Clarence Day: Apa felveri a várost
Father Wakes Up the Village (1934)
A vidéki élet egyik legszégyenteljesebb sajátossága – Apa gyakorta mondogatta –, a kisvárosi kereskedők általános hozzá nem értése és tunyasága. Azt mondta, ő mindig is azt feltételezte, hogy ezek az emberek érdekeltek az üzletben, és ezért nyitották meg boltjaikat, fektettek tőkét bele; de nem, ők másra sem használják, minthogy legyen egy hely, ahol pletykálni és aludni lehet. Nem mutatnak érdeklődést a civilizált módozatok iránt. Valószínűleg nem is hallottak ezekről. Ha a sivatagban vagy a tundrán táborozna – folytatta –, akkor természetesen számolna azzal, hogy néhány kényelmi dolog csak a legközelebbi városban elérhető, és megtenne mindent azért, hogy nélkülözni tudja ezeket, de miért kellene harminc kilométerre New Yorktól bármiben hiányt szenvednie?
Amikor Apa így beszélt, általában a jégre gondolt. Erősen ágált az ellen, hogy akár egyetlen nap az életéből is úgy teljen, hogy ne járjon egy pohár jéghideg víz minden étkezése mellé. Amikor még a városban laktunk, ez sosem okozott gondot. Egy hatalmas, ezüst jeges kancsó állt a kredencen egész nap, és amikor Apa otthon tartózkodott, a kancsó külseje deres volt a hidegtől. Ha dolgozni ment, akkor hagyhattuk, hogy olykor langyossá olvadjon a jég. Azonban esténként vagy vasárnaponként, amikor Apa kérhetett belőle, sosem hagyhattuk, hogy felmelegedjen. Azt mondta, hogy szereti a vizet, ez a Természet egyik legnagyszerűbb ajándéka, de hasonlóan a többi ajándékához, úgyszintén emberi fogyasztásra alkalmatlan, hacsak nem szervírozzuk megfelelően. És a víz szervírozásának egyedüli helyes módja pedig az, ha jéghideg.
Ez sokkal fontosabbnak bizonyult még annál is, hogy melyik bort milyen hőmérsékleten kell felszolgálni. És tárolni. Civilizált ember nem költ el vacsorát bor nélkül, mondta Apa, és senki, aki egy kicsit is ért hozzá, nem fogja meleg pincében őrizni. Anya úgy gondolta, ez csak Apa egy jelentéktelen vesszőparipája. Azt mondta róla, hogy flancoló. Mi a helyzet azokkal, akik lakásban élnek, kérdezte tőle Anya, és nincsen borospincéjük? Apa erre azt válaszolta, hogy civilizált emberek nem élnek lakásban.
Az első vidéken töltött nyarainak egyikén Apa kibérelt egy bútorozott házat Irvingtonban, a Hudson folyó mentén, nem messze New Yorktól. Volt hozzá egy kert, istálló, és vagy egy hektárnyi erdő, ahol Apa sok tétovázás után egyszer még kempingezett is. Minden nap reggeli után a nyolc óra tíz perces vonattal utazott New Yorkba, majd délután öt és hat óra között tért haza valami különlegességgel a városból, amit napközben megkívánhattunk úgy, mint egy kosár barack vagy egy bontatlan csomag a saját kávéjából.
Egészen addig jól mentek a dolgok, amíg egy augusztusi napon hiába vártuk a jeges embert. Forró nyári nap volt, ő és lovai egyaránt fáradtak voltak, és különben is utált hozzánk járni, mivel a házunk egy domb tetején magaslott. Utólag azt mesélte, hogy azon a bizonyos napon nem akarta kitenni a lovakat a meredek út viszontagságainak, miközben a hatalmas jegeskocsit húzzák, hogy aztán ötven cent értékben adjon el belőle nekünk. Ráadásul az összes jege el is párolgott addigra, ugyanis a hőség felolvasztotta. Még négy vagy öt másik jó kifogással tudott szolgálni. Lényeg a lényeg, hogy nem jött el.
Apa a városban volt, mi meg otthon lélegzet visszafojtva vártunk, nem tudván, hogy mi lehet a baj. Annyira hozzászoktunk a nagyvárosban tapasztalt rendszerességhez és formaságokhoz, hogy elképzelhetetlennek tűnt, hogy ne jelenjen meg a jeges ember. Ebéd közben erről beszélgettünk. Anya azt mondta, amint felbukkan, biztosan lesz hozzá egy-két szava. Miután még egy órával ebéd után sem jött, nyugtalankodni kezdett, vajon Apa mit fog majd szólni, ezért elküldetett a faluba.
