Három epizód Móricz Zsigmond életéből
Móricz Pekár Gyula, a Petőfi Társaság elnökének durva támadásával szemben nyilatkozik magyarságáról. Meggyőződésem szerint ez a legszebb ilyen jellegű vallomása az írónak.
Urbán László
Móricz Zsigmond nyilatkozik az ellene intézett támadásokról
A magyar sajtóban heves harc tombol Móricz Zsigmond a nagy író személye körül, aki a „Nyugatban” mély szántású cikkben ismertette a csehszlovákiai magyarság kulturális helyzetét és nem állt be a Hurráh hazafiak sorába. Ezért Pekár Gyula a Petőfi Társaság elnöki székéből megtámadta Móricz Zsigmondot, aki a Pesti Naplóban a következő frappáns választ írta:
‒ Írástudók és írástudatlanok szorgalmasan magyarázzák az utóbbi napokban, hogy én mit mondtam, mit csináltam s mit gondolok.
Ha egy embert az írásból meg lehet ismerni, én aztán elég alkalmat adtam arra, hogy belém nézhessenek. Mennyit is írtam összesen? Tíz‒tizenötezer nyomtatott oldalt. S mennyi példányban kerültek könyveim a magyar olvasóközönség kezébe? Legalább egymillió példányban.
Ma ötvenkettedik évemben vagyok s huszonöt‒harminc év óta egyebet se teszek, csak írok, írok.
Erre Milotay István azt mondja, hogy mindig az írói köpönyegem mögé búvok. Talán nem búvok, hanem viselem azt. Abban járok, abban élek.
És Pekár Gyula azt mondja… Mit is mond?… És ki az, aki mondja?…
Író. Én nem vádolom érte. Tragikus alak. Kénytelen állandóan elnökölni, szónokolni. Írónak nagyon fáradságos munka, de ő kénytelen vele, mert akkor számít írónak, ha beszél. Ha visszagondolok arra: mit is írt, ‒ diákkorom olvasmányai közt bizonyos léha és kikapós történetek jutnak eszembe. Dodó főhadnagyok, Liviók, akik a Gyurkovics-fiúk degenerált ivadékai. Úgy 1900 táján. A párizsi modern álkultúrát hozták a magyar irodalomba.
Később, 1910 körül, a Petőfi Társaság beválasztott tagjai közé. Az akkor nagyon jól esett, mert azt hittem, csupa Petőfi közé kerülök. A tagok szívélyesen fogadtak, de senki sem volt oly kedves és előzékeny hozzám, mint Pekár Gyula. Olyan impulzív módon tud kezet fogni ez az atléta, ami elárulja a „szép testben szép lélek” kvalitásait.
Jött újabb tíz év múlva a gyötrelmes 1919.
A kommunizmus borzalmas napjai után Pekár Gyula a kultuszminisztériumban az államtitkár. Nagyon fellélegzettem, azonnal hajóra ültem s bejöttem Leányfaluból Budapestre és siettem hozzá. Az előszobája tele volt hivatalnokokkal, akik rettegve várták sorsuk jobbra-, vagy balrafordulását.
Bejelentettek Pekár Gyulánál.
Meg kell adnom, hogy nem váratott. Azonnal fogadott.
‒ Kedves barátom ‒ mondtam ‒, azért jöttem, hogy légy segítségemre. Írót csak író érthet meg.
Nagy tekintéllyel nézett rám.
‒ Én csak az igazságot keresem ‒ mondta ünnepélyesen.
‒ Az igazság? ‒ mondtam. ‒ Az igazság nemcsak az ész, hanem a szív dolga is, mint mi írók azt jól tudjuk.
Erre mélyen nézett a szemembe s azt felelte:
‒ Csakhogy én téged írónak tekintelek, de te engem nem.
Kínomban-keservemben is nevetnem kellett. Mit mondjak rá? Megnyugtattam, hogy mikor ő az Akadémiában választás előtt volt, egy akadémikus hozzám fordult s azt kérdezte, hogy milyen író ez a Pekár Gyula? Én azt mondtam, hogy az Akadémiába nagyon odaillik.
