lehet azt mondani, hogy bő lére eresztette mondandóját. Pedig aki másra is kíváncsi ‒ például művészi elveire, legfontosabbnak tartott alkotásaira vagy kedvenc mestereire ‒, annak más kútfőhöz kell fordulnia, a Google keresőhöz vagy a közkönyvtárak adatszolgáltatóihoz. Ez elég nagy ár a kiadói nagyvonalúságért. Olyasféle, mint a szélsőséges „szabadelvűség” a mindennapi életben: kapsz nálam porszívót, de nem biztos, hogy minden alkatrészt megtalálsz benne. Az előbbi példát véve alapul, elégedj meg a gyártás dátumával és helyével.
Máskor az ellenkező végletnek lehetünk tanúi. A szintén kiváló író és drámaszerző, Kocsis István tizenhárom nyomtatott oldalt foglal el a lexikonban. Az alkalmat megragadva, rengeteg anekdotát mond el gyerek- és tanító korából, de nem sokat tudunk meg arról, hogy ennek mennyiben van köze a lexikoncikk-íráshoz. Tapasztalatai minden bizonnyal hozzájárulhattak ahhoz, hogy mai életismerete, érzelmi élete vagy a többi emberhez fűződő viszonya olyanná váljon, amilyen, de az olvasó nehezen látja be, hogy éppen ezek az életmozzanatok voltak a legfontosabbak írói fejlődésének és ars poeticájának alakulásában. Igaz: az ördög (s az angyal is) a részletekben lakik; ennek köszönhetően, mire a hosszú lére eresztett szócikk végére érünk, fontos értesüléseknek is birtokába jutunk.
Vannak olyan önbemutatások is, amelyekben megszédít az a grandiózus írói és tudományos kiképzés, amelyet a fényképén kedvesen mosolygó Hász Erzsébet vázol föl önmagáról szólva. Csak két mondatot ragadok ki szakmai sokoldalúságának dokumentációjából. „1994 őszén kezdte meg egyetemi oktatói tevékenységét az ELTE és a PPKE bölcsészettudományi karain. Tanított disszertációjának témakörében összehasonlító irodalomtudományi, valamint magyar irodalmi és esztétikai tárgyakat, továbbá elindította a biblioterápia első magyar többszemeszteres, szemeszterenként több tanegységes oktatását az említett két egyetemen és más magyar felsőoktatási intézményekben is. A biblioterápia egyetemi oktatását kezdettől fogva önállóan szervezte, beleértve az elméleti tárgyak mellett a gyakorlati órák rendszerének kiépítését is a Péterfy Kórház pszichiátriai és krízisintervenciós osztályán, négyszintű protokollal az egyszerű hospitálási jegyzetelési előírásoktól a biblioterápiás ülések sokoldalú szakmai elemzéséig, továbbá a Problem Based Learning és creativ writing típusú gyakorlatokat is bevezette a biblioterápia oktatásába”. ‒ Mindezek a továbbiakban felsorolt tudományos tevékenységekkel, posztgraduális képzésekkel, nemzetközi kapcsolatokkal és kinevezésekkel együtt plasztikus képet adnak az író-pszichológus életéről és szakmai fölvértezettségéről. Az ilyen alapos képzettség birtokában alakulnak ki a különféle szakmáknak azok a nagymesterei, akik a klinikák rendelőiben a vizsgálati alany néhány mondata alapján már képesek lediktálni asszisztensüknek a néhány szakszóba tömörített kórismét. Minden tiszteletem a cikkíróé. Az is kiderül majd számomra, miként lesz ebből irodalom. Egy biztos: Hász Erzsébet hisz a jó művek gyógyító erejében.
