Tanulmány

május 7th, 2018 |

0

Töttős Gábor: Facundia istenasszony?

Kőrizs Imre Olykor bölcs a bolondozás címmel igazán alapos és szellemes fejtegetést tett közzé a 2000 folyóirat 2012. 9. számában Horatius ódái negyedik könyvének hetedik, Torquatushoz írt verséről, annak különösen ötödik szakaszáról, melyet először Szabó Lőrinc fordításában idéz (a kiemelés itt s a későbbiekben is tőlem: T. G.):

„Hogyha elér a halál, s megmértek az isteni bíró
mérlege és szavai,
nincs ima, nincs jóság, ékes szó, rang, ami vissza-
hozzon a földre, ide”.

Ezután kifejti: ’a Torquatusnak, a híres és gazdag ügyvédnek szóló műben’ a „fordítás itt is elfedi az iróniát”, mert „[a]z idézett versszak Minószról, az alvilág bírájáról szól: ha az ő ítélete megszületik az előtte álló halottról, akkor az előkelő származás, az ékesszólás és a vallásosság is kevés ahhoz, hogy az elítélt ismét az élők közé kerüljön.”

Lebilincselő okfejtéssel bizonyítja, hogy a „non, Torquate, genus, non te facundia, non te / restituet pietas” fordulat valójában korabeli jogi formulát takar, ezért így zárja fejtegetését: „a tizennegyedik epódoszt rímekben magyarító Babits nyomdokain – így fordítanám:

Hogyha lehullsz oda, hol Minósz dönt, és a fejedre
tiszta ítélete száll,
nincs, Torquatusom, ékesszólás, hit, se családfa
ott, mi rehabilitál.”

A két fordítás különbségéből – túl az utóbbi nyilvánvaló telitalálatán és hihetőnek vélhető hűségén – egyetlen számottevőbb különbséget találunk: ami Szabó Lőrincnél (látszólag szabadabban és némiképp hibásan) „ékes szó”, az Kőrizs Imre tolmácsolásában (első pillantásra helyesebben és szöveghűen) „ékesszólás”.

Őt látszik erősíteni a Horatiust kiválóan értő és fordító Babits Mihály Halálfiai című regényének egy érdekes mondata, majd az ennek nyomán 2006-ban megjelent kritikai kiadás jegyzete. A jobb megértéshez tudnunk kell, hogy e mű egyik beszélő nevű főalakja Hintáss Gyula ügyvéd – tehát némi egyezés mutatkozik az ókori költő címzettje és közte –, ahogy arra Babits szellemesen utal idézendő mondatában. Az álnok barát éppen azt készül bejelenteni a férjnek, hogy az ő feleségét szereti, s mindezt így vezeti be: „– De hogy teljesen megértsd, amit mondani akarok, egy vallomással tartozom neked, barátom, melyet a jó barát teljes bizalmával és a kötelességét tudó férfi semmitől vissza nem riadó nyíltságával [!] akarok eléd terjeszteni.”[1] Ki-ki megítélheti, mennyire tartozik ez a mondat a szorosan és hagyományosan vett ékesszólás körébe. Mindenesetre megállapítható: szándékoltan nem művészi körmondat, hamis pátosza, körmönfontsága inkább tükrözi a folyóbeszéd esetlegességét, noha gördülékenysége és hatás(vadászat)a nem vitatható.

A regényben ezután áll az a jellemzés, amely mintegy értékeli az elhangzottakat: [Hintáss Gyula] „Hangja élesen csengett, mintha magán érezné az ügyvédi tógát s Facundia istenasszony méze ömlött ajkairól.”[2] Az alfejezet végén még ezt az értékelést egészíti ki a „[k]iszámítva a hatást s kiélvezve a pillanatnyi szenzáció egész boldogságát”[3], mely a szövegnek és mondójának lesújtó jellemzése. Ezt már a regény első Nyugatbeli bírálója is észrevette, amikor így vélekedett: „A szerelem olykor itt a szónoklatok legkínálkozóbb tárgya, mely alkalmat ad Hintáss Gyulának a legszörnyűbb, leggroteszkebb, nagyszájú vallomásokra. A heroikus szerelmek, a romantikus érzések elgondolására sok szót használnak el e regény emberei; ábrándozik a mély érzésekről Nelli, szónokol róla Hintáss Gyula, de a szó többnyire előbb születik az érzésnél s például «Gyula fejében csak két perccel előbb villant meg heroikus szerelmének gondolata s csupán a szónoki hatás kedvéért alkalmazta». Mondja pedig ezt az író akkor, amikor három ember sorsa éppen e szerelem miatt döntő fordulathoz ért.”[4]