Ez óta a jelenet óta nem találkoztunk.
Most azonban megint találkozunk…
De voltaképpen nem tudom: mit akarnak? Milyen jellemző, hogy a sajtónak van egy része, amely állandóan a hazát eszi, issza s énekeli. Ez a sajtó az, amelyik ellenem most keresztes háborút hirdet. Valamit igazolni kellene. De mit? Azt, hogy vagyok olyan jó magyar, mint ők? Hogy magyar vagyok? Hát mi lehetek még? Apai, anyai: mind magyar. Magyarul álmodok és magyarul vergődök ezeken a földi téreken. Meghalok azért, hogy a magyar az emberiségnek integráns tagja legyen. Ha forradalmár vagyok, a magyarságért vagyok, a betegségig a magyar igazságért.
Az a baj, hogy kulturált magyarságért harcolok? Hogy azt szeretném megérni, hogy magyar a magyart megértse és kéz a kézben és szív a szívvel együtt dolgozzon? Nincs az a magyar írói tehetség, aki ‒ ha halálos igazságtalanságot írt is ellenem ‒ abban a pillanatban, mikor egy jó sorát olvasom, a tehetségének egy szikráját látom: azonnal a legboldogabb szeretettel ne találjon otthont a szívemben.
Szégyellem így kitárogatni magamat. Megtettem.
Megmondtam abban a cikkben, amelyet nem akarnak megérteni, hogy a magyar nemzetnek új igékre, új eszmékre és új erőkre van szüksége.
A régi békebeli Magyarország lelkisége megöregedett s elvesztette cselekvőképességének nagyszerű erejét.
Vagy megfiatalodik ez a nép, vagy elsorvad.
Vele élek és vele harcolok a szebb jövőért, életre-halálra: építsük fel az új Magyarországot.
Ezt gondoltam, ezt mondtam, ezt mondom és ezt állom.
Jézus Krisztus minden igehirdetőnek csodálatos példázatot adott vigaszul:
‒ A magvető az igét veti. Van akiben a mag az út mellé hull, van, akiben köves helyre, van, akiben a tövisek közé. És vannak, akikben a jó földbe. Ezek azok, akik hallják az igét, befogadják azt és termést hoznak: némelyik harmincszorosát, némelyek hatvanszorosát és némelyek százszorosát.
Dixi et salvavi animam meam.
Uj Közlöny 1931. márc. 21.
A budapesti A Nép szenzációs cikket közölt Móricz felesége, Holics Janka haláláról, az egész város megdöbbenve vette tudomásul, hogy nem öngyilkosságról, hanem orvosi műhibáról van szó. Miközben publikus volt előző két öngyilkossági kísérlete, most talán mégsem erről volt szó? Talán most meggondolta magát, s csak egy felelőtlen orvos tévedése okozta halálát?A közvélemény várt és találgatott.
Néhány óra múlva az író személyesen nyilatkozott az ügyben.
Móricz Zsigmondnét megölte a veronál?
Móricz Zsigmond följelentése a rendőrségen ‒ Ma délután boncolják föl a holttestet
‒ A NÉP tudósítójától ‒
Ma délelőtt Móricz Zsigmond író bejelentést tett a főkapitányságon, amelyben annak a gyanújának adott kifejezést, hogy tegnapelőtt elhalt felesége valószínűleg veronálmérgezés áldozata lett, amelyet vagy gondatlanságból adtak be a klinikán, vagy a megengedettnél nagyobb adagban vetették be a beteggel. A bejelentésben az író elmondja, hogy néhány nappal felesége halála előtt meglátogatta tüdőgyulladásban fekvő feleségét és orvosaitól való informálódása után saját maga is észlelte, hogy beteg felesége a javulás útján van. Két nappal látogatása után egész váratlanul kapta a hírt, hogy felesége meghalt.