Természetesen telefon még nem volt akkoriban. Se autó. Anya szerette volna megkímélni a lovat, mivel a héten keményen megdolgoztatták, de tekintve, hogy válsághelyzet alakult ki, a kocsisért, Morganért küldetett azzal a paranccsal, hogy készítse elő neki a kutyaszánt.
A nagy angol kutyaszán előállt. Mi ketten fiúk és a kocsis elhajtottunk vele. A fejünk tetejét tűzte a perzselő nap sugara. Sűrű, fehér tajték buggyant ki ott, ahol a nehéz gyeplő kidörzsölte Brownie szőrét. Morgan morcos volt. Ha mi is vele tartottunk, akkor nem vehette le magas, fekete, kikeményített kalapját vagy gombolhatta ki vastag, bélelt ködmönét. Az ő szemszögéből a legrosszabb az egészben mégis az volt, hogy nem állhatott meg a kocsmánál egy italra. Nyilvánvaló volt, hogy Anya ezért küldött el minket vele, és ezt ő pontosan tudta.
Rövid idő múlva megérkeztünk a kisvárosba, és én bementem a Szén & Jég üzletbe. Egy vén, hórihorgas eladó a székét hátradöntve és állát kopottas ingmellén nyugtatva szunyókált a sarokban. Felkeltettem, és elmeséltem neki, milyen nagy bajban vagyunk.
Kelletlenül végighallgatta, majd amikor befejeztem a mondandóm, csak annyit szólt, hogy nagyon meleg van.
Vártam. Köpött egyet. Azt mondta, hogy nem tudja, mit tehetne, ugyanis a jégház be van zárva.
Komoly hangon elmagyaráztam neki, hogy mi vagyunk a Day család, és valahogyan muszáj azonnali megoldást találni.
Néhány percig keresgélt az asztalán, megtalálta a bagóját, és a következőt felelte: – Nos, fiacskám, meglátom, mit tehetek.
Lelkesen megköszöntem neki, ugyanis megoldottnak tekintettem az ügyet. Visszamentem a kutyaszánhoz. Brownie fejét lehorgasztva ácsorgott, csatlóját kiakasztva találtam. Csatakosan nézett ki. Ha egy bricska elé lett volna kötve, még nem is mutatott volna ennyire borzalmasan, de egy kutyaszán elé befogott gebe fölöttébb rettenetes látványt nyújtott. Ráadásul Morgannak nyoma sem volt. Nemsokára azért előkerült: egy mellékajtón lépett ki az utcára, éppen kabátját gombolta be, kalapja pedig csálén állt a fején. Rosszabb passzban volt, mint a ló.
Még egyszer megvizsgáltuk a kimerült ló fejét, és lassú tempóban hazaindultunk. Egy hátulról érkező meleg fuvallat a menetirányunkba kavarta a port. A domb lábánál kiszálltunk testvéremmel, hogy megkönnyítsük Brownie dolgát. Újból kiakasztottuk a csatlóját, és így húzta fel a nehéz szánt.
Anya kint ült a teraszon. Mondtam neki, hogy a jég hamarosan meg fog érkezni. Vártunk tovább.
Hosszú délután volt.
Öt órakor Brownie-t ismét befogtuk. Visszamentem a kocsissal együtt a faluba. El kellett érnünk Apa vonatát. Nekünk jutott a feladat, hogy közöljük vele a rossz hírt, miszerint nem lesz a vacsorája mellé jéghideg víz, és kizárt, hogy kedvenc Rhine borát be tudná hűteni.
A kisváros mint mindig, most is csendes volt, de amikor Apa megérkezett, és megtudta, mi a helyzet, azt mondta, hogy muszáj lesz felvernie álmából. Elmesélte, hogy egy nehéz, hosszú napja volt az irodában, a városban nagyobb hőség uralkodott, mint a szaharai sivatagban, és hogy teljesen kimerült, de ha bármelyik jeges ember is úgy gondolta, hogy viselkedhet így, akkor ő, Apa, leszedi azt az átkozott fejét. Beviharzott a Szén & Jég irodába.
