KönyvTár

április 15th, 2023 |

0

Szasa Szokolov: Bolondok ​iskolája (5./5 fejezet)

Ötödik fejezet

A végakarat

A dolog ama varázslatos hónap egyik napján történt, amikor kora esténként, mielőtt a horizont alá bukna, a Szaturnusz a nyugati égbolton a Bika csillagképében látható, az éjszaka második felében pedig a ragyogó Jupiter figyelhető meg a Bakban, és reggeltájt, jóval balrább és alacsonyabban, a Vízöntő csillagképében feltűnik a Mars. De ami a fő – ebben a hónapban iskolánk orgonaszín kertjében szédítően virágzik a zelnicemeggy: mi ültettük oda, több nemzedék bolondjai, hadd irigykedjen minden nagyokos, aki arra jár az utcán. Tisztelt Saul Petrovics, hadd jegyezzük meg itt, hogy mi, a kisegítő iskola foglyai, a Perillo-féle papucsrendszer rabjai, akiket megfosztottak a normális emberi hang jogától és ezért kénytelenek tagolatlan magzati üvöltéssel kiáltani, mi, a tanórák elháríthatatlan pókhálóiba gabalyodott nyomorult muslicák, mi azért a magunk buta módján mégiscsak szeretjük ezt a gyűlöletes kisegítő sulit, az összes kertjével, tanárával és ruhatárával. És ha felajánlanák, hogy menjünk át egy normálisoknak való normális, rendes iskolába, és emellett közölnék, hogy meggyógyultunk és normálisak vagyunk, hát ne, ne, nem akarjuk, ne zavarjatok el! – sírni kezdenénk és arcunkat az ocsmány papucsos zsákba törölnénk. Igen, szeretjük, mert megszoktuk, és valamikor, ha majd minden osztályban leültünk néhány úgynevezett évet, ha valamikor elvégezzük az összevissza karistolt barnásfekete padjaival, rettentően elszomorodunk. Mert akkor, amint elhagyjuk, mindent elveszítünk – mindent, amink csak volt. Egyedül maradunk, magányosak leszünk, az élet szétszór majd távoli sarkaiba, az okosok sokaságába, a hatalomért, nőkért, autókért, mérnöki diplomákért törtetők közé, de nekünk, sült bolondoknak nem kell semmi ilyesmi, mi csak egyet akarunk: ülni az órán, nézni az ablakban a szél rágta felhőket, nem is figyelni a tanárra, kivéve Norvégovot, és várni a fehér-fehér csengetést, ami olyan, mint egy nagy csomó meggyfaág abban a szédítő hónapban, amikor ön, Saul Petrovics, a legmagasabb színvonalú geográfus, gyorsan – hogy ne mondjam, hanyatt-homlok – belép hozzánk a tanterembe élete utolsó órájára. Mezítláb. Langymeleg. Meleg szél. Amikor az ajtó kitárul – az ablakok, ablakkeretek – sarkig. Meleg huzat. A gerániumos cserepek ripityára törve hevernek a földön. A kis virágföldkupacokban fénylő giliszták nyüzsögnek. És ön, Saul Petrovics, nevet. Nevet, a küszöbön állva. Ránk kacsint, és megismer minket együtt és külön-külön. Jó napot, Saul Petrovics, ezen a meleg májusi csütörtökön, a felgyűrt ujjú kockás ingében, széles hajtókájú nadrágjában, nyári kalapjában, rajta a jegykezelő ütötte sok-sok apró lyukkal. Szervusztok, ördögfiókák, üljetek le, hagyjuk ezt a sok ostoba ceremóniát, mert itt a tavasz. Erről jut eszembe, észrevettétek, az ember egészen erőre kap, amint hatalmába keríti a tavasz friss lehelete, ugye? Na jó, alkalomadtán majd elmesélem. Most pedig lássunk neki az órának, drága cimboráim, a tanterv szerint mai beszélgetésünk témái a hegységek, valami Kordillerák meg Himaláják. De kinek kell ez az egész, kérdem én tőletek, ugyan kinek kell, mikor szerelmetes földünkön mindenfelé szélsebes autók járnak, kerekükkel szanaszét fröcskölik a pocsolyák sűrű vizét és e kotyvalékkal elborítják minden helyes kis kurta szoknyás barátnőnket az utcán. Szegénykék! A cseppek berepülnek még a legtitkosabb helyekre is, jóval a térdük fölé – értitek, mit akarok mondani? Vidáman, vitorlavászon nadrágját meghúzva és táncosan lépdelve a két félgömb térképe előtt, amely egy gigantikus, keret nélküli, kék szemüvegre emlékeztet. Ez és ez tanuló, legyen olyan jó, soroljon fel néhány női nevet, ahogy tanítottam, ábécé-rendben. Ekkor sorainkból valaki kilép – így messziről nem látom, ki az –, és gyorsan, félig suttogva mondja: Agnyija, Agrippina, Valentyina, Valerija, Varvara, Galina… Igen – ismétli ön elérzékenyült mosollyal –, Leukádija, Hrisztyina, Julija, köszönöm, üljön le. Hűséges barátim, mennyire örülök, hogy kifejezhetem nektek tiszteletemet ma, a tavasz napján. A tavasz az aztán nem tél, midőn e borús, hólepte tájon, derítve kényszerű magányom csengőd csilingelt néhanap.^[1] Micsoda eset! Éjjel átutazóban vettem a Szigetben három üveg Cliquot-t, és másnap reggelre a vágyott cél közelében jártam. Éjsötét és forgószél mindenütt. Nem, ellenkezőleg, mai buzgólkodásunkat a tulipánszín vértől bíbor pusztaságnak fogjuk szentelni. Ez és ez tanuló, rémes dolgot veszek észre: a nyílt égre tekintő három ablakból csak kettő van nyitva, nyissa csak ki a harmadikat is! Köszönöm. Most elmondok nektek egy történetet, amit a Cliquot üvegében találtam, minden nyaralók folyója, a Léthe partján. Ennek a történetnek „Az ács a pusztaságban” címet adtam.

Drága cimboráim, élt a sivatagban egy ács, szakmájának kiváló mestere. Tudott volna házat építeni, ha úgy adódik, csónakot, körhintát vagy láncosat, összeütni egy küldeményeknek való ládát, vagy másmilyet, csak anyag lett volna, csak lett volna miből. De a pusztaság, ahogy maga az ács is fogalmazott, puszta volt: se szög, se deszka. Tisztelt Saul legionárius, kötelességünk haladéktalanul szembesíteni önt a következő ténnyel: még ki se mondta, hogy se szög, se deszka, amikor a Kréta Vörös Háló Érdemrendjével kitüntetett Szt. Lavrentyij Egyetem előadótermében, ahol szokásos előadását tartja, egy pillanatra mintha beborult volna, úgy látszott, hogy valaminek az árnyéka – madár volt vagy pterodactylus vagy helikoplán – a katedrára hullott, felváltva a napot. De nyomban el is vonult. Némelyek – folytatta ön, mint aki semmit sem vett észre –, azt fogják mondani, ez nem igaz, nem fordulhat elő olyan hely, ahol ne akadna egy-két deszka meg egy marék szög, és ha jó alaposan körülnézel, mindenütt össze tudsz szedni egy egész verandás nyaralóra való anyagot, mint akármelyikünk, csak legyen mindig kedved valami hasznosat csinálni, csak higgy a sikerben. Én meg azt felelem nekidühödve: valóban, az ácsnak sikerült találnia egy deszkát, aztán egy másodikat is. Azonkívül ősidők óta lapult egy szög a zsebében, ott őrizgette a mester minden eshetőségre, annyi minden megtörténhet az ácsok életében, annyi mindenre jó lehet az a szög egy ácsnak, például rovátkát húzni, bejelölni a fúrási pontokat meg ilyesmi. De hozzá kell tennem: habár az ácsnak még mindig volt kedve valami hasznosat csinálni, és töretlenül hitt a sikerben, a mester mégsem tudott egyebet találni, csak két tíz milliméteres lécet. Bejárta, bebolyongta kis zebrája hátán az egész pusztaságot, megvizsgált minden homokdombot és akárhány csenevész szakszaullal benőtt kis völgyhajlatot, még a tengerpartot is végigjárta, de az ördögbe is!, a pusztaság csak nem ajándékozta meg nyersanyaggal. Saul tanító, ez aggasztó, mintha újra itt lett volna az az árnyék – épp az előbb, egy másodperce. Egyszer aztán a kutatástól és a napsütéstől kimerülten azt mondja magának az ács: rendben van, nincs miből házat, körhintát, ládát építened, de van itt két deszka és egy jó szög – hát legalább ebből a kevéske alkatrészből kellene valamit csinálnod, hiszen egy mesterember nem ülhet karba tett kézzel. Így szólt az ács, azzal az egyik deszkát keresztbe rakta a másikon, elővette zsebéből a szöget, a szerszámosládából a kalapácsot, és a kalapáccsal beverte a szöget a deszkák metszéspontjába, ilyenformán szilárdan összeillesztve őket: egy kereszt lett belőlük. Az ács felvitte a legmagasabb homokdűne tetejére, ott függőlegesen felállította, beásta a homokba, és távolabb ment a kis zebráján, hogy messziről gyönyörködjék benne. A kereszt szinte bármilyen távolságból látható volt, és az ács úgy megörült ennek, hogy örömében madárrá változott. Nagyon, nagyon aggasztó ez, drága Saul, az árnyék újra a katedrájára hullt, lehullt és kihunyt, elenyészett, a madár árnya, azé a madáré vagy nem madáré. Hatalmas fekete madár volt, a csőre fehér és egyenes, és szaggatott, károgó hangokat adott ki. Saul Petrovics, lehet, hogy kecskefejő? Kecskefejő kiáltása, védjétek a kecskefejőt élőhelyén, nádasok mentén, élősövénynél, vadászok és erdészek, füvek és pásztorok, pályaőrök és váltóőrök, tra-ta-ta, tra-ta-ta, é-é-és. A madár felröppent, odaült a kereszt vízszintes szárára és csak ült, a homok mozgását figyelve. És valamilyen emberek jöttek. Kérdezték a madarat: hogy hívják azt, amin ülsz? Az ács így felelt: kereszt. Azt mondták: van itt velünk egy ember, akit ki szeretnénk végezni, nem lehetne felfeszíteni a keresztedre? Jól megfizetnénk. És néhány rozsszemet mutattak a madárnak. Hőn szeretett szenátorunk és legionáriusunk, Saul, nézzen ki, mindannyiunk érdekében nézzen ki az ablakon, úgy látszik, mintha ott a tűzlépcső korlátján ülne valaki, lehet, hogy a kecskefejő, lehet, hogy ő vet árnyékot a katedrára? És néhány rozsszemet mutattak a madárnak. Jó, mondta az ács, rendben van, örülök, hogy megtetszett nektek a keresztem. Az emberek elmentek és kis idő múltán visszatértek, valami sovány, szakállas, koldusforma embert vezettek maguk mögött egy kötélen. Ó, tanítónk, nem hallja osztályunk néma és aggódó szavát, ó, jaj! Még egyszer: pillantson hátra, riadó! Ott, az ablak másik oldalán, a tűzlépcsőn. Felmentek a homokdomb tetejére, lerángatták az emberről a rongyait és megkérdezték a fekete madarat, van-e szöge meg kalapácsa. Az ács azt felelte: kalapácsom van, de egy darab szögem sincs. Majd mi adunk, mondták, és hamarosan hoztak is sok nagy, fényes szöget. Most segítened kell nekünk – szóltak –, mi lefogjuk ezt az embert, te pedig szögeld oda a kezét meg a lábát a kereszthez, tessék, három szög. Figyelem, Saul kapitány, árnyék a fedélzettől jobbra, rendeljen el össztüzet minden ágyúból, bepárásodott a távcsöve, közelít már a nagy veszedelem. Az ács azt válaszolta: úgy gondolom, rossz lesz ez ennek az embernek, fájni fog neki. Bárhogyan legyen is, vetették ellene, méltó a büntetésre, és kötelességed segíteni, fizettünk neked és még fizetünk. És egy marék búzaszemet mutattak a madárnak. Jaj neked, Saul! Ekkor az ács megpróbált túljárni az eszükön. Azt mondta az odajött embereknek: nem látjátok talán, hogy közönséges fekete madár vagyok, hogyan tudnék én szögeket beverni? Ne tettesd magad, mondták amazok, teljes bizonyossággal tudjuk, ki vagy. Hiszen te ács vagy, az ács dolga pedig a szögbeverés, ez élete műve. Igen, felelt akkor az ács, csak rövid időre változtam madárrá, nemsokára újra ács leszek. De mesterember vagyok, nem hóhér. Ha ki kell őt végeznetek, feszítsétek meg magatok, nekem nem áll rá a kezem. Ostoba ács, nevettek rajta az emberek, tudjuk, hogy ebben a te förtelmes sivatagodban nem maradt egy szál deszka, egyetlen szög sem, ezért nem tudsz dolgozni és szenvedsz. Még egy kis idő és belehalsz a semmittevésbe. De ha beleegyezel, és segítesz megfeszíteni ezt az embert, tevékkel ideszállítunk neked jó sok válogatott épületfát, barkácsolhatsz magadnak egy házat verandástul, olyat, mint bármelyikünké, hintát, csónakot, amit csak akarsz. Egyezz bele, nem fogod megbánni. Mennyire megbánja majd, tanító úr, hogy néma tanácsunk süket fülekre talált – nézzen ki az ablakon, nézzen csak ki! A madár hosszan gondolkodott, azután leröppent a keresztről és áccsá változott. Adjátok ide a szögeket meg a kalapácsot – állt rá az ács –, segítek nektek. Azzal gyorsan odaszögezte az elítélt kezét-lábát a keresztjéhez, míg amazok lefogták a szerencsétlent. Másnap elhozták az ácsnak, amit ígértek, és ő sokat és élvezettel dolgozott, nem is törődve a nagy fekete madarakkal, amelyek a kék hajnali fényben szálltak oda, egész nap csipkedték a megfeszített embert, és csak este repültek el. Egyszer a megfeszített ember magához hívta az ácsot. Az ács felment a homokdombra és megkérdezte tőle, mit akar. Az így szólt: haldoklom, és most magamról akarok mesélni neked. Ki vagy te? – kérdezte az ács. A pusztaságban éltem és ács voltam – a megfeszített nagy nehezen tudott csak beszélni –, volt egy kis zebrám, de alig volt deszkám és szögem. Emberek jöttek és azt ígérték, adnak anyagot, ami kell, ha segítek megfeszíteni egy ácsot. Először tiltakoztam, de aztán beleegyeztem, mert egy egész marék búzamagot ajánlottak. Mire kellett neked a mag? – ámult el az ács, aki a homokban állt –, csak nem tudsz te is átváltozni madárrá? Miért nem néz ki az ablakon, tanító úr, miért? Miért mondtad, hogy is – válaszolta a megfeszített ács –, ó, te oktalan, hát még mindig nem fogtad fel, hogy semmi különbség nincs közöttünk, hogy te meg én ugyanaz az ember vagyunk, nem fogtad fel, hogy a keresztre, amit nagyszerű ácsmesterséged dicsőségére alkottál, éppen téged feszítettek fel, és amikor felfeszítettek, magad verted be a szögeket. Így szólt magához az ács, és meghalt.

