OPEN 25. – Babits Mihály
MINDEN NAGYON OLYAN VOLT
Babits Mihályról[1]
Táv irat: midadogunkdevárjukkikjönnekutánunkstop
Mégis milyen, kérdezheti a kedves Olvasó! Olyan, mint ahogy azt Babits leírta. Mert versinek van egyfajta lírai hitele. Ezt a feleség írta róla 1933-ban a Költészet és valóság című kis esszéjében. Gondolatainak igazságát akár meglepőnek is mondhatnók, ezért is érdemes ebből röviden idézni az olvasásra és elemzésre szánt versek előtt.
Ami nem igaz, nem is érdekes. Szép, izgató, mulatságos, – de vajjon igaz-e? – e kérdés minden időben foglalkoztatta az embereket. Arany János ajándékozott meg bennünket az „epikai hitel” fogalmával. Illyés Gyula a következő században már „lírai hitelről” beszél. „A költő megbizhatóságát keressük, s ez a megbizhatóság csodálatos szerepet játszik az esztétikai elbirálásban is.”
A költőnek elsősorban hinni kell saját igéiben, de ez nem elég. Az olvasó a költői élmény igazságára is kiváncsi, ebből az ösztönből kutat annyit a költő intim élete után, ezért akarja pódiumon látni, s tudni magánügyeit. Az olvasó nem hajlandó megelégedni a versben rejlő benső igazsággal, külső, reális támasztékokra van szüksége, mint hitetlen Tamásnak a tapintható sebekre. Ha palotáról írsz költő, vajjon palotában laksz-e csakugyan? S nem kávéházi asztalnál fested-e az alpesi kilátást? (…) A lírai hitel ereje sokszor képes megóvni egyébként talán elkallódó műveket is a mulandóságtól.[2]
*
Szekszárd számomra Babits nélkül elképzelhetetlen. A költő emlékét (a regényei mellett) máig őrzi a Séd patak és a mellette álló emeletes szülőház, amely régóta múzeumként működik. Itt, a Babits házban, a szétszóródott tárgyakat és azokat rejtő bútorokat a költő versei alapján rekonstruálták. Ugyanezt tették a könyvszekrénnyel, amelyben a könyveket a költő verseiben, regényeiben, leveleiben elejtett megjegyzések alapján gyűjtögették össze.
Örökségem
Ilyenkor szűnidőn járok a vén szobákban,
ahol a nagyanyám lakik, szegény, magában
kályha táblái közt kopogva hull a gipsz
s az ócska bútoron kopik a régi ripsz
és minden régi fák dobognak és ropognak
szekrényajtó sohajt, a rossz padlók zokognak,
pattog a nagy sifón, sikít a kis fiók,
sírnak az ablakon a titkos szélvonók,
mindennek hangja van – milyen csodára vársz még?
Harangjátékba kezd, ha lépsz, a vén pohárszék,
hol néhány csöpp szobor, üvegből a király,
s Erzsébet, drága hölgy, királynők gyöngye, áll,
egy száradó bukét emlékül régi táncra,
rulett és francia kártyák a pásziánszra,
(a présen négy kis ász, gyöngyökből kirakott)
falánc mit nagyapám tömlöcben faragott,
s egy gyűdi Mária, fából kivágva, finom
üvegbura alatt, s a cifra baldahinon
van egy borsszemnyi rés, s ha fény elé vonod,
láthasd e résen át a gyűdi templomot.
És a sok ős pohár! apáim szája szítta
vadászatról jövén ha meleg és erős
szivüknek jól esett a meleg és erős.
A könyvespolcon is ujat sohase kaptál
katatva mint gyerek, idei csak a naptár
annak is régi vers zöld hátán zongorál,
vers fölött régi kép, erős Komárom, áll.
Van Honvédalbum ott, grammaire és úti napló,
regény is: Paul de Cock s az Arkanzászi rabló.
Egy régi imakönyv – leválik a kereszt –
a belső oldalán áll: Petrus natus est
anno millesimo… A latin bibliákra
a padlás pora vár, patkányok foga rágja,
de megbecsülve áll a Poesie-kötet,
amelybe még anyám másolt be verseket.