Amikor kijött, vele tartott az eladó, akinek még a kalapját is fel kellett tennie, csakhogy hiába próbálta lenyugtatni Apát. Ígérgette neki, hogy ő maga fog feljönni a jegeskocsival, ha a kocsisa már elment, és annyi jeget szállít ki, amennyire csak igényt tartunk, sőt, egy órán belül ott is lenne vele.
Apa így szólt: – Egy órán belül? Na, még mit nem! Annál gyorsabban kell jönnie.
Az eladó tiltakozott. Kifejtette, hogy el kell mennie az istállóhoz, és saját magának kell befognia a lovakat, majd szereznie segítséget ahhoz, hogy a hűtőházból kiemeljen egy jégtömböt. Hozzátette, hogy lassacskán már kezdődik a vacsoraideje, és nem szokott ilyen munkához. Csak szívességet tesz Apának. Egy jószomszédi szívességet.
Apa azt válaszolta neki, hogy gyorsabban legyen jószomszéd, mert nem tűr tovább, és nem érti, hogy az iroda mi a ménkűt gondolt, amikor megengedte ezt magának.
Az eladó azt válaszolta, hogy ez ugyebár nem az ő hibája, hanem a kocsisé.
Igen gyenge próbálkozás volt ez, persze, ami csak még jobban felhergelte Apát. Nem érdekli, hogy kinek a hibája, mondta. Mindenki hibás. Ami neki fontos, hogy legyen jég, méghozzá tömérdek, és megérkezzen vacsorára. Egy kisebb tömeg gyűlt már össze eddigre Apa köré, és elragadtatva hallgatták, amint ujját az eladó felé rázva kijelentette, hogy fél hétkor szokott vacsorázni.
Az eladó az istállóhoz csoszogott, hogy befogja a lovakat. Apa megvárta, amíg újra feltűnik a sarkon, majd bemasírozott a henteshez. A tömeg Apa nyomába eredt.
Nagyjából negyedóra múlva a hentes és a segédje jöttek ki, és láthatólag vonakodva cipeltek valamit, ami egy fekete, vízálló ponyvával letakart koporsónak tűnt. Egy hatalmas szelet jég volt.
Apa felült mellém a szánra, és megragadta a gyeplőt. A kocsisunk nekünk háttal ült, és vádlija közé szorította a jégtömböt, hogy ne csússzon le. Apa néhány üzlettel arrébb hajtott, és bement egy kis bútorboltba.
Ezúttal én is vele tartottam. Nem akartam megint lemaradni egy lehetséges jelenetről drámai repertoárjából. Apa azon ténykedett, hogy az üzlet összes jégszekrényét szemrevételezze. Nem volt sokféle. Apa kiválasztotta közülük a legnagyobbat. Majd amikor úgy tűnt, hogy nyélbe ütik az üzletet, és a tulajdonos széles mosollyal nyugtázta ezt a váratlan szerencsét, Apa közölte, hogy csak két feltétellel veszi meg azt a hűtőt.
Az első úgy szólt, hogy még vacsora előtt ki kell szállítani. Igen, most. Azonnal. Az üzletvezető nem győzte újból és újból elmagyarázni, hogy ez ugyan lehetetlen, de holnap reggelre természetesen ki tudják vinni. Apa tiltakozott, nem másnap reggelre akarja a hűtőt, hanem azon nyomban. Hozzátette, hogy fél hétkor vacsorázik, tehát nincs idő lacafacázni.
A kereskedő belement.
A második határozott feltételén mindannyian megdöbbentünk. Apa kiadta, hogy a jégszekrényt tele jéggel kell házhoz szállítani.
Erre azt a választ kapta, hogy a kereskedő nem a jég-üzletben érdekelt.
Apa azt felelte: – Jól van. Akkor nem kell.
A kereskedő csökönyösen ragaszkodott ahhoz, hogy ez márpedig egy kiváló jégszekrény.
Apa rövid beszédet tartott. Ez az a beszéd volt, amit mi már jól ismertünk a kisvárosi kereskedők tunyaságáról. Olyan erős átéléssel és megvetéssel mondta, hogy kihallatszott a boltból. Mondandóját a következőkkel zárta: – Mi hasznát venné bárki egy jégszekrénynek jég nélkül? Ha nincs meg hozzá a vállalkozása, a leleményessége, hogy az átkozott termékét eladja egy vevőnek, aki használatra kész állapotban szeretné kiszállíttatni, akkor akár be is zárhatná a boltját egyszer s mindenkorra. Nem a jégben utazik, mi? Egyáltalán semmilyen üzletben sem utazik! – Kiviharzott.
