Druzsin Ferenc: „PISZKÁLGATOM A HUNYÓ PARAZSAT…” (2.)
E G Y H O S S Z Ú R A N Y Ú L Ó R É G I D A L . . .
Lévay Józsefnek nehéz időben adatott hosszú élet: 93 év! (1825 – 1918.)
Halálakor a Nyugat 1918. július 16-i számában Babits Mihály írt 40 méltató sort: szépet, igazat, felidézni érdemeset:
1. „Pátriárka ment el… Igazi Ember, a Nagyok barátja, költő s oly verseké, melyek lelkünk egy régi szobáját bútorozzák.(…)
2. Költő volt, (…) nem abból a fajtából, akinek lépte messze döng (…), hanem csendes, szerényebb bárd, aki épen szerénységével tud szívünkbe férkőzni.(…)
3. Az igazak és a Harmónikusok közé tartozott (…) A szent hagyományokat hivatalossá hamisító klikknek – az ő öccseinek, a mi bátyáinknak – utálatos irodalompolítikájától mindig távolmaradt. Ő nem állt be a Toldi Györgyök közé, s szellemének vitalitását mi sem bizonyítja jobban, mint az a hála, mellyel a Nyugat generációja személyesen is tartozik neki.(…)
4. De hálával tartozik neki minden magyar ember, mert érzelmi nevelésünkben vett részt olyan veresekkel, mint a Mikes és a Szüretünk, mert igéi gyerekkorunk igéivé s lelkünk részeivé váltak. (…) A Mester azt adott nekünk, ami a legnagyobb ajándék: egy lélekdarabot.”
Lévay József valóban a nagyok barátja volt: elsősorban Arany Jánosé és Tompa Mihályé, s egy olyan korban, amikor távol, esetleg két-három nap járásnyira laktak egymástól. Ám leveleztek, s ezt a szót kiemelem, és sokuk valóságos ’levélregényt’ hagyott hátra. A levél – zárt borítékba került, pecsét biztosította, a levélírók pedig azzal áltathatták magukat, hogy olyasmit is elmondhatnak, amit a nyilvánosság elé nem szívesen tárnának; személyes dolgokat, sérelmeket, örömöket, „kényes” politikai témákat… (Úgy tűnik fel, manapság kihalóban ez az áldott műfaj. Nagy kár!) Egyetlen példa: Gyulai Pál írta Aranynak a következő „esetet”:
1853-ban a Pesti Napló azzal hárította el Gyulai Petőfi-életrajzát (négy nyomtatott ívben), hogy „igen hosszú” és hogy „Petőfi nem is olyan nevezetes egyéniség” (!). S ha a dátumra is figyelünk, gondolatok sorát mozdíthatja meg ez a levélbe rejtett „hír”.
Lapozzunk bele most abba a ’levélregénybe’, amelyet Lévay és Arany írt évtizedek hosszú során. Bizonyára megértjük, mit jelentett, s miért volt olyan fontos hangsúlyt vetni a ’nagyokra’, és arra is, hogy barátjuk volt.
1852 júliusában kelt Pesten az a levél, amelyben Lévay új verseskönyvét küldte dedikálva barátjának. Meghitt, kedélyes, évődő sorok abból a fajtából, amelyet Petőfi „vezetett be” a Toldi hírével még 47 februárjában, s amely úgy kezdődik, hogy „Üdvezlem Önt! Ma olvastam a Toldit (…)”. Február 23-án már nincs „Ön” a megszólításban, hanem „Lelkem Aranyom! Én olyan ember vagyok, hogy amely házba bemegyek, szeretem magamat hanyatt vágni, s te ajtót nyitottál (…). Lévay levele nem „első” levél. A „kegyelmedezés” a közvetlenség komikumának familiáris kifejezése.
Imhol én munkámat küldöm kegyelmednek,
Akit dedikáltam vala kegyelmednek,
Vidulása légyen abban kegyelmednek:
Igaz magyar szűvel nyujtom kegyelmednek.(…)
S így folytatódik hat strófán át.
Erre Arany huszonegy (!) versszakban válaszolt, méghozzá postafordultával. Ugyan mi volt olyan sürgős közölni valója? A kötetért járó köszönet éppen várhatott volna néhány napot.
Vettem poémáid és örültem nagyon,
Mert mivelhogy abban sok szép munka vagyon,
Immár válaszomat tovább nem is hagyom,
Isten, neked Józsim, több erőt is adjon!
Aztán átmenet nélkül évődőre vált – a szívbéli barátság hangján:
De mit gondoltál, hogy nekem dedikáltad?