Némi meglepetésre a kritikai kiadás Tárgyi és nyelvi magyarázatok című része gyanútlanul áldozatul is esik az író keserű tréfájának, s szándéka szerint megejtő, bár némiképp túlzott alapossággal a héber méh szótól Pindaroszon és Platónon keresztül Krisztusig, sőt Aranyszájú Szent Jánosig meg Clairvaux-i Szent Bernátig 14 sorban a „méze ömlött ajkairól” kifejezés hátterét s értelmét magyarázza meg. Előtte azonban mindezt a következő megállapítással vezeti be: „Facundia istenasszony – az ékesszólás istenasszonya a görög mitológiában”.[5] Mivel a későbbiekben jelzett 105 felhasznált irodalom egyike sem foglalkozik a görög vagy a római mitológiával, ezt az állítást nem támasztja alá hivatkozás, de ami még különösebb, az erre vonatkozó szakirodalomban sem leljük nyomát. Maga a névalak is nehezen vélhető görögnek, inkább a latin műveltség termékének látszik, de az is meglehetősen furcsa, hogy a görög hölgyek által egyetlen adat szerint sem gyakorolt ékesszólásnak éppen egy nő, ráadásul egy asszony lenne az olimposzi képviselője.

Pecz Vilmos Ókori Lexikonja, majd az ezt és még újabb 17 kézikönyvet alapul vevő Szabó György Mitológiai kislexikonja azonban – közel egybehangzóan – ismeri a szónokokkal (és szónoklókkal) összekapcsolható görög isten nevét: nem más ő, mint Hermész. Szabónál a betűvetés feltalálója, aki „segíti a szónokokat”[6]; Pecznél „Az emberek jóllétének emelésére és boldogulásuknak biztosítására meghonosítja a betűket és számokat, […] elősegíti az okos beszédet, mely a boldogulásnak egyik eszköze…”[7] Ez utóbbi, Latkóczy Mihály által jegyzett címszó azonban arra is rávilágít, hogy ez az istenalak miként módosult az idők folyamán. A hellenisztikus és a római kor művészetében bukkan fel „a villa Ludovisi kedves szoborképe”: Hermész, a szónok, s – immár Mercuriusként – régi tulajdonságait meghagyva, de újakkal jócskán tovább bővítve „latin alakokkal hozzák összeköttetésbe (különösen rokonságba)”. Így lesz „mint az istenek követe kiváló szónok[,] és mint ilyen viszont hol a szónoklatnak[,] hol a józan észnek istene”, majd – az immár ’nemzeti alapon is tovább szőtt Hermész–Mercurius-mítosszal’ belép a képbe az állítólagos görög istenasszony: „a szónoklat istenét etruscus felfogás szerint összeházasítják Facundiával”, legalábbis Martialis szerint.[8]

Ez a frigy (és aktus) azonban már igazán csak jelképes. Egyfelől ugyanis nem lehet azt mondani, hogy a római mitológia ne lett volna gazdag és körültekintő a beszéddel kapcsolatos istenekben (a rábeszélés istennője: Pitho, a görögöknél Peithó,[9] aki a Halálfiaiban is felbukkan[10]; Fides: az adott szó és eskü megtartásának istennője; de „külön istenség jutott a halotti csendnek: Dia Muta vagy Tacita, más néven Lala vagy Lara is”[11]), másfelől szorosan véve ezek tevékenységének egyike sem tartozott az ékesszólás körébe. Ezt ugyanis a görögöktől vették át, s ’a görög retorikaelmélet az ékesszólás három főfajtáját ismeri: a tanácskozó, törvényszéki és ünnepi beszédet’[12]: egyiket sem a nők végzik, s ahogy a szomszédos népeknél (például a keltáknál Ogmé, galloknál Ogmios, íreknél Ogma) férfi az írás és ékesszólás istene.[13] Látszólagos kivételt csak Keleten találunk: „Laksmi, a szerencse, jóllét, szerelem, házasélet és a szépség istennője az indeknél […], Visnu második nejével, Szaraszvatival, a beszéd és ékesszólás istennőjével rossz viszonyban él, mert a gazdagság és tudomány ritkán egyeznek meg egymással”.[14] Az utóbbi istennő nevének eredete azonban közelebb visz annak megfejtéséhez, hogy mit takarhat Facundia „istenasszony” neve. „Szaraszvati, az indek szent folyója, mely nyugat felé határfolyója volt az akkori indek által lakott földrésznek […], a sivatag homokjában vész el. Mostani neve Kaghar. A brahmankor mitológiájában az ékesszólás és a költészet, meg a zene istennője s Brahma isten felesége volt.”[15] Ebből nyilvánvaló, hogy ékesszólás, azaz a gondosan felépített művészi megformáltság helyett folyékonyságra, gördülékenységre, vagyis hangzás- és hatásbeli jellemzőkre utalhat itt.