A tömpe asztalon album ezüst virággal,
fekete alapon, ó fotografiákkal:
apák és nagyapák – az őseim! minő
sok régi délceg úr, finom szép régi nő.
De kik is voltak Babits ősei? Erre nem a vers olvastán, hanem a horvát tengerparton kérdeztem rá! Ugyanis itt vettem és hoztam haza egy üveg vörös bort. Elsősorban a neve, a címkéje miatt. Mert az állt rajta, hogy BABIČ! Ebből kiderül, hogy neve horvát és bizonyára az ősei is, és így rokona Zrínyi Miklósnak, ahogy írja, „egy másik bús magyarnak”! De ezt a költő másként tudja, és épp a híres szekszárdi bor, a kadarka kapcsán magyarázta el.
A szekszárdi emlékei között a szekszárdi borról is írt Babits egy rövid esszét, amelyből többek között azt is meg lehet tudni, hogy „a kadarka neve Szkutari-ból származik, azaz egyenest Kisázsiából. Szkutarit a rácok Szkadarnak hívták, a kadarka pedig azelőtt szkadarka volt, s a rácok hozták Magyarországba. Onnan jött, ahonnan talán az én őseim is, ha igaz, hogy az én nevem is rác eredetű. Akárhogy volt is ez, a kadarka magyar ital, sőt magyar nemesi ital, mint a Berzsenyiek és Vörösmartyak költészete.”
*
Babits Szekszárdra így emlékezik[3]
„Életem egy kis vidéki városban kezdődött, a múlt század nyolcvanas éveinek elején; olyan ez, mintha regényben olvasnám. Olyan, mint egy távoli idill, amit úgy találtak ki, hogy valószínű legyen és mégis idegenebb a valóságtól, mint a Csöndes Óceán valamely félreeső szigete Londontól vagy Budapesttől. Anyám aznap, amelynek estéjén megszülettem, mustostököt evett, ezt nagyon megkívánta, s utána hosszú levelet írt egy barátnőjének.[4] Meg kell itt vallanom, hogy este születtem, nem pedig hajnalra, mint ahogy egy fiatalkori versemben írtam, lelkiismeretlenül, tisztán a rím és mérték kedvéért. A költők hazudnak, legalább régebben azt tartották róluk, s én azokban a boldog fiatal időkben voltam annyira költő, hogy egy jó rímért vagy széplejtésű sorért nyugodtan föl tudtam áldozni a kicsinyes igazságot. Ezt a képességemet azóta elvesztettem, gyáván és tehetetlenül ragaszkodom minden jelentéktelenséghez, ami véletlenül igaz. A mustostök és a barátnőhöz írt levél is szóról szóra igaz. A levél olyan gyönyörü lett, hogy anyám azonnal föl is olvasta apámnak, s később szentül meg volt győződve, hogy költői pályámat ennek a levélnek kell tulajdonítani. Akinek a születése előtt pár órával az édesanyja ilyen levelet fogalmaz, abból nyilván csak költő lehet. (…)
Ahogy mondtam, egészen olyan ez, mint egy régi regény azokból a szép hosszú, angol regényekből, amiket anyám olvasott ezidőben, a végérhetetlen téli estéken. Később én is olvastam ezeket a regényeket, böngészve a könyvespolcon a pirostáblás kötetek közt, vagy lehordva a padlásról a Fővárosi Lapok zsineggel átkötött évfolyamait. Napjaim folyama ebben az időben egy kissé unalmas, lassúmenetű regényhez hasonlított, melybe kurtább és sokkal érdekesebb betétregények volnának beékelve. Ezek voltak, amiket olvastam, s amik akkortájt jobban izgattak, mint a saját életem. A saját életem nem nagyon izgatott. Túlságosan is simának tetszett, nem igen lehetett várni tőle semmi meglepetést. Utam előre el volt készítve, családi és hivatali vonalon, körülöttem békében tespedt a világ, Magyarország elkényeztetetten duzzogott, mint egy keleti princessz, akit házasságba kényszerítettek az osztrák zsarnokkal. Már Vörösmarty megállapította, hogy olvasóvá, úgy mint költővé is, az unalom szokta tenni a magyart. Az ember sohasem tudhatja, mi az, amitől ihletét nyeri: az unalom vagy a mustos tök?