Végre, jóságos tanítónk, végre meghallja vészjelzéseinket, és végre – hátrapillant. De késő, tanár úr: az árnyék, ami egy bizonyos perctől fogva – se szög, se deszka – elménket nyugtalanította, nem ül többé a tűzlépcső korlátján és nem vetődik a katedrára – és nem árnyék az, és nem kecskefejő, és nem kecskefejő árnyéka. Ez Tinbergen tanulmányi vezető, aki ott függ az égre tárt ablak túlsó oldalán. Ócska göncökben (a pályaudvari cigányasszonytól vette mérsékelt áron), vénasszonyos kötött főkötőben, ami alól rövidre nyírt, őszes platinaszínben játszó Erinnüsz-kígyók meredeznek – ott függ az ablak túlsó oldalán, mint akit kötélen lógatnak, de igazából minden külső erő vagy tárgy segítsége nélkül függ, csak úgy a boszorkány jogán, függ, mint egy arckép önmagáról – az egész ablakkeretet, az egész nyílást betöltve, függ, mert függni akar, függeszkedve. És be sem jön az osztályba, rá sem lép az ablakpárkányra, úgy visítja oda magának, Saul Petrovics, tapintatlanul és pedagógiailag helytelenül figyelemre sem méltat minket, akik már dermedtek és krétafehérek vagyunk az izgalomtól, rothadt fémfogait kivillantva visítja: lázadás! lázadás!, és azzal eltűnik. Saul tanító úr, csak nem sír, ön, aki törlőronggyal és egy darab krétával a kezében ott áll a táblánál, amit angolul blackboardnak hívnak? Kihallgattak minket, kihallgattak, most majd elbocsátják tulajdon kérésére, de tulajdonképpen milyen alapon? Kérvényt fogunk írni! Istenem – ezt már ön mondja, Norvégov –, tényleg azt hiszitek, hogy annyira félek elveszíteni a munkámat? Túlélem, majd csak eléldegélek, nekem nincs sok hátra. De gyötör a fájdalom, hogy el kell válnom tőletek, barátaim, egy irodalmi és mérnöki küzdelmekkel teli grandiózus korszak fiaitól és lányaitól, tőletek, akik már múltak és még leendők, Azoktól Akik Jöttek és elmennek, s velük az ítélkezés rettentő joga, minthogy el nem ítéltettek. Kedves tanítónk, ha azt hiszi, hogy mi, akik ítélni jöttünk, valaha is elfelejtjük lépteit, ahogy elhalnak a folyosón, aztán a lépcsőn, akkor mélységesen téved – nem felejtjük el. Azok a szinte hangtalan, meztelen lábfejei örökre nyomot hagytak az agyunkban és megdermedtek, mintha a napon megolvadt aszfaltba nyomta volna őket, mikor végigvonult rajta ünnepélyes díszlépésben a Julianus-naptár rendje-módja szerint. Keserves visszagondolnom erre a történetre, uram, szeretnék egy kicsit csöndben maradni, önnel együtt itt a kertjében. Mondjuk, leülök abba a fonott karosszékbe, hogy ne tapossam le feleslegesen a füvet, várjon egy percet, mindjárt folytatom. Amikor visszatérek.

Ahogy kilépsz a hídra, felfigyelsz a korlátra: hideg, síkos. És a csillagok. Szárnyaló csillagok. Fázós, sárga, mennyei villamosok. Odalenn a villanyvonatok majd utat kérnek a lassú tehervagonoktól. Menj csak le a lépcsőn a peronra, válts jegyet valamelyik állomásig, ahol van vasúti büfé, hideg fabódék meg hó. A büfében az asztaloknál egy-két szünet nélkül ivó részeg verseket szaval egymásnak. Hideg, dermesztő tél lesz, és ez a vasúti büfé egy decemberi délutánon – ez is lesz. Belülről harmonikák és versek tördelik szét. Énekelni fognak – vadul és rekedten. Igya meg a teáját, tisztelt uram, mert kihűl. Az időjárásról. Főképpen az alkonyatról. Neked, aki még kicsi vagy, a téli alkonyatban. Íme leszáll, itt van. Lehetetlen élni és lehetetlen eljönni az ablaktól. Nincs meg a holnapi leckéd egyetlen ismert tantárgyból se. Mese. Odakinn alkonyodik, a hó galambkék és hamuszürke, valamilyen galambszárnyszín. Nincs meg a lecke. A szív, a napfonat álmodozó üressége. A bánat teljessége. Kicsi vagy. De tudod, már tudod. Anya azt mondta: ez is elmúlik. A gyerekkor elrobog, mint egy csörömpölő narancssárga villamos a hídon át, hideg, szinte nem is létező tűzpermetet hintve szerteszét. Nyakkendő, karóra, aktatáska. Mint apának. De lesz egy kislány, a folyóparti homokban alvó egyszerű kislány, egyszerű szempillákkal, tiszta, feszes fürdőnadrágban. Nagyon szép. Majdnem szép. Majdnem csúnya, ahogy a mezei virágokon ábrándozik. Ujjatlan blúzban. A forró homokon. Kihűl, amint lehull. Lehull az est. Váratlanul egy hajó: a dudálásra az egyszerű szempillák megrebbennek – felocsúdik. De még nem tudod, ő-e az. Fényárban úszva, nyugalmas habját az éjszaka gondjaira bízva. De még nincs itt az éj. Ibolyaszín hullámok rohama. A partnál a mélyben források vannak. Ihatsz a vizükből, ha fölébük hajolsz. Az édes, a kedves ajkai. Hajókürt, csobbanás, remegő tüzek – távolodóban. A túlparton valaki a barátjával beszélget, tüzet rak, hogy teát főzzön. Nevetnek. Hallani a gyufa sercenését. Ki vagy te, nem tudom. A fenyők csúcsain, koronáik sűrűjében szúnyogok éjszakáznak. Július kellős közepe. Azután leereszkednek a vízhez. Fűillat. Nagy meleg. Ez a boldogság, de te nem tudsz róla. Még nem tudod. Harismadár. Az éj ránk simult és folyni kezdett, gondosan forgatja az égi malomköveket. Hogy nevezik ezt a folyót? A folyót nevezik. És az éjt nevezik. Miről fogsz álmodni? Semmiről sem álmodsz. Harisról, kecskefejőről álmodsz. De még nem tudod. Majdnem csúnyának mondható. De senkihez sem fogható, mert az első. Egy nedves, sós arc, láthatatlan csend az éjszakában. Te édes, alig ismerlek fel a messzeségben. Igen, ráismersz, ráismersz. Az évek dala, az élet melódiája. Minden egyéb – nem te vagy, mindenki más – idegen. És ki vagy te magad? Nem tudod. Csak később tudod meg, felfűzve az emlékezet üveggyöngyeit. Belőlük összeállva. Teljesen emlékezetté leszel. A legdrágább, a leggonoszabb, és örök. Egy életen át próbálod kiűzni a fájdalmat a napfonatból. De a füzek fonata, de a kislány, aki a forró homokban alszik, körülbelül július tizenötödikén ama visszafordíthatatlan évben, de az a kislány. Levél se rezdüljön, ne susogjon. Alszik. Reggel. Magányosan és elhagyatottan, mint egy templom, álltam a szélben. Te jöttél és így szóltál: valahol aranymadarak élnek. Reggel. Lábad alatt kihunyó harmatcseppek. Rekettye. A vödör hangja a folyóra menet, a vödör hangtalansága a folyóról jövet. Ezüstös harmat hamvai. Egy nap, amint felölti arcát. Egy nap a maga testi valójában. Emberek, szeressétek a nappalt, az éjszakánál is jobban. Mosolyogj, vigyázz, ne mozogj, ez egy fénykép lesz. Az egyetlen, ami megmarad mindazok után, ami lesz. De még nem tudod. Azután – valahány éven át – az élet. Ahogy nevezni szokás. Életnek nevezik. Meleg járdák. Vagy épp fordítva – hóval befúva. Városnak nevezik. Te kiröppensz a kapualjból magas, kopogós tűsarkakon. Karcsú vagy és üde, parfümillat és egy párizsi kalap nimbusza övez. Kopogás. A gyerekek és a madarak dalra fakadnak. Hét körül. Szombat. Látlak téged. Téged látlak. Kopogás végig az udvaron, az egész bulváron, ahol még nem nyílt ki az orgona. De majd kinyílik. A mama mondta. Más semmi. Csak ez. Habár más is. De most tudod. Írhatsz levelet. Vagy kiabálhatsz csak úgy, eszedet vesztve az álmodozástól. De ez is elmúlik majd. Nem, mama, nem, ez megmarad. Karcsú tűsarkakon. Ő az? Ő. Ő az? Ő. Ő az? Ő. Tra-ta-ta: szívedet áthasítva. Az egész város ebben a parfümillatban. És késő elmondani, hogy lángolón. De írhatsz leveleket. Mindannyiszor azzal zárva: isten veled. Boldogságom, ha belehalok a csapásokba, az őrületbe és bánatba, ha a végzetem kiszabta napig nem tudok betelni látásoddal, ha nem örülhetek eléggé az ódon szélmalmoknak az ürömmel benőtt smaragdzöld dombokon, ha nem ihatok kristálytiszta vizet a te örök kezeidből, ha nem jutok az út végére, ha nem tudnék elmondani mindent, amit el akartam mondani rólad, magamról, ha egyszer meghalok anélkül, hogy elbocsátanál – bocsáss meg. Leginkább arról szeretnék beszélni, kimondani e nagyon hosszú távollét előtt azt, amit persze magad is tudsz régóta, vagy csak érzed. Ezt mindannyian megérezzük. Azt akarom mondani, hogy valamikor már ismertük egymást ezen a földön, egész biztos emlékszel rá. Mert a folyót nevezik. És íme újra eljöttünk, visszatértünk, hogy találkozzunk megint. Mi vagyunk Azok Akik Eljöttek. Most tudod. Vétának hívják. Ő az.