Szarva közt a tőgyét ugyan eltaláltad;
Jobb szívvel ezután sem leszek erántad,
Baksist meg nem adok, hiába is vártad.
És így tovább, komikum komikum hátán jobbára arról, hogy mikor jöjjön barátja vendégségbe Nagykőrösre. Semmi esetre sem a „nyűgös examen „ idején,
Mert az examentet oly módon izélik,
Hogy tartson reggeltől a késő estvélig.
Mit fognál csinálni egy magadban délig?
Este sem lehetne lakoznunk éjfélig.
Természetesen találtatott alkalmas idő:
De hogy mulatásunk ne legyen hiános:
Elek napon jőnöd még volna tanácsos,
Szombaton délére sülne lepény, lángos:
Kit veled megenne híved
Arany János.
Utóírás is járult a fentiekhez; soraiból váratlanul (?) komoly bujt elő; az ötvenes évek allegorikus megszólalásának édestestvére: petrencébe rejtett gombostű:
Következik penégh itten utóírás:
Tudod-e hogy ki volt közölletek prímás?
Kiért a magyarnak illenék nagy sirás,
Mert a millyet ő írt, ollyat ma nem ir más.
Ha tehát, barátom, kezedre ejtheted,
Ugy per sundám bundám, ha szerét teheted:
Könyvét megszerezve , kérlek hogy zsebre tedd,
A jó isten, és én , megfizetjük neked.+
Sőt ha lehetséges kettőt szerezz ollyat,
Azaz egy kissebbet, ítem : egy nagyobbat;
100z Károly úgy kiván neked, mentül jobbat,
Ugy hiszem: megérted; nem kell irnom többet.
(+: Petőfi forradalmi költeményeinek akkor sajtó alatt volt kiadása, melyet azonban a rendőrség lefoglalt és megsemmisíttetett; csak egypár elcsent példány maradt meg belőle; ezek egyikét Lévay csakugyan levitte Aranynak. – Itt a példa: „pecsét alatt” még ilyen kérést is le lehetett írni, s még 52 júliusában is!)
Ugorjunk át évtizedeket: 1879. december 21-én (már Miskolcról) levél indul Lévaytól Aranyhoz (már Pestre): köszönő levél a Toldi szerelme dedikált példányáért.
„Úgy vagyok én teveled, a te személyeddel, mintha a magam családi tűzhelyéhez tartozó olyan legközelebbim volnál, a ki után a távolból egyre óhajtoznom kell. (…)
Hidd el, bizony én is együtt ünnepeltem az ünneplőkkel, (…) midőn műved váratlan megjelenését harsány örömmel hirdették a hírlapok. Mert
Gyenge virág, elhull; hiszen ah! ezt könnyezem én is,
Ifju tavasz tüntén, a ragyogó szerelem;
Gyenge virág, mit félsz? ha a költő éneke zendűl,
Ujra virulsz s bájolsz: T O L D I S Z E R E L M E örök!
Az ég tartson meg téged nekünk, törékeny testedben, törhetlen lelki erővel s tűrhető egészséggel, sokáig (…).”
A gratulációra ez volt Arany válasza:
„Köszönöm a múltkori szép epigrammát is; de a végét alkalmasint így gondolod: Toldi szerelme öreg!”
Leveleikben időnként szóba kerültek barátaik. Az elhunytak is: Petőfi, később Tompa Mihály. Még később Tompa özvegye is; haláláról így ad hírt Lévay.
„Szegény, áldott jó lélek! mennyit küzdött, mennyit aggódott, azt is mondhatnók, mennyit nyomorgott! (…)
Tegnap tartottuk temetése gyászünnepét a maga házánál. (…) A putnoki ref. pap mondott fölötte rövid beszédet és imát. Azután elvittük Hanvára. (…) A sír fölött ismét ének és ima volt. Aztán elhelyeztük a koporsót a Miskáé mellett s most már egymás mellett alusszák az örök álmot kis fiok társaságában.”
1880. december 5-én kelt Arany válasza.
„Kedves barátom! Szíves tudósításodat szegény Tompáné halála körülményeiről a legnagyobb megilletődéssel és fájdalmas érdekkel olvastuk; köszönjük mind én, mind nőm , hogy időt szakítani nem sajnálottál azok ily részletes megírására. Valaha irodalomtörténeti adatul szolgálhat Miska barátunk életrajza megírásához. (…)
Áldjon meg a jó isten!
Arany János.”
Egyedül hallgatom tenger mormolását…
Babits nekrológja két költeményt említ cím szerint.