Nem kell hinni, hogy aki könyvekbe menekül, okvetlen az élet elől akar szökni. Sokszor inkább tágítani akarja életét, több életre szomjas, mint amennyit kora s végzete kiosztott. Az élet néha különösmód összeszűkül és megszegényedik ezen a magyar glóbuson. Igy szűkült össze akkor is, habár csak szellemileg mert egyebekben bőség volt itt. Kártyáztunk, ittunk, vendégeskedtünk és politizáltunk, de közben nem történt semmi, évről-évre. (…)
A magyar urak a Mexico-vendéglő terraszán ittak, kártyáztak és politizáltak, akárcsak otthon, a szekszárdi présházakban. Én már akkor nyílt lázadásban voltam, nem kártyáztam, nem ittam azon túl, amennyit mégis dukál, s nem érdekelt az osztrák-magyar politika. A kuruckodás gyermekes játéknak tűnt fel előttem, hisz úgyse változtathattunk semmi lényegeset, s egészen más erők forrongtak körülöttünk. Jobb volt a könyvek közé vonulni, a szellem erőde még szilárdnak látszott, s már épült is a büszke magyar torony, minden eshetőségre: legyen mit mutatni messzeségeknek és századoknak! Tehát nem ittam, nem vadásztam és nem politizáltam, ami már maga is forradalomszámba ment Magyarországon, hol még a költészetet is csak a politika kedvéért szokás eltűrni vagy engedélyezni. Kezdtek rossz hazafinak tartani, amire én még büszke is voltam, tekintve e rettenetes vád silány hangoztatóit. Míg egy napon aztán egyszerre minden megváltozott, szinte egyik pillanatról a másikra, mintha betörtek volna az ablakok és bezuhanna a vihar. A gyertyák kialusznak ilyenkor, a papirok szerteröpülnek a szobában, az ajtók becsapódnak, a hideg szél ujját érezzük nyakunkon. Emlékszem, csakugyan szélviharral kezdődött, én akkor éppen megint otthon voltam, a rozoga, régi házban, ahol anyám hajdan a mustostököt megkívánta és a szép levelet megírta. Kellős közepét tapostuk a nyárnak. Én délben érkeztem meg Budapestről, útközben, jól tudom még, egy francia könyvet olvastam, mely bizonyos rejtelmes fizikai tüneményekről szólt, esetleges kozmikus befolyásokról, amik planétánk életét megváltoztathatják. Ebéd után hirtelen elborult, szinte egészen sötét lett, mint ítéletnapján, a fák derékban megcsavarodtak, az udvar közepén hatalmas portölcsér emelkedett, s az emeletről egy ablaktábla csörömpölve zuhant a pázsitra. A kapu fölött magától csöngött a drótcsengő. Minden olyan volt, mintha csakugyan valami kozmikus erő ragadta volna meg a világot, s az elemek harcával jelentené be, hogy ezentúl minden másképp lesz, mint eddig volt.”
És minden másként is lett: kitört az I. világháború, amelynek végén a vereségnél is nagyobb büntetés várt a magyarságra: a győztes hatalmak megváltoztatták a határokat, amely, épp száz éve volt, de máig égő sebként viseljük. Erdély Fogarassal együtt Babits számára csak emlék maradt.
*
Fogaras, ahol három évig tanárkodott, úgy tartozik Babits életéhez, mint Juhász Gyulához Szakolca és Máramarossziget. Egy alig ismert (1937-es) szép esszéjéből idézek néhány gondolatot. (Ez egyúttal arra is magyarázat lehet, hogy miért állt hozzá oly közel Bartók Béla.)
Fogaras messze volt, kezdi a vallomását, hisz a hegyeken túl „már a Balkán kezdődött, az idegenség. Sőt ez is már egy kicsit Balkán volt. Már Balkán, de egyúttal még Erdély, tündérkert. A Jókai, a Jósika, a Kemény Zsigmond, a Cserei Mihály Erdélye.