Vajon akadhat-e feltevésünkre bármiféle bizonyíték? A latin nyelv alapvetően háromféle szót használ arra, amit mi legtöbbször az ékesszólóval fordítunk: eloquens, disertus, facundus. (Nem nehéz kitalálnunk, hogy az utóbbi nőnemű alakjából keletkezett vagy vele azonosult a – most mát tudjuk: etruszk – mitológiai alak.) A három szó – ahogy erre Finály Henrik szótárában is felfigyelhetünk – egyben három szint is: az eloquens megformált és választékos, a disertus gondolatait könnyen és jól kifejező, a facundus könnyed és gördülékeny.[16] Az első latin–magyar szótárban Szenci Molnár Albert még ezt írja: „Facunde, Adverb. Nyajassan. Facundia, Nyajassag, Edes beszéd, Ekessen szollás.”[17] Finálinál ugyanezek a címszavak a következő jelentésekkel állnak: „könnyü és kellemes nyelven, folyólag”, illetve: „jól beszélés, gyakorlottság, könnyen és folyósággal, beszélni tudni”. Ehhez azonban két fontos dolgot fűz hozzá: a facundiánál az „eloquentia többet foglal magában”, (a disertusnál szinte a középfokot jelzi: az „eloquens valamivel többet fejez ki”). A másik még ennél is lényegesebb. A facundiánál nem mulasztja el tudatni: „e szó valamint a vele rokon szók Cicerónál nem fordulnak elő”.[18] Vajon, ha valóban ékesszólást jelentene, megfeledkezhetne-e róla a római ékesszólás történetét megíró Cicero? Aligha. S miként juthat akkor mégis Martialis tudatába a Hermész-Merkúr házassága Facundiával? Csakis azért, mert ő már Cicero után több nemzedékkel él, s addigra a görög kultúra nemcsak jelképesen meglatinosodott, hanem – mint fentebb jeleztük a kézikönyv nyomán – az etruszkok megszépítő szándékával nemesíti meg a közös mitológiát: a pergő nyelvű Facundiára ráfér egy kis pallérozás, kölcsönzött mívesség.

S itt érhet bennünket az a nem várt filológiai meglepetés, hogy a kritikai kiadás készítői még Babits Mihály műveit sem nézték át kellő alapossággal, hiszen ő világosan kifejtette – már jóval a Halálfiai születése előtt –, mit ért a facundia szó jelentésén. „Az európai irodalom mindjobban a líra felé fejlődik: a francia megmarad retorikus hagyományainál” – írja 1918 végén. „A francia irodalom ma is őrzi a latin retorika szellemét, s a lényeges irodalmi képesség ott ma is a facundia: nyelvkészség. Alig tudnék szavat találni, mely a francia Rostand-t oly lényegében és mélyéig jellemezné, mint ez a latin szó: facundia. Rostand kétségkívül Hugo Victor egyenes utódja. És ez mutatja éppen az európai irodalom sodrának (a miénknek is) a franciától való nagy eltávolodását, hogy, míg Hugo Victor az egész európai irodalmon (a magyaron is, legjobbjainkon, Vörösmartytól Jókaiig) oly mély nyomott hagyott: Rostand hatását Franciaországon kívül hiába keresnénk. Mily mohón olvastuk gyermekkorunkban – legfogékonyabb korunkban – mindannyian, s írásainkon ez soha meg se látszott!”[19] „Nagyszerű verveje sikert biztosított neki, de tartósságot nem”[20] – írja Babits majd Rostandról és drámai nyelvéről Az európai irodalom történetében: nem kétséges, hogy ismét a dőlttel jelzett ihlett hevület, lendület játssza a főszerepet, s nem a klasszikus értelemben vett ékesszólás.

