Turai Kamil: „Utóéletem” – S. Csoma János versei
(Sodalitas, Bécs, 2022)
1 ―
Inti magát a híres Csoma Sándor leszármazottja, a Bécsi Napló munkatársa, hogy „legyen súlya minden szavadnak”. Épp csak hozzá nem teszi a debreceni Gulyás Pállal, hogy „többet ér egy csíz kisujja”, mint aki versben fecseg. Nincs pazarolni valója, merthogy lírai költő. Márpedig „A lírai költő – köztudomásúlag – furcsa kannibalizmusban szenved / – jobbára önmagából táplálkozik.” A gondolat derekas, igaz, de költészetté egyetlen szó teszi: jobbára! Ízlelgessük: nem többnyire, javarészt, mindazoknál „jobb”. Noha „ára” van, megvan az ára!
2 ―
Szilágyi Domokos módjára panaszolja a szerző. „Ha rálelhetnénk / arra az egyetlenre / mely elvezetne / önmegismeréstől / önmeghatározásig.” De hogy találhatnánk meg az Egy -tlan, -tlen fosztóképzővel ellátott negativitását. S miként szorítanánk határok közé a határtalant? Nem elég vajon a szókratészi önismeret? Szókratésznek igen. De a lírai költő önmagát is csupán az önmeghatározás útján éri el. Szétfolyik önmaga szóbeli körülírás nélkül, „A legerősebbek hisznek, / gyengébbek hinni akarnak, / még gyengébbek hinni szeretnének.” A hit a hiány önmagára ébredése. Aki hinni akar, már kicsúszott önnön kezéből. Ahogy gyengül a lélek, annál biztosabban szerzi vissza önmagát. Aki hisz, felcserélte magát a Jóistennel. Pazar vásár. Istent is uralni akarja. „Kifejezni az élet lényegét / nyilvánosan, bátran, / szelíd erővel megragadni / az Úristen kezét”. Mert kézzelfoghatóan van ez a kéz. S csak oximoronnal érhető el. „Szelíd” – a szellőben jelen van az Úr, de a viharban nincs. Látszólag kószán repülünk, perdülünk. De ha reflektálunk, eljutunk ahhoz, „ki tart minket / szorosan kézben”. Itt, ha nem vennénk észre, a „szorosan” hangsúlyos. Ez a református predesztináció. Semmibe veszed addig Istent, amíg olyan hiszi-a-piszi módjára egyszer-egyszer beereszted létedbe! Nem! – Isten minden pillanatod gyökeresen megköti, meghatározza. SZOROSAN! Nem csak megvilágítja, magyarázza utad. „Éjed napsugártóba fullad” – abszolút bizonyosság. Aztán megkérdőjeleződik a tisztánlátás: „ez az örök világosság / örökléte?” De a kérdőjel csak a kitartó jelenlétet folytonos faggatást modellálja. Már markában Ávilai Szent Teréz „eternitas”-extázisa. Nem akarja kimondani, kivágni – el ne veszítse. Simogatóan rá-rákérdez. A válasz közösségi, s csakis a totális megrendülés teszi valóságossá. „És megszólalt az orgona / és felzokogott bennem. / Megtöltötte a templomot / és Krisztus a kereszten.” Itt már értelmetlen töredékekben tolulnak egymás mellé a csupasz templom s Krisztus kétezer éves holtteste. Katalizátora az orgonaszó. Ekkor már érvényes a vallomás, a hitvallás: „Hiszek tebenned Uram.” Ilyen feltétel nélküli hitvallás merészelheti párbeszédre bírni az Istent. „Hiszel te bennem Uram?” A válasz önmagára kunkorodik: az Isten-hit csendjében enyészik el.