Én úgy jöttem, mint a civilizátor; mint ifjú római valami távol provinciába. Sanda, fekete bivalyokat láttam és idegen nyelvű […] népet. A tündérkertből már csak a vár volt meg, a régi magyar vár, az Apafiak vára. Öreg maradék – ahogy bekönyökölt az árba patriarchális könyökeivel, a saroktornyokkal.”
Mit csinált itt Babits, mivel töltötte idejét? Télen, mint a többiek, a várárokban korcsolyázott, otthon a könyvekbe temetkezve megtanult görögül: asztalán a kitárt Homéroszra „lila árnyat vetett a Balkán havasainak visszfénye.” De érdekelte az itt élő románság is. „Sokszor beszélgettem tanítványaimmal, a fogarasi gimnázium vézna növendékeivel… Meglátogattam szállásaikat, ahol hármával-négyével aludtak egy vackon, s egész hétig éltek az ablakközbe dugdosott hideg puliszkán, amit apjuk a hetivásárkor behozott számukra; soha húsféle, soha meleg étel! Mikor először megjelentek a városban, még az üngök is kilógott, s alig értettek valamit magyarul.”
Szerette ezeket a fiúkat, mert volt bennük „valami idegenszerű, s mégis volt bennük valami mélyen ismerős is. Mozdulataikban, szemük csillogásában ugyanaz az ősi varázs babonázott, ami a székely balladákban, az erdélyi ételek ízében, tájszavakban, folyók és falvak nevében s az öreg székely iskolaszolga által használt félmúltakban, melyeket oly különös szenzáció volt eleven ajkakról hallani. Mint a népművészet s népzene gyűjtői, én is megilletődve pillantottam e gyermekszemeken át olyan mélységbe, ahol a kultúra még nem választja el egymástól a népeket, inkább összeköti; közös dalokkal, közös mesékkel, közös emlékekkel; s hol székely és román szomszédul és testvériesen őriznek valamit, havasaik félhomályában, amit mi már régen elvesztettünk.”
Bizonyos – írja a végén –, hogy az a Fogaras elsüllyedt azóta: „átgurult valami járhatatlan szakadékon, közelebb csúszott a Fekete-tengerhez, belemerült az árba, s erős a gyanúm, hogy az a Fogaras, melyet én ismertem, már nem is létezik.”
Levél Tomiból [5]
Te nem ismered, ti nem ismeritek
e fellegeket,
melyek az ember vállaira szállnak
elbirhatatlan vasmadárnak:
törpék vagyunk
s egeket hordozunk.
Te nem ismered e földeket; itt
a nyájas szőllő sohasem virít,
a bársony barack nem mosolyog:
itt élni s halni mindegy dolog.
Egy nagy átok ül Fogarason,
mint úrnő ül a várfalakon,
mint Tízifoné Orkusz falain;
gyakran látom lobogni haját
(ép igy lobogott ez árkokon át,
mikor Mayláthot a három oláh
árulva fogta a tornyok alá,
Apaffy vörösen ivott-evett,
robogott Bánfiért szemfedős követ,
börtönben zsoltárzott Béldi Pál
s apjáért könyörgött Cserei Mihály)
ó mennyi átok, ó mennyi kin!
ki e szörnyü nő a vár falain?
Magyarúl nevének semmi szó:
latin neve: Desolatio.
Ő böngész végig e földeken,
s hol sarcos sarlaja megjelen,
meg nem marad egy csenevész kalász:
halász elől halat kihalász
és hálójába vet köveket,
melyek kitépik a szövetet,
tifusszal mérgezi a kutakat
és láthatatlan ösztökével
a rút, fekete,
fekete sanda
bivalyokat ölni dühíti.
Ó!
Desolatio!
Nekem e föld halni jó,
ezek a felhők –
(nekem ílyen… szemfedők… kellenek)
ezek a havasok –
(nekem ilyen… sirkövek… kellenek)
melyeket az ördög tolt föl
bábeli tornyokúl:
az ördögök ostromtornyai
melyek a… mennyeket… ostro… molják.