Végső soron lehet tehát ékesszólásnak fordítani a facundia szót,[21] de nem szerencsés, mert a valódi jelentését elfedi, elhomályosítja, s emellett nem tükrözi híven míves használója szándékát. Horatiusnál és Babitsnál is egyértelműen szemben áll a valódi ékesszólást jelentő szóval, amely így nemcsak hatást ér el, hanem használójához méltóan megformált. Az ókori költő szelíden és mosollyal azt sejteti: itt a prókátori furfang s a szóvirágos csűrcsavar nem sokat ér, az alvilági bíró más mértékkel mér és ítél. A XX. századi alkotó kétszeresen is keserű humorral minősíti a megszólalót: hivatására utalván („mintha magán érezné az ügyvédi tógát”) az érvelés és mondanivaló hamisságát, csináltságát, mesterkélt emelkedettségét hangsúlyozza, majd – a mondaton belüli belső fordulattal – a megszólaló álságos vélekedését veti oda az ő álpatetikus, keresett modorában: „Facundia istenasszony méze ömlött ajkairól”.

Két figyelemreméltó párhuzamot, illetve motívumelőzményt említhetünk a régi magyar irodalomból. Az időben első Szenci Molnár Albert 1606-ban készült zsoltárfordításának leghosszabb darabjából, az ún. Arany ábécéből, Theodor Béza szövegének átültetéséből való. A CXIX. zsoltár 52. verse így szól: „Az te beszéded édes és drága, / Még az méznél is édesb az én számban, / Ki mondhatatlan gyönyörű volta, / Igédben van bölcseségem fondálván, / Bölcseségemet abban keresöm, / Az hamisságnak ösvényét gyűlölöm.”[22] A másik Pázmány Péter A feslett társak és hízelkedők barátsága veszedelmes című, 1636-ban megjelent prédikációjának gondolata: „Mások, akiket igen kell kerülnünk: a hízelkedők. Mert jobb az igazak dorgálása, hogysem a hízelkedők csalogatása: jobbak az igazmondók sebesítési, hogysem a hamisak csókolgatási. És miképpen az Isten minden áldozatban megkívánta a sót, megvetette a mézet: úgy az okos ember inkább kedveli, aki igazmondással csípi, hogysem aki mézes szókkal édesgeti.”[23] Immár tudjuk: Facundia nem görög, s nem istenasszony, hanem legföljebb egy (görögből latinná tett) isten asszonya, akinek tiszta, kedves gondolatok méze helyett valami egészen más ömlött ajkairól, miközben „[a] szőllőlevelek [!] szinte megrezzentek, nagy szelídségükben, a méhek féltékenyen röpdösték körül a mézes zümmögés emberét.”[24]

Bizony, ha ennek a Babits Mihály szándékából keserű tréfával telített mondatnak maró gúnyát és valóságtartalmát meggondoljuk, aligha hihetjük, hogy a nem létező istenasszony még kevésbé létező (eszerint ugyanis átvitt értelműből valódivá lett és a méhek által elkívánt) mézéről lehet szó, melyet kritikai kiadásban legalábbis mosolyogva fogadunk el komolynak szánt, szabatos magyarázatul.

[1] Babits Mihály: Halálfiai. (Sajtó alá rendezte Szántó Gábor András, Némediné Kiss Adrienn, T. Somogyi Magda.) H. n. [Bp.], 2006. Argumentum K. 1. köt. 98. p. (A továbbiakban: Halálfiai … köt. …p.)

[2] Uo.

[3] Halálfiai 1. köt. 99. p.

[4] Földi Mihály: Halálfiai. Babits Mihály regénye. Nyugat 1927. máj. 16. 10. sz.

[5] „Az antikvitásban Pindaroszról és Platónról mesélték, hogy ékesszólásukat a méhnek köszönhetik, mely a bölcsőben az ajkukra szállt. Ezt a legendát a keresztények Milánói Szent Ambrusra (attribútuma a méhkas), Aranyszájú Szent Jánosra és Clairvaux-i Szent Bernátra vonatkoztatták.” Tárgyi és nyelvi magyarázatok. Halálfiai 2. köt. 465. p. Ugyanakkor nem említi, hogy Babits Clairvaux-i Szent Bernát Ujjongása Jézus nevére című fordításában olvasható: „Maradj velünk, Uram, maradj, / fényedből fényességet adj, / elménkben ködöket ne hagyj, / ki e világnak méze vagy!” (A kiemelések tőlem: T. G..)