Fiatalember, mi van magával? Alszik? Mi? Nem, hát ez hogy lehet, egy kicsit magamba szálltam, de most már visszatértem, ne tessék aggódni, doktor Zauze ezt úgy hívja, feloldódás a külvilágban, az ilyesmi gyakori. Az ember feloldódik, mintha kénsavas fürdőbe rakták volna. Az egyik barátom, akivel egy osztályba járok, azt mondja, egy egész hordó savat szerzett valahonnan, de lehet, hogy hazudik, nem tudom. Mindenesetre a szülőket akarja feloldani benne. Nem, nem mindet általában, csak a saját szüleit. Azt hiszem, nem szereti a szüleit. Nos hát, uram, úgy vélem, ők csak learatják a gyümölcsöt, amit maguk vetettek, és nem a kettőnk dolga eldönteni, kinek van itt igaza. Úgy van, fiatalember, igen, nem a kettőnk dolga. Fejét csóválva, nyelvével csettintve, porköpenyét begombolgatva és azonmód kigombolva. Görbedten és fásultan és szárazon. De térjünk vissza a bárányokhoz, uram. Még ugyanazon csodálatos hónapban egy szép napon híre ment a kisegítőben, hogy önt, Saul Petrovics, csak úgy ripsz-ropsz elbocsátották az állásából. Akkor mi nekiültünk, és írtunk egy kérvényt. A stílusa lakonikus volt és szigorú, így hangzott: Ny. G. Perillo iskolaigazgatónak. Kérvény. Azzal összefüggésben, hogy P. P. Norvégov pedagógus-geográfust tulajdon kérésére bocsátották el, de tulajdonképpen nem, követeljük a bűnösök kitoloncolás útján történő haladéktalan kiadatását. És az aláírások: ez és ez tanuló meg ez és ez tanuló. Ketten állítottunk oda, dobogás, kopogás és általános ajtócsapdosás közepette. Dühöngve. Perillo komoran elnyújtózva ült a foteljében – annak ellenére, hogy az a reggel élete delelőjére esett, még nem egy fáradt reggel volt, hanem tettre kész, tele a jövőt illető reményekkel és termeszekkel. Perillo irodájában az aranyozott ingaóra ütemesen tördelte a nem létező időt. Nos, megírtátok? – kérdezte az igazgató. Te meg én keresgélni kezdtük zsebeinkben a kérvényt, de sokáig nem találtunk semmit, míg aztán te – éppenséggel te voltál, nem én – előhúztál valahonnan a ruhádból egy gyűrött papírlapot és letetted az üveglapra az igazgató elé. De ez nem a kérvény volt– rögtön rájöttem, hogy nem a kérvény, mert a kérvényt másmilyen papírra írtuk, szép, címeres, vízjelekkel és néhány különleges pecséttel díszített papírra, kérvényekhez való papírra. Az a papír pedig, amelyik most Perillo előtt feküdt az üvegen – az üvegben ott tükröződött a széf, a berácsozott ablak, az ablakon túl a fák rendetlen lombja, a dolgai után járó utca, az égbolt –, közönséges ferde vonalazású füzetlap volt, és amit a papírra írtál – mert ezt igenis te írtad –, az nem a kérvény volt, hanem az a bizonyos magyarázó feljegyzés az elveszített bizalomról, amiről már vagy száz éve megfeledkeztem, soha meg nem írtam volna, ha te nem vagy. Vagyis sietek aláhúzni, hogy ezt te írtad, és nekem semmi közöm nem volt hozzá. Jaj nekünk, Saul, ez a harmadik elárult bennünket, mindennek vége: a kérvény eltűnt, és a szöveg felidézése meghaladja erőnket, már mindent elfelejtettünk. Csak arra emlékszünk, hogy abban az órában Nyikolaj Gorimirovics arca, ahogy olvasni kezdte a magyarázatot, valahogy más lett. Persze továbbra is komor maradt, minthogy nem tudott nem komor lenni, de még valamilyen lett. Volt rajta egy árnyalat. Egy árnyék. Vagy mondjuk: mintha könnyű szél suhant volna át az igazgató arcán. A szél nem törölt el semmit, csak hozzátett valami újat. Valami speciális port. Valószínűleg nem tévedünk, ha azt mondjuk: Perillo arca komor lett és speciális. Pontosan, ez most egy specialista arca volt. No de mit olvasott Perillo – érdeklődik Saul –, mit hordtatok ott össze, barátaim? Én nem tudom, tőle kérdezze, ő írta, a másik. Mindjárt elmesélem. Ez volt benne. Amint azt már az ön alázatos tudósítója jelentette Leonardónak, az olasz festőművésznek, ültem a csónakban eleresztett evezőkkel. Az egyik parton egy kakukk az éveimet számlálta. Kérdéseket tettem fel magamnak, több kérdést, és már válaszolni akartam, de nem tudtam. Elcsodálkoztam, és aztán valami történt ott belül, a szívemben és a fejemben. Mintha átkapcsoltak volna. És ekkor úgy éreztem, hogy eltűntem, de először nem akartam elhinni. Nem akaródzott. Azt mondtam magamnak: nem igaz, képzelődsz, kicsit elfáradtál, ma nagyon meleg van. Fogd az evezőket és evezz haza Szirakuszába, és számláld csak a tauriszi hajókat. Megpróbáltam megfogni az evezőket, feléjük nyúltam. De nem ment. Láttam a markolatukat, de nem éreztem a tenyeremmel. Az evezők fája átfolyt az ujjaim között, akár a homok, a levegő, akár a nem létező idő. Vagy fordítva: én, az én valaha volt tenyerem folyta körbe a fát, víz módjára. A csónak kihalt helyen sodródott partra. Tettem bizonyos mennyiségű lépést a fövenyen és hátrapillantottam: a homokban nem maradt semmi, ami a nyomaimra hasonlított volna, a csónakban viszont egy fehér vízililiom hevert, amit a rómaiak Nymphea Albának neveztek, vagyis fehér liliomnak. És akkor megértettem, hogy azzá változtam át és mostantól nem tartozom sem önmagamhoz, sem az iskolához, sem önhöz személy szerint, Nyikolaj Gorimirovics – a világon senkihez. Mostantól a Léthéhez tartozom, minden nyaralók folyójához, amely tulajdon áramlása ellen törekszik, tulajdon vágya nyomán. És éljen a Szelet Küldő! Ami pedig a két papucsos zsákot illeti, arról kérdezze a mamánkat, ő tud mindent. Azt fogja mondani: ez is elmúlik. Ő tudja.

Mama, mama, segíts rajtam, itt ülök Perillo irodájában, ő meg oda telefonál, doktor Zauzénak. Nem akarom, hidd el. Gyere ide, megígérem, hogy megcsinálok mindent, amit rám bízol, szavamat adom, hogy lábat törlök az ajtóban és elmosogatok, csak ne adj oda nekik. Inkább újra eljárok a mesterhez. Élvezettel. Tudod, ez alatt a néhány pillanat alatt sok mindent átgondoltam, ráébredtem, hogy roppantul szeretek mindenféle zenét, főleg a harmonikát háromnegyedben. É-é-és, egy-két-há, egy-két-há, és-egy, és-két, és-há. Barkarolán. Látogassuk meg újra a nagymamát, beszélgessünk egy kicsit, onnan meg egyenesen a mesterhez megyünk, ott lakik egészen közel, emlékszel. És én a szavamat adom, hogy soha többé nem fogok leskelődni utánatok. Hidd el, nekem teljesen mindegy, mivel foglalkoztok ti ketten ott a toronyban, az emeleten. Gyakorolgassatok csak, én meg majd betanulok egy csárdást. És amikor visszajöttök a nyekerés kis lépcsőn, eljátszom nektek. Szexteket, vagy egész skálákat. Szóval kérlek, ne izguljatok. Mi közöm nekem az egészhez! Rég felnőtt emberek vagyunk mind, mi hárman – te, a mester és én. Mintha én nem érteném. Vagy netán árulkodni fogok? Soha, mama, soha. Emlékezz vissza, volt, hogy én a papának csak egyszer is? Nem. Gyakorolgassatok csak, gyakorolgassatok, én meg játszom majd a csárdást. Képzeld, eljön a nap, és mi utazunk megint. Vasárnap reggel van, a papa a fürdőszobában borotválkozik, én a cipőmet pucolom, te meg reggelit csinálsz nekünk. Rántotta, lángos, tejeskávé. Apa remek hangulatban van, előző nap nehéz tárgyalása volt, azt mondja, pokolian elfáradt, viszont mindenki megkapta, amit megérdemelt. Ezért aztán borotválkozás közben egy nápolyi dalt dudorászik, a kedvencét: Küldök néked egy nápolyi dalt, benne zokog a szívem, ez a kis dal mindenem, hogyha felsír majd egy bús éjszakán, ugye gondolsz rám? Szóval gyakorolni mentek? – kérdezi a reggelinél, pedig nálunk is jobban tudja, hogy igen, megyünk, igen, gyakorolni. Igen, papa, igen, zenélni megyünk. Hogy s mint van ez a ti félszeműtök, rég nem láttam, még mindig muzsikál meg mindenféle zagyvaságot komponál? Hát persze, papa, mi mást csinálhatna, hiszen rokkant, rengeteg szabad ideje van. Ismerjük mi jól az ilyen rokkantakat – nevet gúnyosan a papa –, uszályt kéne rakodni az ilyen rokkantaknak, nem holmi hegedűkön pilinckázni, ha rajtam múlna, nekem aztán cincoghatnának ezek a fityiszt sem érő Mozartok. Mellesleg – jegyzed meg te, mama –, nem is hegedül, a fő hangszere a trombita. Annál inkább – így a papa –, ha rajtam múlna, majd megmondom hol trombitálna nekem. Jobban tenné – folytatja, és egy darab kenyérrel a tükörtojás maradékát törölgeti –, jobban tenné, ha gyakrabban mosná a zokniját. Hogy jön ide a zokni? – mondod erre te, anya –, mi a zenéről beszélgetünk; persze mindenkinek meglehet a maga gyöngéje, nőtlen ember, egyedül él, kénytelen mindent maga csinálni. Úgy-úgy – mondja a papa –, mossad csak a zoknijait is, ha annyira sajnálod, na nézzék, micsoda zsenire akadt, a zokniját nem képes kimosni! Végre elindulunk. A papa a küszöbön áll, és utunkra bocsát: no menjetek csak, utazzatok jól. Az egyetlen, kedvenc pizsamájában, hóna alatt egy köteg újsággal. Szinte ránctalan, nagy arca így frissen borotválva fénylik és ragyog. Majd olvasgatok – mondja –, vigyázzatok a harmonikára, ne karistoljátok össze a tokját. Az elektricska tömve van – mindenki utazik valahová, valahová a telekre. Leülni egyáltalán nem lehet, de amint megjelenünk, mindenki utánunk nézeget és azt mondják egymásnak: adjanak utat az anyukának a kisfiúval, engedjék át őket, adják át a helyet az anyukának meg a harmonikás kisfiúnak, helyet, hadd üljenek le, harmonika van náluk. Leülünk és kinézünk az ablakon. Ha az a nap, amikor gyakorolni megyünk, épp télre esik, akkor az ablakból szán elé fogott lovakat látunk, havat, meg mindenféle nyomokat a hóban. Ha viszont ősszel történik a dolog, akkor minden egész más az ablak túloldalán: a lovakat szekér elé fogják vagy csak úgy magukban sétálgatnak a rozsdabarna réteken. Mama, egész biztos mindjárt jön a kalauz. Miből gondolod, ez egyáltalán nem biztos. Majd meglátod. Jegyeket kérem ellenőrzésre – mondja a kalauz, ahogy belép. A mama kinyitja a táskáját, a jegyeket keresi, de sokáig nem találja. Izgalmában mind kipakolja az ölébe azokat az apró holmikat, amik a táskájában vannak, és az egész kocsi figyeli, hogyan csinálja. A kocsi szemügyre veszi a tárgyakat: két vagy három zsebkendő, kölnisüveg, rúzs, egy notesz, egy lepréselt búzavirág: valami régi emlék, szemüvegtok, vagy ahogy a mama hívja: a szemüveges, a lakáskulcsok, egy tűpárna, egy spulni cérna, gyufa, púder, és egy kulcs a nagymamához. Végre a mama megtalálja a jegyeket, és a kalauz felé nyújtja, aki már hozzánk ért: fekete egyenköpenyes, kövér ember. Bágyadtan forgatja kezében a jegyeket, a fény felé tartva nézi, egyik szemével bágyadtan hunyorít hozzá, és átlyukasztja a jegykezelővel, ami olyan, mint: cukorfogó, hajnyíró, erőmérő, foghúzáshoz való harapófogócska vagy a „Bogár” zseblámpa. Ahogy a kövér észreveszi a harmonikát, bágyadtan rám kacsint és azt kérdezi: – Barkarola? Igen – mondom –, barrakuda, háromnegyedben. Gyakorolni megyünk – teszi hozzá a mama izgatottan. Az egész kocsi minket hallgat, félig fölállva a sárgára lakkozott padokról, nehogy egyetlen szóról is lemaradjon. A tanár úr vár bennünket – folytatja anya –, egy kicsit késésben vagyunk, nem értük el a tízórásit, de majd behozzuk az állomástól gyorsabban megyünk mint szoktunk nagyon tehetséges pedagógus a fiamé zeneszerző igaz nem egészen egészséges tudja a front de nagyon tehetséges és teljesen egyedül él egy tornyos régi házban ugye érti nem valami kényelmes nála meg az a rendetlenség de mit számít ez mikor a fiam sorsáról van szó tudja a tanárok javasolták hogy kapjon a gyerek zenei képzést legalább alapfokon a hallása nem rossz és találtunk is egy zenetanárt van egy ismerősünk és az ajánlotta nagyon hálásak vagyunk neki együtt voltak a fronton az ismerősünk meg a pedagógus és már hosszú évek óta barátok erről jut eszembe ha van fia és jó a hallása akkor ha gondolja megadhatnám a címet becsületes ember és kiváló zenész nagyon ért a szakmájához igazán csak csodálni lehet nem kér sokat ha maguknak úgy kényelmesebb megállapodhatnak és majd ő jár magukhoz nem esik nehezére annál is inkább mert így maguk is olcsóbban jönnek ki hadd írjam fel a címüket. Nem kell – mondja bágyadtan a kalauz –, az ördögbe ezzel az egész zenéléssel, csak ez a barkarola mibe kerül. Ugyan dehogy – feleli a mama –, hiszen harmonikát vehet a bizományiban ott egyáltalán nem drága hát lehet a pénzzel törődni ha a fia sorsáról van szó végső esetben kölcsön is kérhet hadd beszéljek a feleségével mi nők mindig jobban szót értünk egymással mi a férjemmel tudnánk kölcsönadni ha nem is a teljes összeget legalább egy részét maguk apránként visszaadnák mi megbíznánk magukban talán van rá mód. Nem kell – válaszolja a kalauz –, szívesen elfogadnám a kölcsönt, de nincs kedvem ezzel a zenéléssel vesződni, csak a tanár mi pénzbe kerül, meg amúgy is: egyáltalán nincs fiam, se fiam, se lányom, úgyhogy bocsásson meg, köszönöm. Bágyadtan. A kalauz továbbmegy, a kocsi leül a helyére és felmutatja a jegyét. Amikor leszállunk a vonatról és elhagyjuk a peront, hátrapillantok: látom, hogy az egész kocsi utánunk néz. Ott tükröződünk az egyre gyorsuló szerelvény szemeiben és ablakaiban, ahogy megyünk a magunk útján: a mamám, aki közepes termetű és barna átmeneti kosztümkabátot visel, aminek a gallérja valami beteges sivatagi róka préméből van, a mamám, nem tudni, miből készült, pikkelyes, látszatra kemény kalapjában, gumicsizmában; és én, aki sovány és magas vagyok, az apám ügyészköpenyéből átalakított hatgombos, sötét porköpeny van rajtam, egy rémes, bordó sapka, magas szárú, szegecselt cipő és kalucsni. Egyre távolabbra repülünk az állomástól, szertefoszlunk az elővárosi tárgyak, hangok és színek világában, minden mozdulattal egyre mélyebbre hatolunk a homokba, a fák kérgébe, optikai csalódássá válunk, képzelődéssé, gyermekes mulatsággá, fény és árnyék játékává. Megtörünk a madarak és emberek hangjain, elnyerjük a nem létező halhatatlanságát. A maestro háza a telep szélén építőkockákból és gyufaskatulyákból összetákolt hajóra emlékeztet. Messziről látod a maestrót: az üvegezett veranda közepén áll, a kottaállvány előtt, egy kis fuvolán gyakorol, ami olykor távcsőnek látszik; ráadásul fekete kötés van a szemén, mint valami kalózkapitánynak. A kert tele van szélrohamoktól megnyomorított, fekete fákkal, és a tavon, a hidegen és metszőn fénylő vasárnapi égbolt alatt, a cizellált dallamtól megindultan, üvegszerűen úsznak a csónakok. Jó napot, maestro, hát megjöttünk, itt vagyunk újra, hogy gyakoroljunk. Annyira vágyódtunk a zene után, ön után meg a kertje után. A verandaajtó kitárul, a kapitány ráérősen vonul felénk. Mama, milyen az arcod! Csak nem a tavi szél változtatta így meg! Máris, máris ott vagyunk. Mama, alig érlek utol. Máris. Máris átlépjük a ház küszöbét és alámerülünk furcsa architektúrájába, felszívódunk a lépcsőkbe, folyosókba, emeletekbe. És már be is lépünk. Egy. Kettő. Három.