Desolatio (lat.) a.m. pusztítás, pusztulás, vigasztalhatatlanság
Száműzetés címmel írt elemzést e versről Nemes Nagy Ágnes, ezzel utalván Ovidiusra, akit ide, a Fekete-tenger mellett lévő római városba száműztek annak idején.[6]
„A vers hangütése remek – írja az elemzésében. –Egyszerűségével, póztalanságával az. Két kijelentés az első sor, amelyek még bármire vonatkozhatnak, amelyek tárgyát nem tudjuk, de máris bennük van az ismeretlen borzongása, a névtelen félelem. A bonyolult, a választékos Babits-szövegekben az ilyen egyszerű mondatok – tudjuk – kivételes súlyúak. Az első mondat: „Te nem ismered…” még akár önmegszólítás is lehetne, de a második, fokozó-táguló ismétlésével világossá teszi, hogy másokhoz szól a költő, távollevő barátokhoz netán, bárkikhez, mindenkihez. Látjuk a fejmozdulatát, ahogy odafordul egy jelen-nem-lévőhöz: te nem ismered… aztán feljebb emeli a szemét, szétnéz egy láthatatlan sokaságon, az emberiségen: ti nem ismeritek… A nem-ismertben egyedül maradni, földrajzi és lelki világégén: erről van szó.”
A vers olyan, mint egy rohanó folyó, súlyos köveket, neveket görget elénk. Jön egy történelmi felsorolás babitsi áradással, Mayláth… Apafi… Cserei Mihály… árulás és gyilkosság. „A történelmi felsorolásnak mint költői eszköznek múltja és jövője nagy, a Hymnustól, mondjuk, József Attiláig. De ami az idő-rajz után következik, a »tájrajz«, az semmihez sem hasonlít, csak Babitshoz. A megszemélyesített Desolatio gonosztettei állandósult viharként vonulnak végig a tragikus tájon. Ez a táj ellenséges, ez a táj csupa veszély. Csenevész kalász, tépett háló, kő és tífusz: rohannak a halmozott képek, rímek a versszak csúcsáig: a fekete-sanda bivalyok gyilkos rohamáig. Ez a rész maga az erőszakos halálfenyegetés.”
A végén a mondatok, sőt szavak megszaggatásával olyasmit mutat be itt Babits, ami korszakában példátlan. „ Csak most tudtam meg, nemrégen – vallotta Nemes Nagy Ágnes –, hogy Babits odajegyezte a részlet mellé: »zokogás«. Ám, ha ezt nem tudjuk, akkor is világos, hogy kétféle mozgást ábrázolnak e sorok: a rémítő, heves föltörekvés függőlegeseit, havasokat, felhőket, ördögök ég-ostromát (explicit tartalom), és egy ellenkező irányú mozgást, zuhanást, fulladást, a költő összetörettetését (interpunkcióval sugallt, rejtett tartalom). A zárórész döbbenetéhez ez a kétféle, ellentétes irányú mozgás erősen hozzájárul. De nem meríti ki. A nagy vershelyek kimeríthetetlenek.”
Az elemzést azzal a megállapítással zárja, hogy szerinte a Levél Tomiból nem egyenletes vers. „Olyan magaspontjai vannak azonban, amelyek egész költészetünk magaspontjai, és olyan tendenciái vannak, amelyek messze előre utalnak a későbbi Babits és a még sokkal későbbi költészet felé.”
*
Esztergom nekem a Szent István által alapított Szent Adalbert székesegyház töredékeit, III. Béla palota kápolnáját jelenti és Babits nyári házát. „Nem is úgy épült, hogy századokig álljon, csak múló tanyául, mint a fecskefészek” –írta életrajzában. Azért is szólok kiemelten Esztergomról, mert legalább annyira tartozik a költő életéhez, mint a szülőháza Szekszárdon.
Babits Mihály 41 éves korától kezdte nyarait Esztergomban tölteni. A Nyugat főszerkesztője és felesége (Tanner Ilona, művésznevén Török Sophie), egy esztergomi hajókirándulást követően, 1924-ben vette meg az Előhegyen az első telket egy kis házikóval. A következő években fokozatosan vásárolták meg a szomszédos ingatlanokat, így már egy tekintélyesebb kertet mondhattak magukénak. A házat is zegzugos, szinte mesebeli nyári lakká bővítették. A nyarait itt töltő Babitsot a magyar irodalmi élet kiválóságai a „remetelakban” keresték fel, s látogatásukról a híres autogramfalon emlékeztek meg (pl.: Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Weöres Sándor, Illyés Gyula, Kassák Lajos, Tamási Áron, Móricz Zsigmond, Karinthy Frigyes, Benedek Marcell, Füst Milán, Németh László, Szabó Lőrinc, Radnóti Miklós, Ortutay Gyula, Keresztury Dezső és mások aláírásait láthatjuk itt.)