3 ―
A nyolcvanesztendős szerző, hajdani kínai matuzsálemek mintájára a jövendőmondó bölcs szent szerepét is betölti. Enigmatikus mondatokat mond. Egyik részét értjük, mert nyilvánvaló, másik részét is, mert logikus – csak a kettőt ötvözni képtelenek vagyunk. „Nem azért születtünk, / hogy meghaljunk, / de azért halunk meg, / hogy újraszülethessünk.” Az első premissza egy általános európai tévképzettel hadakozik, a második egy ugyancsak – távolkeleti – képzettel azonosul. A két részlet robbanóan ellentmond, s értelmezhetetlenül megragad képzeletünkben. Ez a jelentéktelenség duzzasztja e kis darabot – jel-jellemzős jelentőségűvé. A másik darabot is egészében illene idézni. De maradjunk a végpontnál. „Ő a pont. A tengely. / Ami rajta fordul, / figyelmeztetőleg / néha megcsikordul”. Nos, az utolsó sor Hölderlin remekének méltó párja, „klirren die Fahnen”. Nem nevezi meg tárgyát. Mi az, ami rajta fordul: nyilván a világ. Érzékenyen képezi le az állapotot: épp csak, alighogy, „figyelmeztetőleg”. Kulcsszó: a „néha”. A feltételezettséget (ha) előzi a hangsúlyos ujjmutatás: né! Együtt pedig: észrevehetetlen rezdület. S az ember dicsősége: eme aljszerepében is közép-pont, sőt Is-tengely. Hosszabb értelmezése szól Csomának „Az igazságról”. A második részbe idézünk bele: „Mindenki rendelkezik / „vélt” igazsággal, ezek ütköznek / másokéval, de egyáltalán nem / bizonyos, hogy egymás fölé / kerekednek – csak „egyfajta / igazság létezik – a körforgás / igazsága”. A „vélt” igazságoktól szép utat teszünk meg a körforgásig. Elmeditálunk a csiszolgatáson, a megtöbbszöröződésen (pazar találmány!), de a végpont, a konklúzió méltó a százesztendős kínai bölcshöz: körforgás. Persze, heideggeriánusin kell értelmeznünk. Nem ördögi körforgás, circulus vitiosus ez, hanem ellenkezőleg: isteni kör, melybe keresnünk kell beilleszkednünk. Így körkörösen látjuk egymást, magunkat. Örök gyönyörben. „Önmagába / visszatérő / csigalépcső / mögém érek / már csak a hátam / előre néztem, / de hátra láttam”. A vers – mondatott – minden pontja archimédeszi. Lépeget – Létkanyar – maga mögött megkettőződik, a hátában megháromszorozódik. Ezt 2 és fél éves unokám így feszegette biciklizés közben. Isten ha háttal áll a tükörnek, akkor is látja magát.
4 ―
A szerelem, látszólag, nem tölt be nagy szerepet a százhoz battyogó szerző életében. Csendeskén őrzi a hitvesi gyöngédséget:” ahogy testemre fonod / karjaid melegét / csak ez maradjon meg nekem.” Persze, az Isten-szerelem s az önszeretet örvénylésében felértékelődik ez a gesztus is. Ámbátor Csoma úgy Tóth Árpád-iasan ugyancsak pajzán-parázna kiszólásokra-beszólásokra is hajlamos, de Arany János honfitársaként – hajtja a szenzitív szemérem ösztöne is. Inkább idegen bőrbe bújik, ha vallani kell. Nevezetesen Burnsébe, látványos túlzásba. „Ekhós szekérrel vinném /eléd a bánatom.” Ha már kellően hiteltelenítette nagyotmondását, akkor jöhet a gyónó vallomás: „hidd, holtomig szeretlek / nagyon, nagyon, nagyon.” S meg is nevezi az örökbecsű hitvest: „Franciskámnak.” Garantálhatjuk: a háromszoros „nagyon” nem túlzás!
5 ―
Csoma humora bölcsességgel és szeretettel átszőtt: „Szívem, miért eszel úgy, mint egy disznó? – Mért mondod nekem azt, hogy szívem?” Nem tudom, kell-e magyarázni? A cím: Hallomás. Tudniillik gyerekkorában hallotta ezt családi körben. Nagybátyja kérdezte vissza feleségétől: Évtizedekig hordozta magában keserű, szívbe markoló szarkazmusát. Tökéletesen kifordított, kiugrott életképlet-ficam. Az elcseszett élet titkon gyűlölködő, s szerelemért esengő szösszenete. Nem a döfésen lepődik meg színlelten, hanem az álszerelmes megszólításon. S ezt a tömény iszonyatot egy életen át hordta magában a költő. Lehet nevetni. Aztán akad abszurd, tök-értelmetlen marhaság. Tisza-menti sorok. „Csanyteleki szőlőhegyre / felmászott a kecsege. / Kíváncsi volt, hogy a szőlő / ha ráharap, recseg-e?” Megmagyarázzuk. Csanytelek kiskun falvacska Csongrád megyében. Száz kilométerekre parányi dombocskáktól. A kecsege: hal. (Ha egyáltalán él még a Tiszában. De mászni csak akkor tud, ha +hal.) Porcogós, meglehet hegyes kis foga van. Tudásszomja kielégíthetetlen. A recseg-e rím bizonyítja. Japán mester utolsó percében haikuvá foglalta össze életértelmét. Csoma Mottóban. „Mióta megtudtam, / hogy utolsókból / lesznek az elsők, / azóta leghátul / kullogok és / reménykedem.” A „kullogok” remekművé emeli e szösszenetet. A jézusi vigaszt könnyes derűvel komolyan veszi. A megváltás csodájának mélyen hívő éhe csendül a sorokból. Utolsó szó: remény. Dum spiro – spero! De hogy ragyog! Már felemésztette a hitet és a szeretetet. Utoljára a remény – nem! nem hal meg – örökké él. A tibeti Csoma k u l l o g és titokban b i z t o s megigazulásában.
6 ―
A költő, hazajőve Bécsből, Kecskemét-hunyadivárosi kúria-portáján él osztrák numizmatikus feleségével, két hatalmas, felhőfehér kuvasz-komondor kutyájával s mintegy 35 macskájával. (Fluktuál a szám.) Évek óta ki se mozdul háztájából, őrzi az atyai portát. Efféle idillben: „Mellém bújik kutyám, / velem alszik el. / Én félig ájulatban, / ő akkor is figyel. / Álmomból reggel visszahív / az éber kutyaszív.”