Az egyik a Mikes, mely „a szent hagyományokat hivatalossá hamisító hazafias líra” évtizedeiben tiszta érzések megszólaltatója. E tekintetben is a „nagyok” társa: azoké, akik – Arany László szavai szerint – „ a világtörténelem távoli eseményei vagy életből és természetből vett allegoriák alá leplezve panaszolták a nemzeti fájdalmakat. Caledonia elpusztult népe, Jéruzsálem pusztulása, a sebzett vad, a szárnyavesztett sólyom, a ködös homályos ősz, a hervadó virág jelképezik a hazát és a költészetet, hogy a sajtó-törvények tilalmát elkerülhessék.”
Lévay kulcsszavai: „egyedül” és „bujdosók”. Rákóczi és Mikes neve és számüzetése kellett,hogy „rejtve”maradjon a voltaképpeni szándék; ám éppen az ő sorsuk erősítette fel a jelenbeli helyzetet beszédes példázattá.
Egyedül hallgatom tenger mormolását.
Tenger habja felett futó szél zúgását,
Egyedül, egyedül
A bujdosók közül,
Nagy Törökországban!
Ha csak itt nem lebeg sírjában nyugovó
Rákóczi nagy lelke, az eget csapkodó
Tenger haragjában!
Szállóigévé vált az első sor, a harmadik versszakból pedig a „Zágon felé mutat egy halovány csillag” – metaforája lett minden bujdosók reményének.
A Szüretünk a másik költemény, amit Babits említ; nem került be Vajda antológiájába, ám a XX. század közepéig benne volt az iskolai olvasókönyvekben: nemzedékeket összekapcsoló „lélekdarab” volt.
Babits alighanem erre a Lévay-versre is gondolt, amikor „gyermekkorunk igéivé, s lelkünk részeivé” vált verseket emlegetett. A költemény sok szekszárdi emléket ébreszt, amelyek „lelke egy régi szobáját bútorozzák.”
A Halálfiai című regényben például ilyen „bútorokat” sorol az emlékezet:
„Ó szelíd, gyönyörű dunántúli dombok, józan, enyhe vidék! Miska különösen érezte most a tájnak szépségét, amit Cenci néni sohasem vett észre, mert ő csak azt nézte, van-e a tőkéken? Miska előtt fölnyílt az otthon varázsa, meleg szívvel látta a városkát Gádorost, nyujtózni a hegyek aljában. (…) Óh, ha itt élne boldog nyugalomban, ahol apái!”
Gyermekkorok szüretei, rokonok, „régi játszótársak”, máshonnan fel nem idézhető hangulatok.
Látom szerettimet,
Együtt ülnek éppen
Szőlőhegyünkön a
Körtefa tövében.
Középen a nagy tál,
Tálban ízes étek
És körülte vidám,
Megelégült képek,
Nevető cselédek.
Hányan ülhettek egy-egy szüreti edédhez Cenci néni szüretein; pont úgy, ahogy Lévayéknál. Az „ízes étek” sem lehetett más, hiszen a magyar szüretek hagyománya úgyszólván „előírta”…
Cenci néni szüretét az egész hegyközség képei és látványai keretezik: ki ne tudná ma is, hogy ilyenkor szüret az egész hegyközség; ahogy a római karnevál idején az egész város karnevál. (A szüret karneválszerűségét a kártevő madársereg írja elő; aki nem tartja be, leszüretelnek helyette a madarak!)
Lévayék valamikori szüretein , ahogy a szekszárdiakon is, rendre volt egy-egy hiányzó: valaki a „nagy családból” valahol diákoskodott. Ez a „hiányzó” is „jelen van” ; emlékeznek rá. És mintegy esztétikai ellenpontozás: a vidámság egy percre átbillen szomorkásba:
Csak édesanyámnak
Felhős itt a képe,
Mivel én jutottam
Talán az eszébe!
Ha szép gerezdet lát,
Azt is nekem szánja…
Áldja meg az isten,
Mikor nem is várja,
Mikor nem is látja.
Lévay Józsefet idéző soraim végére hagytam Kuncz Aladár „képét”. A Nyugat 1911. december 1-jei számában az akkor 83 esztendős költőről – talán már pályavégi összegezés gyanánt is – ezt írta: „Lévay költészete tartalmában, hangulatában és formájában bizonyára a múlté, (…)a múlt fennmaradt élő,még mindig hangzó éneke, (…) egy hosszúra nyúló régi dal.”
Illusztráció: „piszkálgatom a hunyó parazsat” (fh. Johnson)
Ezek is érdekelhetik!
H. Végh Katalin: Az orosz tudatfolyam-elbeszélés →
Tóth Kálmán: Lobogóm: Márai →
Feledy Balázs: Elültetett kiadó. Szondi György Napútja és a képzőművészet →