Babits Mihály tizenhárom nyarat töltött itt – az utolsókat már rohamosan romló egészségi állapotával, súlyosodó betegségével küszködve. Ma a Babits-ház látogatható emlékhelye, amelyet nem hagyhat ki senki, akit érdekel az irodalom hisz ez a hely, az üveges veranda sok esztergomi Babits-vers szülőhelye. Ezek közül most egyet választottam ki, az 1933-ban született Mint a kutya silány házában… című és kezdetű versét.
Mint a kutya silány házában,
legeslegutolsó a családban,
kiverten és sárral dobáltan,
és mégis híven és bátran
kiált egyedül a határban
fázva és szeleknek kitártan:
amit kiáltok, úgy kiáltom
vénen, magamban és ziláltan,
sárosan, rúgdalva, ruhátlan,
híven, remegve és bátran.
Magamra maradtam, magamra
és hangom mint vén kutya hangja
rekedt már, vagy mintha a kamra
mélyéből jönne, tömlöckamra
mélyéből. (Én vagyok a kamra.)
És mire fölér ajakamra,
száz faltól fulladt és bamba,
mert az élet mosott goromba
habjaival, és süket és tompa
iszapot rakott minden ablakomba.
Nagy almáriumaimban néha
szalagokat találok, léha
csecsebecsét. Fakó, únt, méla
régi divatok maradéka,
régi gazdagság bús hagyatéka.
S szólok: »Gyermekeim, ti hangok,
vegyetek föl néhány cafrangot,
néhány szalagot és sallangot!«
És fölvesznek néhány sallangot
gyermekeim, a megfakult hangok.
De abban is csak ügyetlenebbek,
félszegebbek és feszesebbek
– mint kinőtt ruhában – merevebbek
s koldus irígyeim nevetnek:
de a hangok csak jönnek, tolulnak,
semmivel sem törődnek, kibújnak,
s botlódva bár, újak és újak,
gáton, iszapon átnyomulnak,
s fulnak és túrnak és fúrnak,
míg cafrangjaik rongyokban lehullnak.
S kérdem: »Mit jöttök egyre-másra,
fázva, fulva, fakulva, vásva,
hogy szégyeneteket mindenki lássa?
Mért jöttök ki ilyen dadogásra?«
S felelnek: »Dadogunk, botorkálunk,
de ki kell jönnünk, egy szó előtt járunk,
dadogás vagyunk, egy szó jön utánunk,
követek vagyunk, utat csinálunk.
Nagy szó, nagy szó a mi királyunk!
Mi dadogunk, de várj, ki jön utánunk.«
Babits, mint hírmondó, próféta, mint remete a kutyával példázódik. Példabeszédet, hegyi beszédet ír. „Megdöbbentő, ahogy ez az ős-szimbólum, a kutya-élet, a kivert kutya képe – írja könyvében Nemes Nagy Ágnes –, amely majdnem minden nép nyelvében és mesekincsében jelen van, személyes vonásokat vesz fel, egyéni profillá változik, egyre közelebb húzódva egy bizonyos emberi archoz, amely a költőé. A két alaknak, emberinek és állatinak, legfőbb közös vonása, hogy nem tud beszélni. Csak kiáltani, vonítani, nyöszörögni. Majd aztán, a vers menetében mintegy feljebb emelkedve az artikuláció fokain, dadogni tud.