Bocsásson meg, uram, úgy látszik, túlságosan elkalandoztam beszélgetésünk lényegétől. Azt akarom mondani, hogy Saul Petrovics még mindig az ablakpárkányon ül, háttal az ablaknak. Mezítelen lábfeje a radiátoron nyugszik, és a tanító mosolyogva így szól: igen, jól emlékszem, hogy Perillo csak úgy ripsz-ropsz el akart bocsátani. De ahogy belegondolt, adott két hét próbaidőt, és én, hogy ki ne rúgjanak az állásomból, elhatároztam magamban, hogy a legjobb oldalamról mutatkozom. Elhatároztam, hogy nagyon-nagyon fogok igyekezni. Elhatároztam, hogy nem késem el az iskolából, elhatároztam, hogy veszek egy szandált és abban járok, megesküdtem, hogy szigorúan a tanmenethez igazodva tanítok. Bárkinek odaadtam volna a fél vakációs nyaramat, csak veletek maradhassak, barátaim. Ámde épp ekkor esett meg az a bizonyos dolog, amiről folyvást faggatlak benneteket. Nem emlékszem rá, értitek? Nem emlékszem, mi történt a próbaidőm alatt, úgy rémlik, a legelején. Az egyetlen, amit tudok, hogy a soron következő vizsga előtti estén történt. Ez és ez tanuló, legyen olyan jó és segítsen. Napról napra romlik az emlékezetem, feketedik, mint az ezüst evőeszköz, ami csak hever a tálalószekrényben haszontalanul. Szóval leheljetek rá erre az ezüstre és dörgöljétek meg egy flaneldarabbal. Saul Petrovics, feleljük mi a kőlapokon állva – vagy hogy is hívják ezeket a csempéket –, Saul Petrovics, tudjuk már, tudjuk, eszünkbe jutott, csak ne tessék izgulni. De hiszen én nem is izgulok, istenem, csak mondjátok már, mondjátok, kérlek. Izgatottan. Saul Petrovics, ez valószínűleg roppant kellemetlen hír lesz önnek. Csak ki vele – sürget a tanítónk –, csupa fül vagyok. Ugye érti, miről van szó, mert korábban tudta, hogy mi történt, még saját maga számolt be nekünk róla. Na igen, igen, hisz mondom én, olyan az emlékezetem, mint az ezüst. Akkor jól figyeljen. Aznap lett volna az utolsó vizsgánk az ilyen és ilyen osztályban, pont a maga vizsgája, a földrajz. Reggel kilencre volt kitűzve, összegyűltünk a tanteremben és tizenkettőig vártuk, de csak nem érkezett meg. A lépcsőfordulókban cipője sarkával csattogva megjelent Perillo és azt mondta, hogy a vizsgát másnapra halasztják. Valamelyikünk azzal állt elő, hogy ön bizonyára beteg, és úgy döntöttünk, meglátogatjuk. Először a tanáriba mentünk, és Tinbergen megadta a városi címét. Odautaztunk. Valami nő nyitott ajtót, szokatlanul sápadt volt és ősz hajú. Őszintén megmondva, még soha nem találkoztunk ennyire krétafehér nővel. Alig hallhatóan, a foga között beszélt, és valami érthetetlen, lepedőszínű lebernyeg volt rajta, aminek se ujja nem volt, se gombjai. Nem is lebernyeg volt az, hanem inkább egy két lepedőből összevarrt zsák, amire csak egy nyílást vágtak – a fejnek –, érti? A nő azt mondta, hogy a maga rokona, és megkérdezte, üzenünk-e valamit. Azt válaszoltuk, hogy semmit, és érdeklődtünk, hol találjuk meg önt, Saul Petrovics, és hogyan láthatnánk. A nő azt mondta, most nem lakik itt, a városon kívül lakik, a nyaralóban, mert tavasz van. És felajánlotta, hogy megadja a címet, de hála istennek tudjuk, hol a nyaralója, és úgy döntöttünk, máris odamegyünk. Várjatok csak – szakít félbe Saul –, akkor már tényleg kiköltöztem a nyaralóba, de ti rossz helyre mentetek, mivel az én lakásomban nem lehetett semmi ilyesféle nő, pláne rokon, nekem nincsenek rokonaim, még férfiak sem, a lakás tavasztól őszig mindig üresen áll, összekevertétek a címet. Lehetséges, Saul Petrovics – mondjuk –, de az a nő valami okból ismerte magát, mert el akarta magyarázni, hogyan jutunk ki a nyaralójába. Furcsa – válaszolja Saul elgondolkodva –, és mi a lakás száma, nem felejtettétek el? Ez és ez, Saul Petrovics. Ez és ez? – kérdezi újra. Igen, ez és ez. Nyugtalanító – mondja Saul –, fel nem foghatom az egészet, tényleg nyugtalanító. Honnan kerülhetett oda egy nő?, és nem figyeltétek, állt-e ott az ajtó mellett a lépcsőházban egy szánkó? Állt, Saul Petrovics, egy sárga gyerekszánkó, petróleumlámpa beléből volt a kötele. Igaz, tehát igaz, de istenem, ki az a nő? És miért volt ősz a haja, miért volt köpenyben? Nem ismerek ilyen nőket, ez nyugtalanító, különben folytassátok. Lehangoltan. Szóval elindultunk magához a nyaralóba. A reggel már véget ért, de ennek dacára és a vonatok ellenére az egész vasútvonalon, a kisajátított területen túli bokrokban tovább énekeltek a csalogányok – teljes összhangban. Mi a kocsi peronján álltunk, fagylaltot ettünk és hallgattuk őket – hangosabbak voltak, mint bármi a világon. Saul Petrovics, úgy gondoljuk, nem felejtette el, hogyan lehet eljutni az állomásról a nyaralójába, és nem írjuk le az utat. Csupán annyit szükséges megjegyezni, hogy az út menti árkokban még ott állt a hideg hólé és az útilapu fiatal levélkéi mohón itták magukba, csak túléljék és éljenek. Azt is megemlíthetjük, hogy a kertes parcellákon már megjelentek az első emberek: szemétkupacokat égettek, a földben turkáltak, kalapáccsal kopácsoltak, az első méheket hessegették. Telepünkön azon a napon minden pontosan ugyanúgy volt, mint a múlt év és minden elmúlt év hasonló napján, és ott állt a nyaralónk is, hatszirmú orgonavirágok boldog özönében. De a kertünkben most valami más nyaralók piszmogtak, nem mi, mert mi addigra eladtuk a nyaralót. De lehet, hogy még meg sem vettük. Itt semmit nem lehet biztosan állítani, az adott helyzetben minden az időtől függ, vagy fordítva – semmi nem függ az időtől, mindent összekeverhetünk, nekünk úgy tűnhet, hogy az a nap ekkor és ekkor volt, de igazából egészen más időpontra esik. Borzasztó rossz, ha egyik dolog a másikra rakódik – minden rendszer nélkül. Helyes, helyes, jelenleg nem vagyunk abban a helyzetben, hogy határozottan kijelenthessük, volt-e a mi családunknak valamilyen nyaralója, vagy volt és van, vagy csak lesz. Egy tudós azt mondja – ezt egy tudományos folyóiratban olvastam –, ha a városban tartózkodtok és abban a pillanatban úgy gondoljátok, hogy a városon kívül van egy nyaralótok, az még nem jelenti azt, hogy valóban van. És fordítva: a nyaralóban, a függőágyban heverve nem gondolhatjátok komolyan, hogy a város, ahová ebéd után készültök, valóságosan létezik. A nyaraló meg a város is, ami között ide-oda rohangásztok egész nyáron – írja a tudós –, csupán alaposan szétzilált képzeletetek gyümölcse. A tudós azt írja: ha tudni akarjátok az igazságot, hát tessék: itt nincs semmitek – se családotok, se munkátok, se idő, se tér, sem ti magatok –, ezt mind csak kitaláltátok. Egyetértek – halljuk Saul hangját –, én, mióta az eszemet tudom, soha nem kételkedtem ebben. És ekkor azt mondtuk: de valami mégiscsak van, Saul Petrovics, ez éppoly nyilvánvaló, mint hogy a folyót nevezik. De mi, pontosan mi, tanár úr? És ő válaszolt: drága barátim, lehet, hogy nem hisztek nekem, a ti nyugalmazott csepűrágótoknak, ennek a cinikus és ripők alaknak, széltolónak és szélkakasnak, de higgyetek annak a másik énemnek – a koldus költőnek és polgárnak, aki azért jelent meg, hogy megvilágosítson és szikrát hajítson az elmékbe és szívekbe, hogy lángra kapjanak a gyűlölettől és a szabadság szomjától. Most minden csepp véremmel kiáltok, ahogy az eljövendő bosszúért kiáltanak: a világon nincs semmi, a világon nincs semmi, csak a Szél! És a Küldő? – kérdeztük. Meg a Küldő – felelte a tanító. A festetlen radiátorok méhében zubogott a víz, odakinn lépdelt az ezerlábú, szűnni nem akaró, kiirthatatlan utca, a kazánház pincemélyében, lapáttal a kezében, nyögve szaladgált egyik kazántól a másikig a mi fűtőnk és éjjeliőrünk, a harmadikon pedig ágyúként dübörgött a bolondok keringője, megrázkódtatva az egész intézmény alapjait.

