Tamási Orosz János: „…hiszen már egyszer kimondtuk, Isten…”
*
Hodossy Gyula: Veletek egyedül. Új versek.
A szellem embere általában azzal kezdi útját: fölépíti hátországát, megteremtve könyvtárát. Gyűlnek az apró építőkövek, látszólag szertelen-rendezetlen tornyokat alkotva; a polc, majd a polcrendszer mindig később jön; és e toronyállítást figyelve különös módon a teremtő ember szellemárnyékát látjuk viszont azokban. A tornyok a saját, a legbelső világ kialakulását tükrözve akárha ’a költő születik’ című furcsa szellemszobor posztamensei lennének. Egy költő agyába férkőzve ehhez hasonló tükörlabirintusban találnánk magunkat; arc és tükörarc, ahogy egymásra pillantanak; a tükörből valaki más, és a tükörbe is mindig valaki más pillant – itt a legerősebb az én hiánya. Itt, e tükörlabirintusban, amelynek anyagi mása a könyvtár, a pihenőszoba, a csöndes tűnődés óráinak színhelye, ahová többnyire már az életút végső harmadában húzódik be gyakrabban a szellem embere; …Conscientia mille testes…; s hogy az-e, a szellem embere-e, erről e könyvtárszobák fotográfiái erős tanúságtételek. Mert nincs rendezett, puritán, hogy úgy mondjam, elegáns, hűvös könyvespolc; azokon, s föntebb, a szekrényekben egymás hegyén-hátán, vagy egymásnak hátat vetve állnak-hevernek a lelkiismeret könyvei – miként az agyban azok gondolat-esszenciái. Hát, valahogy így kell magunk elé képzelnünk, a belelapozás, az olvasás megkezdése előtt, Hodossy Gyula új verseskötetét (Veletek egyedül, Vámbéry Polgári Társulás, Dunaszerdahely, 2022).
Miért mondom ezt? Mert a kötet több annál, mint amit elsőre egyértelműnek vélnénk. Megidézések könyve, gondolat-reflexiók, mondanánk, hiszen minden egyes darabja meghív, néven szólít valakit, nagynevű elődöt vagy épp kortárs jóbarátot; saját gondolataiba fűzve valamely gondolatukat meséli el valami egészen másként; olykor életrajzi utalásként is fölfoghatnánk, de nem lenne igaz, hiszen nagyon szemérmes sejtelmekbe burkolja azt, ami akár személyes életének múltforgácsai közé illeszkedne; nem, ez a költészet itt a versben-létezésről és a vers létezéséről beszél. Hogyan szövi át ez utóbbi mindazt, ahol élünk, akkor is, ha nem vagyunk ott, ha a sors, a hétköznap, a feladatok, a közösség másféle szolgálata elvonja a költőt a benső kiteljesedés lehetőségétől. De a verssorok ott vannak akkor, megtapadnak a lélek, a szellem ritmusában. Hiszen „ha el is némul az égi szó, a költészet szócsövén át meghallhatom a szent lélek embert megtartó parancsát”. (Én vagyok Madách Imre).