[6] Szabó György Mitológiai kislexikon. Bp., 1998. Könyvkuckó K. 129. p. (A továbbiakban: Mitológiai kislexikon …p.)

[7] Ókori Lexikon. (Szerk. Pecz Vilmos.) H. n. [Bp.], Arcanum Adatbázis Kft. CD-ROM (A továbbiakban: Ókori Lexikon CD-ROM)

[8] Uo.

[9] Mitológiai kislexikon 240. p

[10] „Hintáss itt a Kígyó szerepét játszotta, aki az első ügyvéd volt a világtörténetben: Peithó istenasszony avatottja.” Halálfiai 1. köt. 83. p.

[11] A Pallas Nagy Lexikona – Az összes ismeretek enciklopédiája 16 kötetben. Bp., 1893-1897. Pallas R.-T.. Bp., 1998. Arcanum Adatbázis Kft. CD-ROM (A továbbiakban: Pallas)

[12] Ókori Lexikon CD-ROM

[13] Mitológiai kislexikon 404. p.

[14] Pallas CD-ROM

[15] Uo.

[16] Finály Henrik: A latin nyelv szótára. A kútfőkből a legjobb és legújabb szótárirodalomra támaszkodva összeállította Dr.– –. Bp., 1884. Franklin Társulat k. Arcanum Adatbázis Kft. CD-ROM (A továbbiakban: Finály CD-ROM)

[17] Szenci Molnár Albert: Dictionarium latinoungaricum. Nürnberg, 1604. [Hasonmás kiadása: Bp., 1990. MTA Irodalomtudományi Intézete. Bibliotheca Hungarica Antiqua XXV.] oldalszám nélkül. (A kiemelés tőlem: T. G..)

[18] Finály CD-ROM

[19] Babits Mihály: Rostand. Nyugat 1919. jan. 1. 1. sz. (A kiemelés tőlem: T. G..) A folyóiratban sem ezelőtt, sem ezután nem fordul elő többet a facundia szó, de az ékesszólás több mint százszor. A szó eredeti jelentésén természetesen az sem változtat, hogy franciában Gyergyai Albert szerint – Babits idézett vélekedésével ellentétben! – mégis inkább ez lenne a jelentése: „Egyes ritkább szavakat némileg önkényesen ültet át: […] a faconde-ot (ékesszólás) ügyességnek […] fordítja. […]” Gyergyai Albert: Egy férfi a multjára borul. Maurice Constantin-Weyer regénye Kállay Miklós fordítása. Nyugat 1930. jan. 1. 1. sz.

[20] Babits Mihály: Az európai irodalom története. H. n. [Bp.], É. n. [1936.] Nyugat Kiadó és Irodalmi R. T. átdolgozott, bővített és végleges kiadás 662. p. (Kiemelés az eredetiben.)

[21] Jellemzőnek tartjuk, hogy kisebb és újabbkori szótárakban, például a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 1946-os rendeletével segédkönyvül engedélyezett Latin–magyar zsebszótár (Szerk. Esztegomy Ferenc, Király Rudolf.) Bp., É. n. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. 1. köt. 19. oldalán a facundiát gond nélkül így adja vissza: „ékesszólás, kifejezésmód; facundus ékesen szóló”.

[22] Egy kései kiadásban is gyakorlatilag változatlanul megmaradt ez a részlet: Énekeskönyv magyar reformátusok használatára. Bp., 1957. A Magyarországi Református Egyház kiadása (Próbakiadás.) 230. p. (A kiemelés tőlem: T. G..)

[23] Pázmány Péter: A római anyaszentegyház szokásából minden vasárnapokra és egynéhány innepekre rendelt evangeliomokrúl prédikációk. Pázmány Péter művei. Vál., szövegg.: Tarnóc Márton. Magyar Remekírók sorozat – digitális változat. (A kiemelések tőlem: T. G..)

[24] Halálfiai 1. köt. 98. p.

Illusztráció: Horatius (J. W. Cook grafikája, 1825)

Cimkék: tanulmány

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Dörgő Tibor: A Jane Eyre filmadaptációi →

Csontos Márta: Reményik-ellenpólusok →

Popovics Tibor Miklós: A ruszin migrációs folyamatokról →

Dörgő Tibor: Charlotte Brontë Jane Eyre című regényének magyar kritikai fogadtatása →