E végletek között helyezhető el a szócikkek nagy része. Van, aki filozofikus humoreszk (Kállay Kotász Zoltán) vagy tréfás vers írására érzett indíttatást (Csender Levente, Kiss Benedek), ezeket is díjazom. A lexikon legjellemzőbb stiláris vonása az önirónia és az egész írói létezésmódnak szánt fricska. Nem kell ahhoz műveletlen vagy félművelt környezet, amely miatt a verseket író, novellák, regények, színdarabok és esszék fölé görnyedő, éjszakák hosszat körmölő, jegyzetelő, számítógép-nyűvő költő felebarátunk különc és ‒ Thomas Mann így mondaná ‒ gyanús tevékenységet végző figura lesz munkahelyén, esetleg már a középiskolában, netán még előbb, a családban. A tollforgatás önkéntes balekjai között vajon akad-e olyan, aki nem élte át a megszégyenítés legmélyebb pokolbugyrait? Egy-egy elfogott, sűrűn összehajtogatott papírlap repül a másik padsorban ülő copfos osztálytársnőhöz, benne a Vers, a legőszintébb szavakkal megírva, egy kísérő mondattal: „suli után szeretnék veled beszélgetni veled a Kárcsiban” (Károlyi kertben). És vége-hossza nincs a cukkolásnak, az arcot vörösre festő megszégyenülésnek. A csúfolódók mutáló hangú kórusa hallatán az ember egy liftben érzi magát, amelynek drótkötele most pattant el, és csak zuhan, zuhan…
Ennek visszahatásaként hat rám némelyik humorosnak szánt, de sajnos inkább fejvakartató, mint kacagtató nyilatkozat. „Én azért bohóckodom, mert tudom, hogy így is, úgyis kiröhögtök” ‒ ezt érzem a groteszknek szánt szövegek némelyikéből. Csak egy példa a nem is kevés ilyenből: „Vagyok transz-szexduális cölibáció és poly-hisztérikus mit-sem-tudó, és egy helyben kuporgó kozmopolita, illetve hiperidiotid, extrovénás neurokémiás és ön-p(r)a(k)tikus is… ‒ írja Nagy Zopán. Értem én, hogyne érteném; meglepődésemre szánt önpocskondiázással állok szemben. Egy kicsivel több önbecsülés nem ártana… Vannak aztán, haj, önbizalomban korántsem szűkölködő nyilatkozatok is. Egy részük iróniát sejtet, megjátszott kivagyiságot, s ebben van is valami báj. Talán éppen ő szerénykedjen, amikor a kritikusok, szerkesztők ceruzája oly vastagon fog, laptopja fettelve ír?
Az irónia derűs változataival is találkozhatunk az antológiában. A szépirodalmi művek sorába illik az írások egy része (a föntebb kissé megcikizett Kocsis Istvánét is közéjük számolva). Orosz István, a grafikus-varázsló az írásban (versben, prózában egyaránt) mint majd’ mindig, most zseniális verset ad közre. Vele együtt igen tekintélyes névsor írható ide még, szemléltetve: irodalmunk élvonalából jó néhányan jelen vannak a derűs-komoly Ács Margittól a könyv megjelenésekor már az égből ránk mosolygó Vathy Zsuzsáig (kívüle még nyolcan meghaltak a kézirat-begyűjtés két éve közben!), vagy a nemes hagyományokat tisztelő Kerék Imrétől a lelkipásztor (és szerkesztőként költőket terelgető), moderneket kedvelő Zsille Gáborig. Sajnálom, hogy nem mindnyájan vették a nekik osztott lapot, hogy szerepeljenek ebben a különös (bár olasz mintát követő) gyűjteményben. Ha nem derogált válaszolnia a fölkérésre például a következőknek: Gergely Ágnes, Ágh István, Baranyi Ferenc, Czigány György, Ferdinandy György, Kalász Márton, Kelemen Erzsébet, Kiss Benedek, Konczek József, Kovács István, Ladik Katalin, Lövétei Lázár László, Makkai Ádám, Marosi Gyula, Papp Tibor, Rostás-Farkas György, Szakonyi Károly, Tornai József, Tőzsér Árpád vagy Zelei Miklós, hogy csak kedvenceimből soroljak néhányat ‒, akkor itt lehetne még irodalmunk számos alkotóművésze, Markó Bélától Kovács András Ferencig, Farkas Árpádig, Rózsássy Barbarától Tóth Erzsébetig és tovább. Akadnak olyanok is, akik „szabályos” adatközlő lexikoncikkben ismertetik életrajzi és szerzői adataikat, díjaikat, mindenféle „ráadás” nélkül. Egyikükről elfogultság vélelmezhetősége miatt hallgatok, de igazolom, hogy idejéből nem jutott az adatain túli ráadásra (Dobozi Eszter).
Kár, hogy számosan hiányoznak a mai írótársadalom mestereiből. De a kiadót nem érheti vád: ismételt fölkérésre sem tüntették ki az Önlexikon szerkesztőit jelenlétükkel. Akik jelen vannak, most azokat „kell” szeretni.
Egészében érdekes ez a műfaji, földrajzi és politikai határokat egyaránt levető, „alagyás” könyv, ez az írólexikon, illetve az összmagyarságra kiterjedő irodalmi antológia ‒ a szakma többnyire nem épp rózsás helyzetét láthatóvá tevő és mindenképpen irodalompárti, tehát dicséretes gyűjtemény. (Cédrus Művészeti Alapítvány, 2017.)
Ezek is érdekelhetik!
Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk →
Ádám Tamás: Halott madarak álmai →
Bene Adrián: A rálátás távlata →