A szerző három ciklusba rendezte könyve anyagát, s ezek mintha az életszakasz periódusait követnék, de ez is csalóka; már az első ciklus (Dobszó a magányos halottért) nyitánya is egyszerre utal megalkuvás-mentes küzdelem-vállalásra és a léleképítés mindenkori parancsára. „…a múzsák, mint a legjobb építészek, vastag, / erős falakat emelnek” (Puskin a tiszta égbolt alatt) minden száműzetésben, írja, s a folytatásban a költészet örökkévalóságát („…egyszer a fanyalgók gúnyos rikácsolása, / máskor a vastaps ölelése tartja életben”) emeli ki, kicsit beszűrődik ide Mandelstam alakja is, de érezni véljük Lorca, avagy épp Petőfi auráját, mindenkit, akik ellen „A minden oroszok cárja is tehetetlen”. Igen, erős felütéssel indít Hodossy, s a folytatás tartja az ívet; „A pecsét, mint ostorcsapás a bőrön, piroslott”, olvashatjuk a Csarenc-idézettel indító hosszú versben, a szerző önéletrajzi sejtetése talán itt a legerősebb, de ekkor is megemelkedik, a történelem fölé szállnak a sorok, s ez a mag, a meg- és összetartó erő egészen a ciklus végéig. A szerző amúgy többnyire a szabadversben rejlő gondolat-közlés összpontosítására törekedve hozza létre sajátos lejtésű sorait; költői képgazdagsága olykor a megszólaltatott költőtől is távolabbra mutat; a Parnasszus árnyékosabb-közelebbi tisztásai felé. Gondolat-asszociációi erősek, ugyanakkor nem tapadnak-kötődnek túlerősen intuícióihoz; építkezik bár azokból, de lényegesebb az, amit saját jogon épít föl leleteiből. Sorokkal elmondva ezt: „Csak a teljesség számít”; „Tilos az álmot hazavinni”; „versek … a szél hátán szél örökkévalóságáról, a kikeletről, türelemről”; „magányos halott van, a vers ólomnehéz”; „…az elrekesztett végtelenben / úszik minden, ami kiszámíthatatlan”; „…megkért, fényképezzem le, / a templommal, szentekkel együtt. / Várni kellett, míg előjönnek”; „Csak odébb akartam állni, / céltalanul kóborolni, unalmas csillagokat követni”; „talán nincs, nem is volt soha a semminek nemléte, se léte”.
Saját kiemeléseimmel én így mesélném el a kötet első ciklusának fájdalmas-szomorú-blazírt-rezignált számvetését, az utazást a férfikor felé, vagy már annak első harmadát. A fokozódó hiányt, a reménytelenség észlelését, ami kezdetben csak belemar a bőrbe, az arcba; még óvatos számonkérésre is futja, vagy csupán tűnődésre egy jobb lehetőség fölött; nem minden költő következtetését és döntését fogadja itt még el, olykor ez jól kivehető; berzenkedik, tiltakozik, de már – „Sárgulni kezd, foltokban”. Nem véletlen, hogy eme címmel indul a második ciklus.
Mert „Hajnal előtt szertefoszlik a végtelen, / s vele együtt minden, ami élő és élettelen, // … egybesepri múltat a jelennel / a csalánt az árvacsalánnal, / a kezdetet a véggel, a közönyt a bűnnel, / csupa por itt minden, csupa por”. Eliottal indít, a Little Gidding „szállóigéjét” tűzi a számadás-számvetés elejére, s nagyon egyértelművé teszi a megszólítottak személyével a kort, a költő gyerek- és kamaszkorát, ám ezen túl mindazt, ami, mint penészrózsa, makacsul vissza- s vissza akar nőni a falakra. Megértő, az illúziókkal leszámoló arcképvázlatok sorjáznak itt, inkább az utókornak (a jelennek) szánva Illyésről, Nagy Lászlóról, Csoóriról, Ratkóról, s akárha a nehéz örökség lehetetlen küldetését mégis vinni akarók következnek; Tóth Lászlónak határtalan barátsággal ajánlja a verset, s érteni véljük-akarjuk itt ezt a szót is, majd Kürti László, Vári Fábián László, Gál Sándor, Zalán Tibor és Tolnai Ottó, Kulcsár Ferenc, Tőzsér Árpád és Grendel Lajos állnak-szólíttatnak (meg) itt egymás mellé – szerzőnk maga már érett férfi, pályatárs, jó barát, s nem mellesleg ismerője ő is mindannak, ami akadályozni próbálta a jövőt, túluralta a jelent, de látja immár azt s azokat is, akik akadályozni próbálják a jövőt, túluralva a jelent. Mert a körforgás nem áll meg. Érdemes mégis, a föntebbi, kissé önkényes kiemelésekkel átfutnunk ezt a ciklust is. A nyitány, ugye, Eliotra utalva, „…eggyé leszünk a tűzzel, rózsával”. S a folytatás: „a zsarnokságra vártam, / de talán más úton ment, / talán ezért él még ma is”; „Ordas csillagok vigyázzák a Földet // nem fáj itt már semmi – s kinek is fájna?”; „befalazom magam, hogy szabad lehessek, / én és az utolsó rózsaszirom”; „Aki az éjszakába menekül a nappal elől, / annak az ágya szélén ott ül a halál”; „A lelkem visszakúszik a múltba”; „…ahol a zenét mindenki túlharsogja, / én elbúvok a csend szárnyai alá”; „Sűrű köd nehezedik a tájra”; „Az időtlenség, amikor fiatal volt, // … // lekéste a születését, a megerősödését, / az éretté válását, a múlt és jelen összefonódását”; „a múlt felzabálja a jövőt, / az időtlenség az időt”. S tegyük új mondatba ezt: „Én sem veszek el, / csak nem fogsz megtalálni.” De, akarjuk vagy sem, eljő a – Féltve várt jövő. A kötet harmadik ciklusa.