Ezért kéri a főkapitányságot, hogy vezesse be a nyomozást arra vonatkozóan, vajon nem fájdalomcsillapítóként, vagy álmatlanság ellen beadott veronállal mérgezték meg feleségét, mert erős gyanút tapasztal ebben az irányban. Ha ez így volna, kéri, hogy az illető alkalmazottakat vagy orvosokat a legszigorúbban felelősségre vonják. A budapesti főkapitányságon Móricz Zsigmonddal egyetértően intézkedtek, hogy a halott úriasszony holttestét a törvényszék orvostani intézetébe szállítsák át, ahol még a mai nap folyamán megejtik a boncolást, hogy megállapítsák, vajon tényleg méreg okozta-e a halált, vagy pedig tüdőgyulladás következtében történt.
Az orvostani intézetben a boncolásról felvett jegyzőkönyveket nyomban átküldik majd a főkapitányságra, amely a gondatlanság fennforgása esetén a legszigorúbb vizsgálatot fogja lefolytatni mindazok ellen, akiket ebben az ügyben felelősség terhelhet.
A Nép 1925. ápr. 5.
(Móricz a Nemzeti Ujság 1925. 78. számában reagált az álhírre. Móricz Zsigmondné halálával kapcsolatban a reggeli és esti lapok egy részében különböző hírek jelentek meg. Móricz Zsigmond ezekre vonatkozóan a következő sorok közlésére kérte fel a szerkesztőségünket: a ma déli lapokban olyanféle közlemények jelentek meg, melyeknek az a tartalmuk, hogy én egyrészt a rendőrségen, másrészt az ügyészségen feljelentést tettem, hogy feleségem orvosi kezelése áldozata lett. Ezzel szemben az az igazság, hogy engem azokkal a kiváló orvosokkal szemben, akik szegény feleségemet önfeláldozóan és szeretettel kezelték a legnagyobb hálaérzet tölt el.)
Visszataszító támadások érik Móriczot, egy földbirtokos nyelvtudását, illetve nyelvismeretét is kétségbe vonja, de csattanós válasz érkezik Sajószentpéteriből. A vita valami többet is jelez: egy egész nemzet figyelt írásaira, minden szavára, mert a magyarság megújhodásáért dolgozott,mert egyetlen célja, hogy méltó helyet foglaljunk el Európában a trianoni szörnyű csonkolás után.
Ripacskodni, virnyogni, höppögni…
Az Est-lapok szerkesztősége egy előfizető kedvéért eladta Móricz Zsigmondot anélkül, hogy tudott róla
Dániel Jenő tápiószelei földbirtokos levelezése az Est-lapok és a Csütörtök szerkesztőségével a magyar nyelv tisztaságáról, Móricz Zsigmond magyarságáról és egyéb nyelvészeti problémákról
Ma reggel a következő levelet kaptuk:
Igen tisztelt Szerkesztő Úr!
A múltkoriban elkövettem azt a hibát, hogy elolvastam Móricz Zsigmondnak egy novelláját, mely „Az Est” május 18-i számában „A kétszerkettő segít” címen jelent meg. Itt elöljáróban meg kell jegyeznem, hogy a magam részéről tisztában vagyok a magyar helyesírással és azt, hogy „kétszerkettő” nem én írom egy szóba, hanem Móricz Zsigmond. Ez még azonban hagyján, hiszen egy helyesírási hiba, ha még oly vaskos is, mint jelen esetben, nem a világ. Nem hagyhatom azonban szó nélkül azt, hogy Móricz Zsigmond idézett tárcájában valósággal sorozatos merényletet követ el a magyar nyelv ellen, ‒ ugyanis oly magyartalan, nyakatekert és érthetetlen kifejezéseket használ, mint „ripacskodni”, „virnyogni”, „höppögni”. Ezen szavakat magyar ember sem nem használja, sem pedig meg nem érti. Hogy mértékadó helyen tisztázzam ezen Móricz Zsigmond novellájában előforduló értelmetlen szavak jelentőségét, a következő levelet intéztem. Az Est-lapok szerkesztőségéhez:
Tápiószele, 1927 május 18.