Szóval ott állt a nyaralónk hatszirmú orgonavirágok özönében. De a kertünkben most mások pepecseltek, nem mi, de lehetséges, hogy mégiscsak mi voltunk azok, csak ahogy elsiettünk önmagunk mellett Saul felé, nem ismertünk magunkra. Lementünk az utca végéig, balra fordultunk, azután – ahogy ez gyakran megesik – jobbra, és a zabföld szélén találtuk magunkat, amin túl, mint tudja, a nyaralók Léthéje árasztja tova vizeit és a Kecskefejő Vidéke kezdődik. A zabföldet kettészelő úton összetalálkoztunk Mihejevvel, vagy Medvegyevvel, a postással. Lassan hajtott a kerékpárján, és bár szélcsend volt, a postás szakállát szél lobogtatta, és röpködtek belőle a szőrpamacsok – egyik pamacs a másik után –, mintha nem is szakáll lett volna, hanem egy viharnak odavetett felhő. Ráköszöntünk. De olyan komor volt – vagy tán szomorú? –, nem ismert meg minket és nem válaszolt, továbbhajtott a szivattyú felé. Mi utánanéztünk és: – nem látta Norvégovot? Hátra sem pillantott, alakja maga volt a postáskerékpár ideálképe, egy kőtömb, megbonthatatlanul a nyereghez falazott rab. Rekedt varjúhangján Mihejev egyetlen szót kiáltott: ott. És keze a kormánytól elválva olyan mozdulatot tett, amit aztán számtalan régi ikonon és freskón megörökítettek: a jóságról tanúskodó kéz volt ez, az adakozó kéz, a hívó és lecsendesítő kéz, könyékben és csuklóban behajlik, a tenyér pedig a makulátlanul sugárzó égbolt felé fordul – a békét teremtő mozdulata. És ez a kéz oda mutatott, a folyó felé. Barátim – vág közbe Norvégov –, örülök, hogy hozzám jövet találkoztatok a mi tiszteletre méltó postásunkkal, mifelénk ez jó jelnek számít. De megint nyugtalanít valami, szeretnék visszatérni arra a nőre, várom a további részleteket. Mondjátok, kihez vagy mihez tudnátok hasonlítani, mondjatok egy metaforát, egy hasonlatot, mert így nem tudom igazán világosan elképzelni. Drága nyugalmazottunk, egy éjszakai madár kiáltásához hasonlíthatnánk, ami emberi alakot öltött, vagy a hervadó krizantém virágához is, a kihunyó szerelem hamujához, igen, a hamuhoz, a halál leheletéhez, valami látomáshoz, és igen: a nő, aki ajtót nyitott, az a letört szárnyú krétaangyal volt a nagymamánál, az a – na de biztosan ismeri. Hát ez szép – feleli Saul –, kezdek a legrosszabbra gyanakodni, kétségbe vagyok esve, de hát ez lehetetlen, hiszen most is itt beszélgetek veletek a szokásos módon, hallom minden egyes szavatokat, érzek, tapintok, látok, és mindazonáltal, mintha, minthogyha, amint a leírásotokból következik… de nem, jogomban áll, hogy ne higgyem el, ne ismerjem el, azt mondjam: nem; nem igaz? Határozottan. Összekócolt, ősz hajjal. Gesztikulálva. Saul Petrovics, ott, ahol a zabföld véget ér – ott kezdődik, szinte rögtön, a Léthe. A partja elég magas, szakadékos, nagyrészt homokból áll. A meredély legtetején, egy kis füves tisztáson fenyők nőnek. Erről a tisztásról jól látszik a túlsó part meg az egész folyó – felfelé és lefelé, folyása szerint. A folyó színe áttetsző mélykék, féltő gonddal, ráérősen sodorja vizeit. Ami a szélességét illeti, arról legjobb azokat a ritka madarakat kérdezni, amik elszállnak és nem térnek vissza. Ahogy a meredélyhez értünk, nyomban megláttuk a házát, a túlsó parton állt, mint mindig, a füzesben, körötte virágok ringatóztak és szitakötők éltek. Voltak ott sarlós- meg füstifecskék is. És maga, Saul Petrovics, maga is a vízparton ült, és még néhány horgot is kivetett, a horgászbotokat csúzli formájú állványokon rögzítette. Minduntalan kapása volt, és a zsinegekre erősített kis csengők meg-megcsendültek és felriasztották déli szendergéséből. Maga fölébredt, bevágott és kihúzta a következő hüllőt, vagyis nem, süllőt. Nem, nem – jegyzi meg a geográfus –, soha nem sikerült egy árva halat sem kifognom, a mi Léthénkben nincsenek is halak, a gőték haraptak. Meg kell mondanom, csöppet sem rosszabbak a kárásznál vagy a sügérnél, sőt. Szárítva a voblára hasonlít az ízük, sörrel egészen kiváló. Hébe-hóba árultam az állomáson: kiviszek egy egész vödörrel és eladom ott a sörösbódé mellett. Előfordul, hogy míg viszed, valósággal a szemed láttára száradnak ki, egyenesen a vödörben, no persze, ha meleg van. Szóval odamentünk a meredélyhez, és megláttuk magát, ahogy az átelleni homokban üldögél, és köszöntünk: jó napot, Saul Petrovics, van kapás? Jó egészséget – viszonozta maga a túlsó partról –, ma valahogy nemigen, nagyon tűz a nap. Csendben maradtunk, hallani lehetett, hogy a Léthe visszafelé folyik. Aztán megkérdezte: és ti, barátaim, mért nem az órán vagytok, lógtok? Ugyan dehogy, Saul Petrovics, magáért jöttünk. Történt valami az iskolában? Nem, semmi, vagyis hát csak annyi, hogy ma nem jött be a vizsgára, hegységek, folyók meg egyebek – a földrajz. Na tessék – felelte maga –, de most nem tudok, pocsékul érzem magam. És mi baja van, torokgyulladás? Rosszabb, gyerekek, sokkal rosszabb. Saul Petrovics, nem jönne át hozzánk, erre az oldalra, magának van csónakja, nekünk meg nincs itt semmink, a csónakunk ugyan megvan, de az evezők be vannak zárva a pajtába, ajándékot hoztunk magának, egy tortát. Faljátok csak be magatok, barátim – mondta –, nincs semmi étvágyam, meg nem is szeretem az édességet, köszönöm, ne zavartassátok magatokat. Rendben – így mi –, valószínűleg mindjárt meg is esszük. Kibontottuk a dobozt, zsebkéssel két egyenlő részre vágtuk a tortát és enni kezdtük. Egy motoros vontató haladt el mellettünk, a fedélzetén kötelekre akasztott fehérnemű, és a hintán ott hintázott az egyszerű kislány. Integettünk neki a tortás doboz tetejével, de a kislány nem vette észre, mert az eget nézte. Gyorsan megettük a tortát és megkérdeztük: és mit mondjunk Tinbergennek meg Perillónak, Saul Petrovics, mikor jön újra? Nem értem, nem hallom – válaszolta –, majd ha elmegy az uszály. Megvártuk, míg elmegy az uszály, és megismételtük: mit mondjunk Trahtenbergnek, mikor jön újra? Nem tudom, hogy s mint lesz, gyerekek, arról van szó, hogy egyáltalán nem jövök többé, ez nyilvánvaló, mondjátok meg, hogy keddtől fogva nem dolgozom nálatok, felmondok. De hogyhogy, Saul Petrovics, ilyen váratlanul, annyira sajnáljuk, maga nélkül unatkozni fogunk. Ne búslakodjatok – és elmosolyodott –, a kisegítőben nélkülem is sok képzett pedagógus van. De olykor-olykor majd beugrom, bekukkantok, látjuk majd egymást, eldiskurálunk, az ördögbe is. Saul Petrovics, és mi volna, ha meglátogatnánk, az egész osztály, azon a héten, azon a parton? Gyertek csak, örömmel látlak, csak figyelmeztessétek a többieket: nem kell semmilyen ennivaló, teljesen elment az étvágyam. Miféle betegség ez, Saul Petrovics? Nem betegség ez, barátim, nem betegség – mondta ön térdig felhajtott nadrágját porolgatva –, arról van szó, hogy meghaltam – mondta –, igen, mégiscsak meghaltam, a manóba is, meghaltam. Az orvostudomány csapnivaló mifelénk, tudom én, de ebben az egyben mindig pontos, tévedés kizárva, a diagnózis az diagnózis: meghaltam – mondta ön –, egyszerűen elfog a méreg. Ingerülten. Pontosan így gondoltam – mondja Saul az ablakpárkányon ülve és mezítelen lábfejét a fűtőtesten melengetve. Mikor arról a nőről beszéltetek, aki ajtót nyitott, mindjárt valami rossz előérzetem támadt. Világos, most eszembe jutott minden, az egyik ismerősöm volt az, sőt inkább a rokonom. És mi történt azután, ez és ez tanuló? Visszamentünk a városba, bementünk az iskolába és mindenkinek elmeséltük, mi történt velünk, pontosabban magával. Valahogy mindenki nyomban elszomorodott, sokan holtra sápadtak és sírtak, főképpen a lányok, főképpen Rózsa. Ó, Rózsa – mondja Saul –, szegény Szellős Rózsa. És azután következett a temetés, Saul Petrovics. Csütörtökön temettük, a díszteremben volt felravatalozva, nagyon sokan eljöttek, hogy elbúcsúzzanak magától: minden diák, minden tanár és majdnem minden szülő. Borzasztóan szerették magát, ugye érti, különösen mi, kisegítősök. Tudja, mi az érdekes: a feje mellett egy hatalmas földgömb állt, a legnagyobb az iskolában, és a díszőrizet tagjai sorban megforgatták – szép volt és ünnepélyes. A fúvószenekarunk egész idő alatt játszott, öt vagy hat gyerek, ebből kettő trombita volt, a többi meg dob, kicsik és nagyok, el tudja képzelni? Beszédeket mondtak, Perillo sírt és megesküdött, hogy kijárja a közoktalanítási osztályon, hogy az iskola felvehesse a Norvégov nevet, Rózsa meg tudja, mit csinált?, elszavalt önnek egy bámulatos és csodaszép verset, azt mondja, egész éjjel nem aludt és azt írta. Nocsak! de homályosan mintha… idézzen belőle legalább egy sort. Máris, máris, úgy rémlik, valahogy így szólt:

Tegnap mikor elaludtam, hét szél fújt,
Hidegen és síri hangon hét szél fújt.
Szávl Petrovics mikor elhúnyt, hét szél fújt.
Álmatlanul forgolódom, hét szél fúj,
Ebek kölyke is vonít, ha hét szél fúj.
Szélben hóviharon át ment egy jó barát,
Hívtam és ő rám talált, súgott valamit.
Nevét kiáltottam, szóltam volna én –
S rám ismert ő holtan is,
Bár néma volt a sír.

Ó, Rózsa – szól Saul elgyötörten –, szegény leánykám, én kedvesem, rád ismertem, köszönöm neked. Ez és ez tanuló, vigyázzon rá a kedvemért, a kettőnk régi barátságára kérem. Rózsa nagyon beteg. És emlékeztesse őt, legyen szíves, hogy ne felejtsen el, hogy látogasson meg, hiszen ő tudja az utat is, a címet is. Ugyanott lakom, a túlsó parton, amerre a szélmalmok vannak. Mondja, még mindig kitűnő tanuló? Igen, igen, csupa ötös. És ekkor meghallottuk, ahogy a harmadik emeleten, és aztán az egész főlépcsőn végig felülről lefelé valami feldübörgött, felordított, felüvöltött – ez azt jelentette, hogy a próba véget ért –, és fut, tódul kifelé a teremből az utcára. A népitánc-együttes bolondjai, az egész idióta tömeg egyszerre megrohanta az öltözőket, egymás arcába köpdösve, grimaszolva, bömbölve, vonagló testtel egymást gáncsolva, röfögve és röhögve. Mire arcunkat újra Saul Petrovics felé fordítottuk, ő már nem volt velünk – az ablakpárkány üres volt. És kinn, az ablakon túl lépdelt az ezerlábú, szűnni nem akaró utca.