Ami ezért a csöndes reménytelenség rezignáltságát elhagyja, ha nem is teljesen. Együtt állnak itt ember és öröksége, a múlt hántolása, megfaggatása és a jelen erejének megtalálása áll előttük; mégis hát küzdeni kell a jövőért. Azért, hogy jobb legyen. Lehet? Bízni kell. „Az alázatosság és az önismeret biztosabb út Istenhez, mint az elmélyült kutatás” – idézi Kempis Tamást a költő, s a záróciklus e megvilágosodást, e fölismerés elfogadását járja körül, faggatván annak lehetőségeit. S mi más lehetne ennek foglalata, mint a hivatás? Annak kiteljesítése, illúziók nélkül. Márait („Az ember lassan otthonos lesz a világban.”) gondolja tovább mindenekelőtt, úgy fordítva a mondaton: „Otthon vagy, ha otthon vagy a műben”. A kiérlelt, megszűrt férfikorra rímelő ars poetica ez a vers, benne a leghétköznapibb, de mégis-mindenképp a szellemi számvetés továbbadásának feladat-foglalatával: „A mű maga az otthon. / Igen, egy írónak, aki Szlovákiában él és magyarul ír, / kijár az otthon, vagyis a mű, az Opus”. Mert ez és valójában csak ez, a szűkebb otthon, a tartozás valahová adhat célt, adhat tartást a valahová vezető úton; akkor is, ha már tudjuk erről az útról: nem tud elvinni, még ma sem, odáig, ahová tartanánk s ahová tartozunk. De a lélek kész. És készen áll. Himnikus fölívelések szépen szerkesztett ciklusa ez, a keresztény ember létezésének ünnepei köré rendeződve, karácsony, emberlét-búcsú, s föltámadás követik egymást – „a szent lélek embert megtartó” parancsai.
Úgy summázhatnánk végtére e könyvet, hogy a létezés egészének appendixe, a költői létezés fölmérése, a világra vetítése – és (bár csak egy pillantásnyira) a búcsú felvillanó árnya, lehetősége. Néhány prózaversként is olvasható leheletnyi szöveg illeszkedik a ciklus – és a kötet – végéhez, s ott is a végső mondat így hangzik: „Csak van a valami, a megfoghatatlan, érzések nélküli, a lelket gúzsba kötő, az életeket tékozló valami, a valami, ami miatt nem tudok felnézni”. A szöveg egy régi erkélyre utal, az ifjúságra, a sólyommadárra akár, aki annál is föntebb szállt az ifjúság tündöklő havában, a régi versekkel, zenékkel, a barátok, társak nevetésével, a lángoló optimizmussal, csak szállt, föl, a magasba; de jó lenne újra látni azt a régi együttlétet, a közös tervezését a hosszú út szakaszainak, a közös jövő érlelődő örömeinek – de nem tudunk fölnézni. Már kisebb ívekben sem.
„A semmi jövőtlen, Isten időtlen”. Ám a lelkiismeret egymaga ezer tanú, idéztem föntebb Quintilianus könyvtárszobai üzenetét, s lám, Hodossy Gyula most e tanúságtételnek tett eleget, életművéhez méltó gondossággal. Megszólítván az ezrek és az ezredek lelkiismeretét – szépen, pontosan, hitelesen, poézissel telve.
Illusztráció: Kötetméltató
Ezek is érdekelhetik!
Ábrahám Júlia: Öt nap varázslat, azaz MOST FESZT Tatabányán →
Vasi Szabó János: A csodák konvergálnak Cinnabarban →
Szaló Péter: Átmozduló léthatárok* →