A Pesti Napló tekintetes
Szerkesztőségének
„Szerkesztői üzenetek” rovatvezetőjéhez,
Budapest
Tisztelettel kérem szíves válaszukat arra nézve, hogy ezen kifejezések: „Ricsakodni”, „Virnyogni”, „Höppögni” jelentenek-e egyáltalán valamit, ha igen, úgy mit és az ország vagy megszállt területek mely vidékén használatosak?
Kiváló tisztelettel
Dániel Jenő
Ezen levelemre a következő választ kaptam:
Tisztelt Előfizetőnk!
A „ricsakodni”, „virnyogni”, „höppögni” szavakat semmiféle magyar szótárban, de még az akadémia által kiadott tájszavak gyűjteményében sem lehet megtalálni. Talán valamelyik „modern” költő találta ki ezeket. A szerzőhöz kellene fordulni felvilágosításért.
Tisztelettel
Pesti Napló
szerkesztősége
(aláírás)
Megállapítom tehát, hogy az Est-lapok szerkesztősége maga sem érti meg Móricz Zsigmond értelmetlen szavait ‒ no de akkor hogy kívánhatja azt, hogy az olvasói megértsék?
Betetőzik és komikussá teszi az egész ügyet Móricz Zsigmondnak a Pesti Napló június 11-iki számában „A magyar nyelvérzék rothadása” címen megjelent elmefuttatása, melyben ezt írja:
„Ma már nem lehet hetvenesztendős embernél fiatalabbal szóba állani: csak a vén juhászok tudnak magyarul. Minél közelebb van a városhoz s a kultúrélethez a falusi, annál erősebben meg van törve a nyelve.”
Ezt mondja Móricz Zsigmond és megfeledkezik arról, ‒ de én megsúghatom néki ‒, hogy az ő általa használt zagyva kifejezések is nagyban hozzájárulhatnak ahhoz a megállapításhoz, mely éppen az ő ‒ fent idézett ‒ soraiban található.
Teljes tisztelettel Dániel Jenő 1927. jún. 30.
Még egyszer Móricz Zsigmond magyarsága
Múlt számunkban Móricz Zsigmond egyik cikkében használt új magyar szavaival kapcsolatosan cikket írtunk, melyre Örökös Tóth Károly sajószentpéteri olvasónk a következő levelet intézte hozzánk:
Tekintetes szerkesztőség!
A Dániel Jenő tápiószelei földbirtokos által felfedezett három szót illetően a legegyszerűbben értesíteni kell nevezettet, hogy ha nem ismeri a virnyogni, ripakodni és höppögni szavakat, váltson egy másodosztályú vasúti jegyet Kisújszállásig, az én szülővárosomig, ott menjen végig a legelhagyatottabb utcán és ha lát egy új kisgazdacsemetét, ordítson rá s ha majd az erre reagál, várja meg, míg apja kihajol a kerítésen és rászól, hogy mit virnyogsz, csibém? Azután hallgassa meg a szomszédot, aki átszól hozzá, hogy miért ricsakodik rá arra a szegény kis gyerekre, mikor az a légynek se vétett. Este pedig menjen el valamelyik tanyára és hallgassa meg, hogy egy-egy adomán hogy höppögnek, mosolyognak falusiasan, ahogy a nagyapjuktól tanulták.
Kisújszálláson, az én szülővárosomban, mindenki ismeri ezt a három szót,
sőt ha kíváncsi rá, elküldöm Dániel Jenő úrnak a Nagykunság 1926 márciusi számát, melynek egyik cikkében olvasható volt a virnyogni szó.
Tehát ezek a szavak nem „Móricz Zsigmond magyartalan, nyakatekert kitalálásai, amelyeket a magyar ember sem nem használ, sem pedig meg nem ért”, hanem jó magyar szavak, melyek általánosan használatosak a Nagykunságban, az ország legtisztább magyarságú vidékén.
Örökös Tóth Károly levelét ezúton küldjük el Dániel Jenő tápiószelei olvasónknak, aki, ha kedve tartja, ezek után ellátogathat Kunszentmiklósra és meggyőződhetik az igazságról.
1927. júl. 14.
Illusztráció: Móricz Zsigmond 1941-ben (fortepan.hu)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
