Erdélyi Z. János: Maltermutter avagy a Habarcsanya
Tizönkét kőmíjes ahogy mindig tevé,
Útra kelt, útra kelt Déva vára felé.
Épitteni annak magoss, erőss falat,
Amely sok századig rendületlen marad.
Ígyen köllött vóna, no de nem ígyen lött.
Valaki-valami elbaklá a tervöt.
’Amit raktak délig, leomlott estére,
Amit raktak estig, leomlott röggére.’ (1)
Tizönkét kőmíjes így töketlenkedett
Sok napokon által, törvén bús fejöket,
Mit köllene tönni, hogy a fal megájjon,
S ne egy dületeg rom nézzön szét a tájon.
No de hát férfijak! Eszük annyi nincsen,
Hogy ne azt keressék, ami amúgy sincsen.
Rakták ők a semmit napokig, hetekig,
Várva, hogy a csoda egyszer mögérkezik.
Én osztán eluntam a töketlenséget,
Mett a tizönkettő nem vöt addig véget
A tesze-toszának, míg az egész plánum
Füstbe nem mén, s akkor dúzshatja a fátum.
S akkor miből vönném pántlikás ruhámat,
Fidrás sláfrikomat, báli topánkámat?
Asszon köll a házhó’, jutott az eszömbe,
A tökölés mián nekikeserödve.
Elővöttem mindent a ládafiábul.
Kirittyentve magam istenigazábul.
*
Kocsisom, kocsisom, hozd elé négy ménem,
Terétsd rám, terétsd rám piltyomos pellérem.
Csapj a lovak közi, s hintóm messzi szállva
Érjünk el mielébb magos Déva várba.
Hindogál a hintó, kerekek pörögnek,
Ámde gondolatim gyorsabban röpülnek.
Mög is értük délre magos Déva várát.
A ledőlt kőhalom nem vót több, mint ábránd.
Mán ippen akartam az urammal szóni,
Hogyan köllne nékik ésszehangolónni.
Ám ő szólott elébb röviden, keményen,
A más tizöneggyek hallgattak, de mélyen.
Kérdené az uram, ide münek jöttem,
Mett azt törvénkezték közössen felöllem,
Vagyis hát affelül, ki elsőnek érne
Az asszonok közül Déva tetejébe,
Mögfogják s a testit minnyár tűznek adják,
Mésszel elegyessen habarccsá kavarják.
’Aval álitták meg magos Déva várát,
Csak így nyerheték meg annak drága árát.’
Mögképzeltöm rögvest, amint uram hallám,
Láttam mán mésztelen, tűzről pattant hullám,
Amint meztelenül hammá tüzesítik,
Mésszel meg homokkal malterrá vegyítik.
Hogy átalértöttem értelmit a szónak,
Ájulásba esvén véltem magam hóttnak.
Ahogy mögébredtem, hittem, hogy csak tréfa,
Ahogyan az uram kedvesödik néha.
No de nem tréfa vót, komoly vót a beszéd.
Könyörgősre fogtam: hadd búcsúzok elébb
Asszon barátimtól, takaros házamtól,
Boldog életemtől, szép kicsi fijamtól.
Tizönkét kőmíjes rábakkantott végre,
Azon kikötéssel, ott lögyök estvére,
Mett nékjek éjjel is rakni köll a falat,
Különben a munka semmiképp se halad.
*
Kocsisom, kocsisom, vigyél haza engöm,
Hogy löhessön ahajt végső búcsút vönnöm
Asszon barátimtól, takaros házamtól,
Boldog életemtől, szép kicsi fijamtól.
Hindogál a hintó haza is mög vissza,
Minden nyikkanása a véremöt issza.
Mikor mán harmacczor töttem mög az utat,
Améknek póznája Déva felé mutat,
Derék kocsisomat szélnek eresztöttem,
Hintót, lovaimot néki átengödtem.
*
Tizönkét kőmíjes, annyi hengér (2) várt rám
A ledőlt falak közt, fönn a fránya vártán.
Szép gyöngén mögfogtak, övem mögoldották,
Valamennyi ruhám rullam lehántották,
Fölszított máglyára fektették a testem:
Ott köllött énnékem könnyű hammá lennem.
Malteros ládába majdég lapátoltak,
Porló társa löttem mésznek és homoknak.
Vizet adtak hezzá, ami összefogja.
Így löttem, így löttem sűrü malter foglya.
Nosza, az állásra vödörrel emeltek,
Hogy kezire álljak kőmíjes mesternek.
Az én drága uram erős, izmos vállal
Merte a habarcsot kőmíjes kanállal.
Kőmíjes lapáttal kente szét a falon,
Simítva a mellyem, lapogatva farom.
Hej, amíg volt mimet, sokszor is mögtette,
Eldurvult kezeit madárként röptette,
Moholván ölemet, tüppögvén emlejem,
Éjfeli órákon kedvit töltve velem.
*
Lassú perc múlt percre, s érzöttem mán nagyon,
Hogy az újdon falnak jó kötése vagyon.
Szilárdult a habarcs mindenütt körülem,
S mán nem mozdíthattam se kezem, se fülem.
Utolsó íziglen maltermutter löttem,
Minden reményimet magamba temöttem.
Mögkondult a harang odalenn a vőgyben,
Hajnal pirossága ragyogott föl körben.
Gyerökhangot hallék, anyjáért kiálta…
Hát az én kis fijam futott föl a várba.
Engömöt keresött, engömöt kutatott,
Idösanyját hítta, reszketett, zokogott.
Szörnyü kínok közin súgtam néki halkan:
„Nem karolhatlak mög, itt vagyok a falban.
Hijába a por-szű, hijába a jajok,
Kövek közi zárva addig halott vagyok,
Addig fogoly löszök, míg e falak állnak.
Meg se csókulhatod az idösanyádat.
Csak mint habarcsanya maradhatok vélöd,
Bárhogy akarnálak szörötgetni tégöd.”
*
Fijam felsikoltott, mintha lönne vége…
Hátratántorult és lezuhant a mélybe…
Szekszárd, 2019. november 10 – 15.
1. A dőlten szedett szövegrészek a Kőmíves Kelemenné című székely népballadából valók.
2. hóhér
Illusztráció: “Kőműves Kelemenné”
Ezek is érdekelhetik!
Benyó Tamás: Jelenkor →
Bolla Csaba: Katalinra emlékezem (két vers) →
Botos Ferenc: Miserere, Naphimnusz (versek) →
