Nagyatádi Horváth Tamás: Földanya (versek)
Önarckép
Szemébe süt a Nap,
ahogy a hideg völgyben
futó útról felnéz,
amíg megáll a sziklafal alatt.
Vagy, ki tudja, visszanéz csak, rá,
és látja benne az embert.
A repedéseket erős gyökerek
teszik örökkévalóvá.
Holott köztünk él,
szeméből süt a Nap
és szokásain át válik
elviselhetetlenül ismerőssé.
Néha omlik belőle…
Éjjelente van, hogy újjászületik,
mégis, reggelre mindig
öregebben ébred.
Hátrébb lép olykor
………………………….a város,
eljátssza, hogy igazából ott sincs
és a feltámadó szél ölén
zümmögéssé csitul minden zörgés.
Hátrébb lépek olykor,
eljátszanám, hogy ott sem vagyok,
csak figyelem a lakótelepet,
a titkos, ebéd utáni perceket.
Hátrébb lép olykor az Isten,
eljátssza, hogy igazából ott sincs
és csak a véletlenek hálóján
lett minden a végére ilyen kusza.
Hátrébb lépek olykor,
leülök egy út melletti padra,
könnyű gondolatokat pakolok elő.
Azt játsszák el, hogy nem vagyok…
Történetek a Holdról
Otthontalanul bolyong,
bár mindenhol háza van,
de majd minden házban idegen.
Minden idegen házban,
ahova néha csak benéz,
oltára van
a kifeküdt ágyakkal szemben.
Sóhajtása, ahogy hívja a vizeket,
áthallatszódik az ütemtelenül
zörgő szívhangokon.
Most görnyedten oson,
aztán felegyenesedik újra
és esővizet permetez.
Szenvek magját szórja,
ahogy a titkos kerteken,
magányos erdőkön átsétál.
Minden első gondolat mögött
átlebben, fátylaival magát
alig takarva, hogy elhidd:
Otthonod, ahonnan elvágysz,
egyedül az ő idegenségében
lesz igazi otthonod.
Földanya
Színes avaron téblábolok a kertben
és nem gereblyézem össze;
hagyom szőnyegüket a földbe mosódni,
akár az idő szele szétfújta vágyakat.
Földanyára gondolok,
ahogy néz rám a fák vak szemével
és hideg széllel simogat engem.
Régen szerettem volna érteni!
Az acélszürke ég szégyenlősen várja,
hogy levetkőzzenek a dombok,
hogy meggyúljanak a tüzek,
hogy meggyúljanak a gyertyák.
Az ébredő tél nyújtóztatja tagjait,
álommal kínálja mind, aki készül:
Tánc lesz, sokadalom a tarka sátrak alatt.
Mit gondolsz, Tündér, érkezünk?
Vagy maradunk még,
magunkra terítve csillagos takarónkat,
az utoljára távozókkal?
Mert én azt hiszem, dolgunk a maradás.
Illusztráció: M. F. Quadal-festményrészlet
Ezek is érdekelhetik!
Németh Erzsébet: Ö T S Z Ö R Ö K →
Egy darabka belőlem (Óczy versei) →
Hogyan kérj bocsánatot a macskádtól (Balizs Dániel versei) →