Milyen szomorú történet ez, fiatalember, mennyire megértem az érzéseit, a diákét, aki elveszítette kedvenc tanárát. Egyébként az én életemben is volt valami ehhez hasonló. Én sem lettem rögtön akadémikus, elhiszi?, több tucat tanárt kellett addig eltemetnem. Azonban azt ígérte nekem – folytatja Akatov –, hogy valamilyen könyvről fog mesélni, amit mintha a tanítója adott volna önnek akkor. Teljesen szem elől tévesztettem a dolgot, uram. Azt a könyvet egy másik találkozásunk alkalmával adta – előbb vagy utóbb, de ha megengedi, máris elmesélem. Saul Petrovics megint csak ott ült, az ablakpárkányon, lábát melengetve. Mi pedig tűnődve léptünk be: kedves nevelőnk, bizonyára tudomása van róla, hogy érzelmeink, amiket biobotanika-tanárnőnk, Véta Arkagyevna iránt táplálunk, nem minden értelem és alap nélkül valók. Esküvőnk a jelek szerint már nincs hetedhét országon túl, ha szabad így mondanom. De bizonyos kényes kérdésekben tökéletesen naivak vagyunk. Nem tudná-e ön, vagyis közönségesen szólva, mondja meg, hogy kell ezt csinálni, mert hisz önnek voltak női. Nőim? – kérdez vissza Saul –, igen, amennyire emlékszem, voltak nőim, csak hát van itt egy bökkenő. Ezt sehogy sem tudom értelmesen elmagyarázni, ugye értitek: már magam sem tudom, hogyan is szokott ez lenni. Amint véget ér, az ember nyomban elfelejti az egészet. Az összes nő közül, akik voltak, egyetlenegyre sem emlékszem. Vagyis csak az arcukra, a nevükre emlékszem, a ruhákra, amiket hordtak, egy-egy mondatukra, mosolyokra, könnyekre, a haragjukra, de amit ti kérdeztek, arról nem mondhatok semmit – nem emlékszem, nem emlékszem. Mert mindez inkább az érzéseken alapszik, semmint az érzékelésen, és persze végképp nem a józan észen. Az érzések pedig valahogy gyorsan elmúlnak. Lám, most jövök rá: ugyanúgy van ez bármelyik alkalommal, mint az előzőnél, de ugyanakkor másképp is, új módon. De egyik sem fogható ahhoz az első, egyedülálló alkalomhoz az első nővel. De az első alkalomról egyáltalán nem szólok egy szót sem, mert az abszolúte semmihez sem hasonlítható, és még nem találtunk ki egyetlen szót sem, amit arra mondani lehetne, anélkül hogy a levegőbe beszélnénk. Elragadtatottan. A lehetetlenről álmodozók mosolyával. De tessék egy könyv – folytatta Norvégov, és a hóna alól egy könyvet húzott elő –, véletlenül itt van nálam, nem az enyém, nekem is egy-két napra adták kölcsön, csak vegyétek el, olvasgassátok, lehet, hogy találtok benne olyasmit, ami érdekel. Köszönjük – mondtuk, azzal elmentünk olvasni, olvasva. Uram, ez egy nagyszerű füzetke volt, egy német professzoré, fordításban, a családról szólt meg a házasságról, és ahogy kinyitottam, egyből minden érthető lett. Csupán egyetlen találomra felütött oldalt olvastam el, körülbelül ezt és ezt, és rögtön visszaadtam Saulnak a könyvet, minthogy mindent megértettem. Pontosan mit, fiatalember? Megértettem, hogyan, milyen alapokon épül majd fel az életünk Véta Arkagyevnával. Ott minden le van írva. Az egész oldalt megtanultam kívülről. Az van odanyomtatva: „A férfi (vagyis én, uram) néhány napig távol volt. A férfi vágyódott a nő után, és a nő (vagyis Véta Arkagyevna) őutána. Vajon kell-e nekik (vagyis nekünk) titkolniuk ezt egymás előtt, ahogy ez gyakran megtörténik a helytelen neveltetés miatt? Nem. A férfi hazaérkezik és látja, hogy minden nagyon szépen el van rendezve (Arkagyij Arkagyevics, nálunk a nappaliban okvetlenül maga fog lógni, azaz a maga arcképe törzsestül, aznap este virágok díszítik majd). A nő mintegy mellesleg így szól: »Kész a fürdő. A fehérneműt már odaraktam. Én már megfürödtem.« (El tudja képzelni, uram?) Milyen csodálatos, hogy a nő örül, és szinte előre élvezve a szerelmet már mindent előkészített hozzá. Nemcsak a férfi kívánja a nőt, a nő is kívánja a férfit, és minden álszemérem nélkül világosan a tudtára adja…” Érti, uram? Kíván engem, Véta kíván, kíván, álszemérem nélkül. Értem, fiatalember, értem. De nem fogta fel egész pontosan a mondandómat. Én másra gondoltam, nem annyira kapcsolatuk szellemi-fiziológiai alapjaira céloztam, inkább az anyagiakra. Közönségesebben szólva: miből akarnak megélni, milyen pénzből, milyen jövedelme van? Tegyük fel, Véta rövidesen beleegyezik a házasságba, és hogyan tovább? Maga mit akar, dolgozni vagy tanulni? No lám, hát erről beszél, uram! Különben kitaláltam, hogy ezt is meg fogja kérdezni. De hát tudja, minden valószínűség szerint a legrövidebb időn belül elvégzem a kisegítő iskolát, nyilván magántanulóként. És azonnal felvételizek valamelyik mérnöki főiskola valamelyik tagozatára, az egyikre: összes osztálytársamhoz hasonlóan nekem is az az álmom, hogy mérnök legyek. Gyorsan, hogy ne mondjam, hanyatt-homlok mérnök lesz belőlem, veszek egy kocsit és a többi. Szóval ne aggódjék, örömömre szolgálna, ha legalábbis potenciális egyetemi hallgatót látna bennem. Már megbocsásson, megbocsásson, de akkor mire valók a maga elmélkedései a lepkékről? Ön engem egy nagy kollekcióról informált, meg voltam győződve, hogy egy nagy reményekre jogosító ifjú kolléga áll előttem, és most kiderül, hogy már egy álló órája a jövő mérnökével van dolgom. Ó, tévedtem, uram, ő álmodozik a mérnökségről, a másik, aki most nincs itt, habár talán minden pillanatban be-bekukkant ide. De én – én aztán semmiképp, inkább jöjjön a kakasos nyalóka, inkább suszterinas leszek az utcán, vagy elöregedett korú néger, de mérnök, az nem, nincs az a pénz, ne is kérjen rá. Szilárdan eltökéltem: csakis biológus leszek, mint ön, mint Véta Arkagyevna, biológus egész életemre, és legfőképpen – a lepkék területén. Arkagyij Arkagyevics, van egy kis meglepetésem az ön számára: a napokban szándékozom beküldeni gyűjteményemet az entomológusok akadémiai pályázatára: pár ezer lepke. A levelet már elkészítettem. Bátorkodom remélni, hogy a siker nem várat magára, és meggyőződésem, hogy önnek sem közömbösek jövőbeli eredményeim, és velem együtt örül majd. Képzelje csak el, uram, reggel van, az egyik első reggel, amely együtt talál minket Vétával. Valahol itt a nyaralóban, maguknál vagy nálunk – ez nem fontos. Egy reményekkel és boldog előérzetekkel teljes reggel, egy reggel, amit az a hír tesz emlékezetessé, hogy nekem ítélték az Akadémia díját. Egy reggel, amit soha nem feledünk el, mert – no de önnek nem szükséges magyaráznom, hogy miért: szabad-e egy tudósnak elfelednie a dicsőség megízlelésének pillanatát! Az egyik reggel…

Ez és ez a tanuló, engedje meg, hogy én, a szerző, félbeszakítsam és elmondjam, hogyan képzelem el azt a pillanatot, amikor megkapta az Akadémiától ama várva várt levelet; nekem is egész jó a fantáziám, akárcsak magának, azt hiszem, menni fog. Hogyne, mesélje csak el – így ő.

Mondjuk, hogy egy ilyen reggelen – legyen mondjuk valamelyik júliusi szombat reggel – a postás, név szerint Mihejev, de lehet hogy Medvegyev (meglehetősen öreg, szemmel láthatólag túl van a hetvenen, a nyugdíjából él, meg kap egy fél fizetést a postán mint újság- és levélkihordó, táviratok és különféle idézések kézbesítője, amiket egyébként nem a szokásos postástáskában hord, hanem egy postásnál szokatlan táskában – a táskája a gazdasági életben szokásos táska, fekete műbőrből –, és nem a vállán átvetett szíjon lóg, hanem a szokásos fülénél fogva a bicikli kormányán), szóval egy júliusi szombat reggelen Mihejev, a postás leállítja kerékpárját a házatok előtt, és öregesen, nyugdíjasan-sután lepattanva róla az út keserű porába, megnyomja a kerékpár csengőjének rozsdás kis kallantyúját. A csengő csengetni próbál, de alig-alig ad hangot, mivel a csengő majdnem halott, mert a belsejében a sok nélkülözhetetlen fogaskerék borzasztóan elkopott, felőrölte egymást a hosszú szolgálatban, a csavarra erősített kis kalapács pedig alig mozdul a rozsdától. De azért ma reggel, ahogy a nyitott verandán ülsz, amely apád vidáman csicsergő kertjében bújik meg, meghallod a haldokló csengő hörgését, pontosabban nem is hallod, csak érzed. Lelépdelsz a veranda lépcsőin, átvágsz a vidám méhesen, kinyitod a kertkaput, és Mihejevet látod és köszönsz neki: jó napot, Mihejev (Medvegyev) postás. Jó napot, mondja ő, levelet hoztam maguknak az Akadémiától. Adja ide, köszönöm, mondod te mosolyogva, habár semmi haszna a mosolyodnak, mert a mosolyod mit sem változtat megszokott viszonyotokon, sem az öreg elővárosi postás sorsán, ahogy nem változtatott rajta ezer más ugyanilyen semmire sem kötelező mosoly sem, amivel minden áldott nap fogadták száz és száz nyaraló és nem nyaraló kerítésénél, kapujában, ajtajánál és kerítéslyukánál. És nem tudsz nem egyetérteni velem, mindezt magad is nagyon jól tudod, de a megszokás, hogy udvariasan viselkedj, amit gyerekkorod óta sugalmaztak az iskolában és otthon, magától, öntudatod ellenére működésbe lép: ahogy azt mondod Mihejevnek – adja ide, köszönöm –, elveszed öreg, eres kezéből a sárga borítékot és – mosolyogsz. Rövid találkozásotok egyik pillanatában, e hagyományos, vagyis mindkettőtöknek felesleges, ám mégis kikerülhetetlen dialógus („Jó napot, Mihejev postás”, „Jó napot, levelet hoztam maguknak az Akadémiától”, „Adja ide, köszönöm”) egyik pillanatában, a te és az ő életének egy pillanatában, mögötted a kertben éneklő kobaltszín madárkák létezésének egy percében, ama órában, amikor kék evezős csónakok siklanak az innen láthatatlan Léthén és más láthatatlan folyókon, az ő kék, öregségtől foltos és születésétől csúnya keze egy sárga borítékot nyújt feléd és alig ér a tiédhez, ami fiatal, napbarnított és tulajdonképpen ránctalan. Vajon – elmélkedsz magadban ebben a másodpercben –, vajon egyszer majd az én kezem is ilyen lesz? De nyomban megnyugtatod magad: nem-nem, nem lesz, mert én gyakorlom az erősítő cikcakkfutást az iskolában, Mihejev meg nem gyakorolta. Hát ezért ilyenek a kezei – így következtetsz mosolyogva. „Adja ide, köszönöm.” „Tessék” – motyogja mosolytalanul Mihejev (Medvegyev), a külvárosi levél- és táviratkihordó, az idézés- és újságkézbesítő, az öreg nyugdíjas postás, a kedvetlen kerékpáros, szokatlanul-megszokott táskájával a kormányon, ez az álmodozó, komor és iszákos ember. Azzal hátra se pillantva se rád, se a kobaltszín madarakkal teli kertre már fel is ül a kerékpárra, éppolyan ügyetlenül, ahogy egy perce leszállt róla, esetlenül pedálozva viszi a leveleit, pontosabban mások leveleit az üdülő és a szivattyúház felé, a telep végvidékei, a virágos tisztások, pillangók és ezüstös mogyoróligetek felé. Egy kicsit másnapos, talán a legjobb volna minél előbb széthordani a megmaradt nyomtatványokat és irományokat, hogy a fene enné meg mindet – azután hazamenni és felhígítani egy kis adag szeszt vízzel (az asszony takarítónő a helyi kórházban, és ez a kincs soha ki nem fogy a háznál és nem fogy hiába), és enyhén sózott paradicsomot harapni hozzá a tölgyfa hordóból (a pincében, ahol áll, jó hűvös van, pókok, csírázó krumpli és penészszag), azután kimenni valahová a fenyvesbe, berkenyésbe, vagy abba a mogyoróligetbe ott a szivattyúházon túl, és szunyókálni egyet az árnyékban, amíg így tűz a nap. Ha egy postás elmúlt hetven, mi haszna egész nap kerekezni ilyen hőségben, csak kell pihenni is. De a táskában még vannak ilyen-olyan levelek: valaki ír valakinek, valaki nem rest válaszolni, minden áldott alkalommal borítékot kölcsönkérni a szomszédoktól, bélyeget venni, visszaemlékezni a címre és postaláda után járkálni a hőségben. Igen, vannak még ilyen-olyan levelek és ki kell hordani őket. És íme, most a szivattyúház irányába halad. Az ösvény, ami alig rajzolódik ki a kaszálatlan fűben, hegynek visz, és Mihejev majdnem nőiesen magas sarkú, fekete cipőbe bújtatott lába minduntalan lecsúszik a pedálról, s ilyenkor a kormány nem engedelmeskedik a levélhordónak, az első kerék megpróbálja keresztezni a kevéssé bonyolult jármű többi részének útját, a kerék beragad és megcsúszik, a küllői menet közben levágják a pitypangok fejecskéit – a magok kis fehér ejtőernyői felszállnak és lassan aláereszkednek Mihejevre (Medvegyevre), behintik az öreg postást, mintha meg akarnák termékenyíteni filckalapját és fekete posztóingét, ami ilyen időben biztos nagyon fullasztó viselet. A kis ejtőernyők leereszkednek a gumírozott anyagból készült nadrágra is, aminek az egyik szára, a jobb, egy vacak ruhacsipesszel van megtűzve Mihejev bokája fölött, hogy az anyag, minden várakozás ellenére, bele ne akadjon az átadóműbe – úgymint a lánc, a kis fogaskerék, amely egy hüvely segítségével illeszkedik a hátsó kerékhez, valamint a nagy fogaskerék a hozzáhegesztett pedálkarokkal –, különben Mihejev nyomban leesik a füvek és virágok közé, s minden levelet szanaszét szór közben. A szél felkapja és elrepíti őket a folyón túlra, az öböl menti rétekre: már megtörtént ilyesmi, vagy megtörténhetett volna – és mi mást tehet ekkor az öreg postás, mint hogy elkéri a révésztől a csónakot és átevez a túlpartra, hogy megfogja és összeszedegesse a leveleit, pontosabban mások leveleit: mert az emberek csak szakítanak időt az írásra, van, akinek van türelme hozzá, de arra, hogy ez az egész ostoba irkafirkájuk, ezek az üdvözlőlapok meg az állítólagos sürgős táviratok egy csodaszép reggelen mind elszállhatnak a folyón túlra, elég, ha Mihejev leesik a kerékpárról a fűbe – arra soha senki nem gondolt közülük, mert mind azon igyekszik, hogy saját maga le ne essen a tulajdon kerékpárjáról, és ilyenkor persze eszükbe sem jut az öreg levélhordó, aki egész életében mást se csinál, mint az ő nyomorult ákombákomjaikat viszi szét mindenféle házakba. Ez a szél – meséli magának félhangon Mihejev (Medvegyev) –, micsoda egy szél jár odafenn, csakis esőt hozhat. De ez nem igaz: nincs semmilyen szél, se odafönn, se idelenn. S még legalább egy hét múlik el, míg a telep fölött elered az eső, és addig végig derült és szélcsendes idő lesz, és a nappali égbolt viaszozott, kék Whatman-papír lesz, az éjszakai meg fekete, farsangi selyem hatalmas, nedves csillagokkal tarka sztaniolból. És Mihejev – ő most csak magát próbálja becsapni, egyszerűen torkig van ezzel a hőséggel, ezekkel a levelekkel, ezzel a kerékpárral, ezekkel a közönyösen udvarias címzettekkel, akik folyton mosolyognak, ahogy a kertjük küszöbén üdvözlik, ahol nedvektől duzzadnak és zümmögnek az almák, és Mihejev a változásból akar reményt meríteni, bármi legyen is az ebben a forró, unalmas és számára egyhangú nyaralóéletben; mintha ehhez az élethez tartozna, de szinte részt sem vesz benne, bár arcról mindenki ismeri Mihejevet, akinek csak háza van itt vagy a folyón túl; és amikor elhajt csöndes csengőjű ósdi bringáján, a szembejövő nyaralók Mihejevre mosolyognak, de ő komoran vagy szomorkásan vagy öregesen álmodozva nézegeti őket, szótlanul, mintha gyönyörködne bennük, és továbbkerekezik az állomás irányába, a kikötő irányába vagy – mint most – a szivattyúház irányába. Szótlanul. Mihejev rövidlátó, keret nélküli szemüveget hord, időről időre szakállt növeszt és időről időre leborotválja, vagy lehet, hogy a szél borotválja le, de szakállal vagy anélkül, a nyaralók képzeletében ő testesíti meg az élemedett álmodozó, a műkedvelő kerékpáros és a postai manipulációk mesterének ritka típusát. Fúj a szél – így hazudik tovább magamagának –, estére mindenképp itt a vihar, a zivatar, összeborzolja mind a kerteket, nyirkosak lesznek és borzasak, a macskák meg borzasak és nyirkosak; elbújnak majd a padlásokon és a nyaralók talapzatában, lesz itt nyávogás; a folyó meg kiárad, kilöttyen medréből és elönti a nyaralókat, elönti mind a verandákon zubogó szamovárokat, a kormozó petróleumfőzőket, elönti a postaládákat a kerítéseken, és minden levél, ami most a táskájában lapul és amiket mindjárt széthord a ládákba, semmivé válik, puszta papírfecnivé, rajtuk szétázott és értelmüket vesztett szavak, a csónakok pedig – ezek az ostoba, ütött-kopott ladikok, amiken az üdülőbéli naplopók meg a lézengő nyaralótulajdonosok csónakázgatnak –, ezek a csónakok felfordulva úsznak majd az árral lefelé egészen a tengerig. Igen – álmodozik Mihejev –, a szél majd fenekestül felfordítja ezt az egész kiskertes-szamováros életet és legalább egy időre elveri a port. „És a porból – a nyugdíjasnak hirtelen eszébe jut, amit valaha olvasott – ezüstös kíleket formáz a szellő.” Pontosan így van, a porból, elemzi Mihejev, és kíleket, vagyis csónakgerinceket, tehát kíles csónakokat, nem pedig ladikokat, hogy a fene esne beléjük. Csak jönne már az a szél. „Mezők felett szélvész, topolyák közt szellő” – idéz újra Mihejev gondolatban, miközben az ösvény jobbra kanyarodik és völgynek visz egy kicsit. Most egészen a szakadékon átvezető hídig – ahol buján nő a bojtorján és kígyók is vannak biztosan – békén lehet hagyni a pedált és megpihenhetnek a lábak: hadd lógjanak csak szabadon himbálózva a váz két oldalán és ne is érjenek a pedálhoz, gördüljön csak magától a járgány – szembe a széllel. Talán a Szelet Küldő? – gondolod Mihejevről. Már nem látod őt, ő már, ahogy olykor mondják, eltűnt a kanyarban – elenyészett a júliusi nyaralók káprázatában. Ő, akit egészen behintettek a pitypangok szállongó magjai, akivel a kerékpáros út minden egyes méterén megeshet, hogy elveszíti az időtöltésből irkált képeslapokat, öreges, eres kezével most ott száguld – egyenesen szembe a megálmodottal. Tele van aggodalommal és izgalommal, szinte kihajították a nyaralói lét fedélzetéről, és ez nem tetszik neki. Szerencsétlen Mihejev – gondolod magadban –, hamarosan véget érnek a fájdalmaid, hamarosan, és te magad fémes ellenszéllé változol, hegyi pitypanggá, egy hatéves kislány labdája leszel, országúti kerékpár pedálja, általános hadkötelezettség, légikikötők alumíniuma, erdei tűzvészek hamuja, füst leszel, élelmiszer- és textilgyárak ritmikus füstje, viaduktok nyikorgása, tengerpartok kavicsa, a nappal fénye és szúrós akácok hüvelye. Vagy út lesz belőled, egy út része, egy út köve, útszéli bokor, árnyék egy téli úton, sarjadó bambusszá válsz, örök leszel. Mihejev, te szerencse fia. Medvegyev?