A kereskedő kilépett az ajtón, miközben Apa a kutyaszánba kecmergett vissza, és aggodalmasan odakiáltott neki: – Rendben, Mr. Day. Megtöltetem önnek azt a hűtőt, és azonnal felvitetem magához.
Apa gyors iramban hajtott haza. Vihar készülődött, és ettől Brownie is felocsúdott fásultságából, de egyébiránt Apa a tartalék energiáit rajta vezette le. A vén csatalónak valószínűleg szüksége is volt erre a ráadás ösztökélésre ahhoz, hogy még egyszer felmásszon a meredek dombra. Én leszálltam a szánról, és hátramentem, ahol láttam Morgan kétségbeesett igyekvését, ahogy próbál összekulcsolt kézzel ülni, miközben lábával a jégtömböt tartja. Állandóan ki-kicsúszkált a jég az ülés alól. A hazaúton egyfolytában nekiütközött vádlijának, ami biztosan fájt, és meg is hűlt.
Amikor megálltunk az ajtó előtt, Apa még ülve maradt, amíg Morgan, a cseléd és én kiemeltük a jégtömböt. A ponyva eközben lecsúszott róla. A földre dobtuk a jeget. Morgan sietősen kioldotta és lecsutakolta a lovat, így kicsivel később rohant vissza hozzánk, hogy segítsen törni a jeget, és behordani a darabokat a hátsó ajtón, aztán betömködni a jégszekrénybe. Ezalatt Apa a vacsorához öltözött át.
Anya mostanra már lehiggadt. A Rhine bor hűtés alatt volt. – Ne legyen túl hideg – mondta Apa.
Ekkor megérkezett a jeges ember az öreg eladóval együtt. Az öreg úgy vonult a jeges emberrel, mint egy börtönőr saját fogvatartottja társaságában. Anya kiment eléjük, és rájuk zúdította minden szidalmát, ami egész nap felgyülemlett benne, és csak rájuk várt.
Az eladó megkérdezte, hogy mennyi jeget szeretnénk, mire Anya azt felelte, hogy már nem kell. Mr. Day hozott magával, és több már nem férne el a jégszekrényben.
A jeges ember ránézett az eladóra. Az eladó szólni próbált, de torkán akadtak a szavak.
Apa kidugta a fejét az ablakon: – Negyvenöt kiló jó lesz, Vinnie – mondta. – Nemsokára jön egy másik hűtő.
Behozták hát a negyvenöt kilós tömböt, és a kádba emelték. A cseléd ráborította a ponyvát. A jegeskocsi elhajtott.
Abban a pillanatban, hogy leültünk vacsorához, az új, jéggel feltöltött jégszekrény érkezett meg.
Anya bosszankodott, és ingerülten így szólt: – Ne csináld, Clare! Most mégis mihez kezdjek azzal, ami a kádban van?
Apa kuncogott.
Anya azt mondta Apának, hogy neki aztán fogalma sincs a háztartásról, és kiment a mosókonyhába a cseléddel, hogy megoldást találjanak a jeges problémára. A vihar kitört. Testvéreimmel rohantunk az emeletre, hogy becsukjuk az ablakokat.
Apa lelke megnyugodott. Jót evett, a kávéját és konyakját pedig már a teraszon szolgálták fel neki. Addigra a viharnak vége szakadt. Mélyet szippantott az eső utáni friss levegőből, és rágyújtott esti szivarjára.
– Clarence – mondta nekem, – Salamon királynak igaza volt ezekkel kapcsolatban. “Tedd meg mindazt” mondta Salamon, “ami a kezed ügyébe esik, és amihez erőd van”.
Anya magához hívatott. – Kié ez a ponyva? – kérdezte idegesen. – Katie kilyukasztotta a közepét.
Hallottam, ahogy Apa a teraszról elégedetten mondogatta: – Szeretem, ha jó sok jég van.
Fordította: Forrai N. Eszter
Forrai N. Eszter a 2020-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott műfordítója
Illusztráció: “Jégtánc” (fh. Raeburn)
Ezek is érdekelhetik!
Petro Maha: 302 perc →
ENDER ARAT: TÖRÖKORSZÁG − MAGYARORSZÁG →
Bánfai Zsolt: „Az ösvények gyaloglással jönnek létre” →