7 ―
Persze sejthetjük, nagy belső megrázkódtatások taszítgatják odébb ezt a költészetet, költőt. Rendíthetetlen derűje látszólagos, tehát valós. „Sírd ki magadból bánatod / azt a vicsorgó állatot, / aki lelkedet marja szét / ha elragad a félelem / az a léthideg állapot / sírd ki magadból bánatod.” Rondóvá kerekedik a rettegő reflexió. Csoma nem osztja meg gyötrődését. Irtózik az önsajnálattól. Belülről kínlódik, mint a nagy pályatárs, Arany. De azért világosan leképzi, lerajzolja ezt a rettenetes, „léthideg állapotot”. (Hoppá! álljunk csak meg egy pillanatra: ez a „léthideg” heideggerien perspektivikus pontossággal veti oda a „condition humaint”. Meleg csendre vágyunk, s hideg zaj fogad.) A nagy előd, Kőrösi kemény szilajságával vizsgálja s leplezi le nyomorúságát. A katasztrófa gyutacsa: „ha elragad a félelem”. Mint valami ragadozó, mondjuk tigris a jakot. Itt az ember teljesen kiszolgáltatott. Egyetlen kiútja: „sírd ki magadból bánatod”. Nem látványosan ugyan, de ugyanoly elszántsággal dicsőíti a sírást, mint Füst Milán. Nem tartja férfiatlannak a félelem léthideg állapotában esendő összeomlásunkat. Ez tette végül is Pétert pápává, könnyeink árján hányódva lettünk úrrá a világabszurditáson.
8 ―
Végtére: mikor adjon az ember útmutatást a halálról a zsenge nemzedéknek, ha nem 80 után. (Bár Csoma minden furfangra kész. Csoma-ősanya, maroshévízi édesanyja 98 éves korában távozott a túlvilágra, tehát Jánosunknak is telhet még jócskán életidejéből.) Mindenesetre alaposan felkészült az állapotváltozásra. „Megtérésem / olyan legyen / mint a makulátlan / kezdet.” Tudja, hogy minden tudás, tudálékosság akadályt képez az Istenbe-borulás előtt: „tapasztalás se / hátráltasson / úgy érezzem / a mindenhatót”. Az éppen hogy szelíd ragaszkodása ez. „Úgy érzem az életigenlést, miként / lótuszlevél / vízen mozdulását, / mint az álom / selyemlebegését.” Tudattalan allúzió ez a távolkeleti gyökértelen gyökerekre. Befelé hallgat a poéta, s épp csak annyit közöl, amit átél. Ami áthatol a késő öregség túlvilági paravánján. Kétségtelenül letapogatja a halálos fenyegetettségben az „életigenlést”. Mérlegel, érzékenyen az alighogy parányiságára. Két olyan hasonlattal él, mely érzékelhetetlen s felfoghatatlan. Miként mozdul a lótuszlevél a vízen? S pláne: ki kottázza le az „álom selyemlebegését”? János halkszavú beavatottként már most hírel arról, mi vár ránk a túlvilágon? Alig észrevehető ugyanazság. Alig valaki se vette észre, milyen tűpontos modellt rajzolt summázva eme ismeretlen poéta a transzmutációról. Itt kezdődik – de ki tudja, hogy hol végződik? „Mérhetetlen a szenvedésed, / közeledik a végítélet / mindennapjaid morzsácskáit / rettegve, de mégis feléled / és jön a perc, az az utolsó / meg kell alkudnod önmagaddal / mind, aki hitt az életedben / legyint egyet és nem marasztal.” Igen, jó lenne, ha figyelmesebben odafigyelne minden halandó erre a legyintésre. Nem is mást fejez ki, rosszabbat – csupán a teljes érdektelenséget. Az „itt is mit csinálsz?” tökéletes közömbösségét. A „rettegve felélt” morzsácskák ne tévesszenek meg bennünket önnön fontosságunkról. A „felélés” leszámolás az élet végtelenségével. De van más értelme is: fel-élni, oda-fel, nem ide-kötődötten. „Az öregek elcsendesedése attól lehet, / hogy befelé fordulva elkezdik / felélni tartalékaikat / s mire azok kifogynak, / elkészültek a halálra.” Hosszú ez az elcsendesedés, akár az első sor. Majd lassanként fogyogat e csend is. Memento mori. S. Csoma János kötete klasszikus idomú számadás. Segít meghalni. Segít élni. Azaz lét-fontosságú könyv. Halottaskönyv. Életigenlő irodalom.
Illusztráció: Turai Kamil, S. Csoma János (fh. fotó: Turai Laura)
Ezek is érdekelhetik!
Kerényi Mari: Magyarul – az Angyalok nyelvén (egy nyelvi lektor elfogult vallomása) →
Széplaki György: Csipke finomságú pillanatképek →
Turai Kamil: Nagyvonalúan, csendben (Parcsami Gábor szíven ütő végverseskötete) →