Kedves szerző, szerintem csodálatosan mesélte el mindezt a postásunkról, és egész jól leírta a levél érkezésének reggelét is, én bizony nem tudtam volna ilyen érzékletesen, ön nagyon tehetséges, és örülök, hogy éppen ön volt az, aki vette magának a fáradságot, hogy egy ilyen érdekes kis regényt írjon rólam meg mindannyiunkról, de komolyan, nem tudom, ki lett volna még képes ilyen jól megcsinálni, köszönöm. Ez és ez tanuló, rendkívül jólesik, hogy nagyra értékeli szerény munkámat, tudja, az utóbbi időben nagyon igyekszem, naponta több órát írok, és a fennmaradó órákban – vagyis amikor nem írok – egyre azon töprengek, hogy másnap hogyan írjak még jobban, úgy, hogy minden leendő olvasónak tetsszen, és elsősorban természetesen önöknek, a könyv szereplőinek: Saul Petrovicsnak, Véta Arkagyevnának, Arkagyij Arkagyevicsnek, maguknak Nimfeáknak, a szüleiknek, Mihejevnek (Medvegyevnek), sőt még Perillónak is. De attól tartok, Nyikolaj Gorimirovicsnak nem fog tetszeni: ahogy a régi regényekben írták, ő mégiscsak kissé túlságosan megfáradt és komor. Azt hiszem, elég, ha csak a kezébe kerül a könyvem, és máris telefonál az apjuknak – amennyire tudom, ők ketten a papával régi harcostársak a zászlóaljból, együtt szolgáltak magával Kutuzovval –, és azt mondja: tudja, hogy micsoda egy paszkvillt rittyentettek itt rólunk? Nem, mondja az ügyész, milyet? Rendszerelleneset, válaszolja az igazgató. És ki a szerző? – érdeklődik az ügyész –, kerítse elő a szerzőt. Valami hazudozó, ez-és-ez – jelenti az igazgató. És attól félek, ezek után nagy kellemetlenségeim lesznek, egészen a legkellemetlenebbekig bezárólag, félek, hogy rögvest oda küldenek, doktor Zauzéhoz. Ez igaz, kedves szerző, a papánk éppen ezen a területen dolgozik, a kellemetlenségek területén, de miért akarja mindenáron a valódi nevét feltüntetni a címlapon, miért ne venne föl egy mynoduespet? Hiszen akkor lámpással sem találják meg. Általában véve nem rossz ötlet, valószínűleg ezt is fogom csinálni, csak akkor majd Saullal szemben érzem magam kínosan: ő bátor és hajlíthatatlan, és soha életében nem tett volna ilyet. A geográfus, ez a félelem és gáncs nélküli lovag, egymaga szállt szembe mindenkivel, nyílt sisakkal, dühödten. Még rosszat talál gondolni rólam, mondjuk, úgy dönt, hogy nem vagyok jó semmire – sem mint költő, sem mint polgár, pedig az ő véleményére nagyon sokat adok. Ez és ez tanuló, kérem, adjon tanácsot, mitévő legyek. Kedves szerző, azt hiszem, hogy bár Saul Petrovics nincs már velünk, és nyilvánvalóan nem gondol már semmit önről, mégis a legjobb úgy cselekedni, ahogyan hasonló helyzetben ő maga, a tanítónk is cselekedett volna: ő nem vett volna fel álnevet. Értem és köszönöm, most pedig szeretném megtudni a véleményét a könyv címét illetően. Elbeszélésünk minden jel szerint a végéhez közeledik, és ideje eldönteni, milyen címet írjunk a borítóra. Kedves szerző, én a maga könyvét úgy nevezném: BOLONDOK ISKOLÁJA; tudja, van Zongoraiskola meg Barrakudaiskola, a magáé meg legyen BOLONDOK ISKOLÁJA, annál is inkább, mert a könyv nemcsak rólam szól vagy róla, a másikról, hanem mindannyiunkról összevéve, tanulókról és tanárokról, nem igaz? Igen, többen is szerepelnek itt a maguk iskolájából, de nekem úgy tűnik, ha BOLONDOK ISKOLÁJA lesz a címe, akkor némelyik olvasó meglepődik: ISKOLÁ-nak nevezik, és csak két-három tanulóról szól, no de hol vannak a többiek, hol van úgymond mind az a sokszínűségében oly csodálatos ifjú jellem, melyekben annyira bővelkednek mai iskoláink! Ne nyugtalankodjék, kedves szerző, adja át olvasóinak, igen, mondja csak így egyszerűen azt, hogy ez és ez tanuló üzeni, hogy az összes iskolákban rajtuk kettőjükön meg talán még Szellős Rózsán kívül nincs abszolúte semmi érdekes, nincs ott semmiféle csodálatra méltó sokszínűség, mind csupa rémséges bolond, mondja meg, hogy Nimfea azt mondta, csakis róla írhat, mert egyedül róla szabad írni, mivelhogy ő annyival jobb és okosabb a többieknél, hogy azt még Perillo is elismeri, így hát ha a bolondok iskolájáról van szó, elég ez és ez tanulóról beszélni, és minden azonnal világos lesz, igen, pontosan így adja át, na és miért izgatja egyáltalán, hogy ki mit mond vagy mit gondol, elvégre ez a maga könyve, kedves szerző, és jogában áll úgy cselekedni velünk, a szereplőkkel meg a címekkel, ahogy kedve tartja, szóval, mint Saul Petrovics megjegyezte, amikor a tortáról kérdeztük – pingálja csak oda: BOLONDOK ISKOLÁJA. Jól van, beleegyezem, de azért mindenesetre írjunk csak tele még pár oldalt valami iskolával kapcsolatos beszélgetéssel, mondjuk meséljen az olvasóknak a botanikaóráról, mert azt Véta Arkagyevna Akatova tartja, aki iránt oly régóta táplálja érzelmeit. Hogyne, kedves szerző, szívesen, kész örömmel, úgy vélem, rövidesen minden végleg eldől, viszonyaink mind jobban körvonalazódnak, egyre élesebben és élesebben, mintha nem is viszonyok volnának, hanem egy csónak, ami a köd borította Léthén úszik kora reggel, amikor a köd mind jobban feloszlik, és a csónak mind közelebb jön, igen, írjunk még néhány oldalt az én Vétámról; csakhogy, és ez gyakran megesik, nem tudom, hogyan kezdjem, milyen szavakkal, súgjon. Ez és ez tanuló, azt hiszem, legjobb e szavakkal kezdeni: és íme.