Egyébként nem egészen kivert kutyáról van itt szó, hanem a „családba” tartozóról. A beletartozás egy szűkebb vagy nagyon széles közösségbe, az élőkébe, a lényekébe, az, hogy ki van jelölve a helye egy hierarchia alján, valahogy még tragikusabban emberivé teszi a figurát, odataszítja arra a mitikus határra, ahol állatalakokból emberi szemek tekintenek ki, kutya-emberek, oroszlán-emberek, medve-emberek befalazott pillantásai. Innen aztán egyetlen lépés a teljes kitaszítottság, amely a versben meg is történik (»kiverten és sárral dobáltan«). Megtörténik azonban az ellenlépés is: vissza az emberig, az első személyig, aki már dadog. De kiáltás és dadogás egyaránt »híven, remegve és bátran« hangzik fel (»futok gyáván, futok merészen«), a babitsi szó mindenkori küzdelmességével.”
A dadogás, a szó, a szóért folyó küzdelem az öreg Babits egyik alaptémája. De nemcsak a szó kell Babitsnak, hanem az Ige is: ez a vers „önmagában is tartalmazza, reprezentálja e babitsi élet-szakasz egyik főmondanivalóját, az Ige szomjazását. Amely elsőrenden a költői szó szomjazása, meg más is: az önmegváltás, az élet-megváltás reménye.”[7]
*
Egy vers akkor hat igazán, ha átéljük, ha úgy érezzük, hogy nekünk, hozzánk szól. Ez most többszörösen igaz itt, igaz a mi kutyánkra is, aki szintén egy összetákolt kutyaólban lakik. Mostanában ritkán kerül elő, mert öreg. De amikor előjön, nagyon szomorúan néz rám. Szeme sok mindent elárul. Szemében, oka nyilvánvaló, magamat is látom. Meg Babits Mihály kutyáját is, a beteg költőt, mondhatom az ő életét, amely – száz év ide vagy oda – nagyon hasonlít a mi életünkre, amely úgy végződik, ahogy a mesék kezdődnek: „Egyszer volt, hol nem volt…”
„Babits Mihálya nagy Nyugat-hegylánc egyik fő-orma, a vízválasztó hegysoré, amely a századelőn gyűrődött fel a magyar irodalomban, amelytől számítva másfelé folynak a folyók. És talán a legtöbb folyó a Babits nevű hegyről ered.” Így szól Nemes Nagy Ágnes összegzése. Illő erre is gondolnunk, amikor feljövünk ide a kertes nyárilakhoz, és körülnézve látjuk a Várhegyet, a Bazilikát és a Dunát, amelyet Babits is látott és versbe is foglalta. Innen nézte és látta az országot, hazáját, Európát. Ezt akkor is el kell mondani, ha már semmi sem ugyanaz, semmi sem olyan, mint akkor volt.
Móser Zoltán
[1] Babits Mihályról (1883 – 1941) számos könyv szól, verseiről sok elemzés is megjelent, életrajza megtalálható a lexikonokban. Itt csupán három olyan verset választottunk ki, amelyek teljesebbé teszik ismereteinket, és talán másfajta élményt is adnak, mint amit egy tankönyv tud nyújtani.
[2] Török Sophie: Költészet és valóság. Nyugat, 1933. 13-14.sz.
[3] 1939 február 3
[4] Mustos tök: jellegzetes keleti eredetű csemege volt a mustméz vagy pekmez is. Szüretkor a taposókádról frissen lecsurgó mustból egy-két fertályra valót kivettek az asszonyok és lekvárfőző rézüstbe öntve, lassú tűzön forralni kezdték. Amikor a must sűrűsödni kezdett, felszeletelt birsalmát vagy kockákra vágott sütőtököt tettek bele. Addig főzték, amíg méz sűrűségűvé nem vált. Ezután cserépfazekakba töltötték és kis időre kemencébe tették, hogy a teteje megbőrösödjön. Kenyérrel mártogatva ették. Különösen asszonyok és gyerekek kedvence volt.
[5] Megjelent a Nyugat 1911. 17. számában
[6] Nemes Nagy Ágnes: A hegyi költő. Bp., 1984. 94-101.
[7] Nemes Nagy Ágnes: i.m. 151-158.
Illusztráció: OPEN – Móser Zoltán rovata
Ezek is érdekelhetik!
OPEN 51. – DRÁMÁK →
OPEN 50. – Shakespeare: Szonettek →
OPEN 49. – AKI ÉREZTE ISTEN IGÉJÉNEK ÉHSÉGÉT →
