Németh Erzsébet: Fakul a csend (két vers)
Fakul a csend…
Fakul a csend
bekerít a nincs –
előttem egyre fogy
mögöttem egyre nő…
szívemre fordul a kerék
estéllő remények közt
hagy le az idő.
Atavisztikus e tehetetlenség!
bócorgás bizonytalan:
hol az aranymetszése
a létnek?
Az igazak szavai
– mondják –
akár a csillagok
le sem nyugszanak…
folyók csobogása viszi
levegőlepke röpteti őket –
Mindennek útja van!
Itt felejtett arcodra nézek:
menekülést látok
s egy megszálkásodott
hiányjelet.
Voltam…
Voltam…
Lehettem volna…
Tanít
ki tanúságot
nem tud már tenni…
Ül az estben
érzi: sötétül
bár nem tudja
hogy kívül
vagy belül
önmagán –
Hajnali szakadék
gyűrött selymét
simítgatja álma…
testvéredik
a csöndhöz
Illusztráció: Ül az estben
Ezek is érdekelhetik!
Hegedűs Gyöngyi: lassan három →
Hegyi Botos Attila: SÉTÁLÓ APOLLÓN (lírai dolgozat Észak-Illyricumtól Kelet-Aegeicumig) →
Benyó Tamás: Jelenkor →