És íme belépett ő. Belépett a biológiaterembe, aminek a két sarkában egy-egy csontváz állt. Az egyik műcsontváz volt, a másik igazi. Iskolánk vezetősége a CSONTVÁZAK szaküzletben vásárolta őket, városunk központjában, ráadásul az igaziak ott jóval drágábbak, mint a mesterségesek – s ez érthető, és nehéz volna nem egyetérteni a horgok ilyetén állásával. Egyszer, amikor szeretett jó anyánkkal épp elmentünk a CSONTVÁZAK előtt – ez röviddel Saul Petrovics halála után történt –, megpillantottuk, ahogy ott áll a kirakatnál, amiben áruminták voltak kiállítva, meg ott lógott, hogy lakossági csontvázak átvételének bonyolítása itt. Emlékszel, közelgett az ősz, az egész utca hosszú muskétásköpönyegekbe burkolózott, és összevissza fröcskölték a dermedt, ünnepélyességüket vesztett konflisok és hintók kerekei meg patkói, és másról sem beszélt mindenki, csak az időjárásról, az elveszett nyár után búsulva. Saul Petrovics pedig egy szál ingben és térdig felgyűrt vitorlavászon nadrágban állt a kirakat előtt – borotválatlanul és cingáran, és a megjelenésében csak egyvalami szólt az ősz mellett: az ócska cipő a meztelen lábán. Mama meglátta a tanítót és összecsapta fekete cérnakesztyűs kezét: Jesszusom, mit csinál itt ebben a pocsék időben, Pável Petrovics, nincs magán emberi szín, csak ing meg nadrág, még majd összeszed egy tüdőgyulladást, hol a meleg ünnepi öltönye meg a gyapjúszövet kabátja, amit búcsúzóul adtunk? és a sapka?, milyen sokáig tartott, míg kiválasztottuk, az egész szülői munkaközösség együtt! Ó, anyuka – felelt Saul mosolyogva –, ne tessék nyugtalankodni, az istenért, én majdcsak elboldogulok, vigyázzon inkább a fiára, lám, máris folyik a taknya, arra a ruhára pedig azt mondom: a pokolba vele, kell az ördögnek, nem bírom, megfulladok benne, itt dörzsöl, ott szorít, amott nyom, érti? Ez mind a másé volt, nem munkával, nem a magaméból vettem – így hát eladtam. Vigyázzon – Norvégov karon fogta a mamát –, lefröcsköli az omnibusz, jöjjön beljebb az út széléről. De miért áll itt – kérdezte ő, és mielőbb szabadulni igyekezett a férfi érintésétől, és ez túl szembeötlő volt –, egy ilyen furcsa üzlet előtt? Épp most adtam el a csontvázamat – mondta a tanító –, eladtam részletre és hagyatékul. Perillónak üzenem, hogy üljön kocsiba és jöjjön ide, a csontvázat az iskolánkra hagytam. De miért – ámult el a mama –, ez vajon nem számít önnek? Számít, anyuka, számít, de valahogy muszáj megkeresni a napi betevőt: ha élni akarsz, tudjál forgolódni, helyezkedni, nem igaz? Az iskolában megszűnt az állásom, ugye tudja, és ha beérem a magánórákkal, nagyon hamar feldobhatom a talpam: gondolja csak el, a mai iskolákban sok bukásra álló van az én tárgyamból? Hát igen, igen – mondta a mama –, hát igen. És a mama nem szólt többet, megfordultunk és elmentünk. Viszontlátásra, Saul Petrovics! Amikor olyanok leszünk, mint maga, vagyis amikor nem leszünk többé, mi is a kedvenc iskolánkra hagyjuk a csontvázainkat, és akkor bolondok egész nemzedékei – kitűnőek, jó rendűek, kettesek – fogják tanulmányozni az emberi csontrendszer felépítését a mi romolhatatlan vázainkon. Hát nem ez-e a legrövidebb út a halhatatlanságba, kedves Saul Petrovics, amiről oly lázasan elmélkedünk mindnyájan, ha nagyravágyásunkkal kettesben maradunk! Amikor ő belépett, mi felálltunk és eltakartuk a csontvázakat, és nem láthatta őket, de amikor leültünk, a csontvázak csak álltak tovább, és ő újra látta őket. Úgy van, mindig is álltak – háromlábú, fekete fémállványokon. Valld be, hogy szeretted őket egy kicsit, főleg azt az igazit. Nem is titkolom, valóban szerettem, és még ma is, annyi év után is szeretem őket, azért, mert valahogy jól megvannak magukban, függetlenek és nyugodtak – bármilyen helyzetben, különösen az ott a bal sarokban, akit Saulnak hívtunk. Ide hallgass, az előbb kimondtál valamilyen érthetetlen szavakat, hogy még ma is, annyi év után, de miért, mit akarsz ezzel mondani, nem értelek, hogyhogy, talán nem járunk már iskolába, nem tanulunk botanikát, nem gyakoroljuk az erősítő cikcakkfutást, nem hurcoljuk a zsákocskákban a fehér papucsokat, nem írunk magyarázó feljegyzéseket az elveszített bizalomról? Valószínűleg nem, valószínűleg nem írunk, nem futkosunk és nem tanulunk, rég nem vagyunk az iskolában, vagy kitűnőre végeztünk, vagy kicsaptak a rossz előmenetelünk miatt – most nem emlékszem. Na jó, de akkor mivel töltöttük mi ketten ezeket az éveket az iskola után? Dolgoztunk. Vagy úgy, de hol, mit? Ó, a legkülönbözőbb helyeken. Először a papánál dolgoztunk az ügyészségen, odavett minket maga mellé ceruzahegyezői munkakörbe, és sok bírósági ülésen megfordultunk. A papa akkoriban pert indított a megboldogult Norvégov ellen. Az meg hogy lehet, csak nem tett valami rosszat a tanító? De igen, a szélkakasokról szóló új törvény ellenére, amely előírja a lakóházak tetőin vagy udvarán található ilyen tárgyak megsemmisítését, Saul nem szedte le a szélkakasát, és apánk a legszigorúbb ítéletet kérte a bíráktól és az esküdtektől a földrajztudósra. Távollétében ítélték el és halálbüntetést kapott. De az ördögbe is, miért nem állt ki mellette senki? Itt-ott tudomást szereztek Norvégov peréről, voltak tüntetések, de az ítélet hatályban maradt. Azután a Riadóügyi Minisztériumban dolgoztunk mint portások, és az egyik miniszter gyakorta magához kéretett, hogy egy csésze tea mellett konzultáljunk az időjárást illetően. Tiszteltek és nagyra tartottak bennünket, és értékes munkatársaknak számítottunk, mert senkinek nem volt olyan riadt arca a Minisztériumban, mint nekünk. Már elő akartak léptetni, áthelyezni liftkezelőnek, de akkor mi beadtunk egy kérvényt – csak úgy ripsz-ropsz, és doktor Zauze ajánlásával beálltunk Leonardo műhelyébe. Csak tanulók voltunk a műhelyében, a milánói vár árkában. Csak szerény tanulók voltunk, de milyen sokat köszönhet ez a hírneves művész nekünk, ez és ez tanulóknak! Segítettünk neki megfigyelni a négy szárnyon repülést, gyúrtuk az agyagot, szállítottuk a márványt, lövedékeket készítettünk, de legfőképpen kartondobozokat ragasztottunk és rébuszokat fejtettünk. Aztán egyszer megkért valamire: fiatalember, most épp egy női portrén dolgozom és már az egészet megfestettem, kivéve az arcot; összezavarodtam, öreg vagyok, fantáziám megnyilvánulásai kezdenek cserbenhagyni, adjon tanácsot, ön szerint milyennek kell lennie ennek az arcnak? És mi azt mondtuk: legyen Véta Arkagyevna Akatova arca, a kedvenc tanárnőnké, amint belép az osztályba szokásos órájára. Jó ötlet, szólt az idős mester, akkor írja le nekem az arcát, írja le, látni akarom ezt az embert. És mi leírtuk. Hamarosan beadtuk a felmondásunkat Leonardónak: elegünk lett, örökösen festéket kellett morzsolni és semmivel sem tudtad lemosni a kezedről. Azután voltunk ellenőrök, kalauzok, kocsikapcsolók, revizorok vasúti postai részlegek mellett, ápolók, kotrógépkezelők, üvegesek, éjjeliőrök, révészek a folyón, patikusok, ácsok a pusztában, kazánfűtők, csillések, al- és főkolomposok, késélezők és ceruzahegyezők. Dolgoztunk itt meg ott, emitt és amott – mindenütt, ahol csak rátehettük a kezünket valamire, vagyis… ahol szorgos kéz kellett. És akárhová mentünk is, azt mondták rólunk: nézzétek, ezek Azok Akik Jöttek. Mi, az igazság bátor szerelmesei, tudásra szomjazók, Saul örökösei, elveinek és kijelentéseinek letéteményesei – mi büszkék voltunk egymásra. Ezekben az években az életünk mindvégig rendkívül érdekes és teljes volt, de mindeme kacskaringói közepette sem feledtük kisegítő iskolánkat, tanárainkat, főképpen Véta Arkagyevnát. Általában úgy képzeltük magunk elé, abban a pillanatban, ahogy belép az osztályba, mi meg állunk, nézzük őt, és bármit is tudtunk eddig bármiről, az most mind tökéletesen fölöslegessé, ostobává, értelmetlenné válik – és elszáll egy pillantás alatt, akár valami pihe, hártya vagy madár. De miért nem meséled el, hogy nézett ki pontosan, amikor belépett, miért nem készítesz róla portrészerű jellemrajzot, ahogy a Kotróhajó szokta mondani? Nem, nem, lehetetlen, semmi haszna, csak túlzsúfolja a beszélgetésünket, belegabalyodunk a meghatározásokba és a finomságokba. De épp az imént említetted Leonardo kérését. Akkor ott a műhelyében mintha sikerült volna leírnunk Vétát. Sikerült, de a leírásunk lakonikus volt, mert akkor sem tudtunk többet mondani annál, mint amit mondtunk: kedves Leonardo, képzeljen el egy nőt, aki annyira gyönyörű, hogy ha figyelmesen szemléli a vonásait, nem tud megállj-t parancsolni örömkönnyeinek. És, köszönöm, fiatalember, köszönöm – válaszolta a festő –, ennyi elég, már magam előtt látom ezt az embert. Jó, de akkor legalább a biológiatermet írd le meg minket, akik először álltunk, aztán ültünk, mesélj valamit röviden az osztálytársainkról, akik ott voltak az órán.

Voltak ott kitömött madarak, akváriumok, voltak terráriumok, ott függött, függeszkedve, Pavlov, a tudós arcképe, ahogy kilencvenévesen sétakerékpározik; az ablakpárkányokon füvekkel és virágokkal teli cserepek meg ládák álltak, voltak többek között nagyon távoli és régi növények is, valahonnan a krétakorszakból. Továbbá a lepkegyűjtemény meg a herbárium, amelyeket nemzedékek erőfeszítései árán gyűjtöttek össze. És mi is ott voltunk, elveszetten a bozótos, csalitos ősrengetegben, mikroszkópok, hulló falevelek és emberi meg nem emberi belsőségek színesre festett gipszmásolatai között – és tanultunk. Kérlek, vedd sorra a folyami lajstromon szereplő hajókat, helyesebben – mesélj most rólunk, akik ülünk. A vezetéknevek nagy része nem jut eszembe, de emlékszem, hogy volt közöttünk például egy fiú, aki képes volt fogadásból több legyet is megenni egymás után, volt egy lány, aki mindig felállt és hirtelen meztelenre vetkőzött, mert azt gondolta, hogy jó alakja van – meztelenre. Volt egy fiú, aki sokáig szokta a zsebében tartani a kezét, és nem tudott másképp tenni, mert gyenge akaratú volt. Volt egy kislány, aki leveleket írt magának és ő maga válaszolt rájuk. Volt egy fiú, akinek nagyon kicsi kezei voltak. És volt egy kislány, akinek nagyon nagy szemei voltak, hosszú fekete copfja és hosszú szempillái, színtiszta ötös tanuló volt, de meghalt körülbelül a hetedik osztályban, nem sokkal Norvégov után, aki iránt boldog és kínzó érzéseket táplált, és a mi Saul Petrovicsunk is szerette őt. Ott szerették egymást, a nyaralójában, az elragadó Léthe partjain, meg itt, az iskolában, a leselejtezett tornamatracokon, a hátsó lépcső fordulójában, a Perillo-féle módszeres inga ütéseinek hangjára. És lehetséges, hogy pontosan ezt a kislányt hívtuk mi Saul tanár úrral Szellős Rózsának. Igen, lehetséges, de lehet, hogy soha nem létezett ilyen kislány, csak kitaláltuk, ahogy minden mást is a világon. Ezért van az, hogy amikor türelmes anyád megkérdezi: és az a kislány tényleg meghalt? – akkor: nem tudom, a kislányról nem tudok semmit – ezt kell válaszolnod. És íme belépett ő, a mi szeretett Véta Arkagyevnánk. Fölment a katedrára, kinyitotta a naplót és felszólított valakit: ez és ez tanuló, beszéljen a rododendronokról. Az elkezdett beszélni, beszélni, de akármit is mondott a rododendronokról, és akármit is mondtak más emberek meg a botanikai szakkönyvek, a rododendronokról soha senki nem mondta el a legfontosabbat – Véta Arkagyevna, hall engem? –, a legfontosabbat: hogy ezek a rododendronok, amik minden percben növekszenek valahol az alpesi réteken, sokkal boldogabbak nálunk, mert nem ismerik sem a szeretetet, sem a gyűlöletet, sem a Perillo-féle papucsrendszert, sőt nem is halnak meg, mivel az egész természet – az embert kivéve – egyetlen halhatatlan, kiirthatatlan egészet alkot. Ha valahol az erdőben elpusztul egy fa az öregségtől, mielőtt meghal, annyi magot bíz a szélre, és annyi új fa hajt ki körötte a földön, közel és távol, hogy az öreg fa nem bánja, hogy meghal, különösen a rododendron – pedig a rododendron az hatalmas fa, ugye, Véta Arkagyevna, akkorák a levelei, mint egy kisebb lavór. És a fának mindegy, hogy ő nő-e ott az ezüstös dombon, vagy az ő magjából kihajtott új fa. Nem, a fa nem bánja. Sem a fű, sem a kutya, sem az eső. Csak az ember, akit az önmaga iránti egoista sajnálat terhe nyom, csak ő bánkódik és kesereg, hogy meghal. Emlékszik, még Saul is, aki mindenestül a tudománynak és tanítványainak szentelte magát, amikor meghalt, azt mondta: meghaltam, egyszerűen elfog a méreg.

Ez és ez a tanuló, engedje meg, hogy én, a szerző, ismét félbeszakítsam elbeszélését. Arról van szó, hogy ideje befejezni a könyvet: elfogyott a papírom. Ámbár, ha még ide akarna illeszteni két-három történetet az életéből, akkor leszaladok a boltba, és máris veszek pár csomaggal. Igazán szívesen megtenném, kedves szerző, de úgysem hiszi el. Mesélhetnék az esküvőnkről Véta Arkagyevnával, a kettőnk nagy boldogságáról, meg arról is, hogy a nyaralótelepünkön a minap, amikor a Küldő végre munkához látott: azon a napon a folyó kilépett medréből, elárasztott minden nyaralót és elsodort minden csónakot. Ez és ez a tanuló… ez roppant érdekes és teljességgel hitelesnek tűnik, úgyhogy menjünk el együtt papírért, és útközben majd szépen sorban, részletesen elmesél mindent. Gyerünk – mondja Nimfea. Azzal vidáman diskurálva és a zsebünkben lévő aprót számolgatva, egymás vállát veregetve és bolondos kis dalokat fütyörészve kilépünk az ezerlábú utcára, és csodálatos módon átváltozunk járókelőkké.

^[1]  Puskin: I. I. Puscsinnak. Galgóczy Árpád ford.

Fordította: Haffner Rita

Illusztráció: ~Bolondok iskolája

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

G. Komoróczy Emőke: A KERESZTÉNY MISZTIKA. Kapcsolatteremtés az égi és földi valóság között (V./V) →

G. Komoróczy Emőke: A KERESZTÉNY MISZTIKA. Kapcsolatteremtés az égi és földi valóság között (IV./V) →

G. Komoróczy Emőke: A KERESZTÉNY MISZTIKA. Kapcsolatteremtés az égi és földi valóság között (III./V) →

G. Komoróczy Emőke: A KERESZTÉNY MISZTIKA. Kapcsolatteremtés az égi és földi valóság között (II./V) →