Erdélyi Z. János: A KEREPESI TEMETŐBEN, PÁTRIÁM – SZEKSZÁRD (két versciklus)
•
A KEREPESI TEMETŐBEN
(Versciklus)
I.
Drávucz Istvánnak
Ha megcsömörlök az élők honától,
mert harsányságuk dúlt agyamba mar,
a lábam temető füvében gázol,
hol társaim közt megnyugszom hamar.
Kihamvadt létek kertjén néma vándor:
léptem nesze hunytak hantjára hal,
s e megkövült időben-térben bárhol
a szögletes halál testvért takar.
Elődök, ősök, kortársak, barátok
véget nem érő álmaiba látok,
meg-megsimítván emlékük kövét.
S mesélnek sok-sok transzcendens kalandról,
miket csak túlnan élhet át kalandor –
egy oly világban, mely csupán övék.
II.
A Kedvesnek
Körül vadon, torzók, kövek;
utat botolva mér a lábam.
Szerelmed suttogón követ
időtlen térben, méla tájban.
Fülembe fáj a némaság:
a lelkek könnyét gyűjti egybe.
Testetlen-súlytalan világ
kísér látatlanul lebegve.
A vágyad kézen fogva jön
velem a béke halk honába.
Hó szendereg dűlt rönkökön…
Csókod szívemhez ér, te drága…
III.
Makkai Sándor sírjánál
Megint a holtak nagy parkján bolyongtam.
Kopár fasorból sűrű bánat áradt.
A lelkem fázott, nyirkos volt és fáradt.
Kék szél nyüszített gallyak közt bomoltan.
Vén sír keresztje dús avarba fúltan
intett felém, hogy meglassítsa léptem.
Dőlt fák között amint közelbe értem,
gyermekkoromból roskadt rám a múltam.
Fölém hajolt a szürke téli égbolt.
Halk hó szitált a barna-holt füvekre,
mintha Istennek erre volna kedve.
A sírkövön a régi-régi név volt.
És édesanyám mesélt újra halkan
Sárga viharról és Táltoskirályról,
Ernyeiekről… és a néma fákról
ezüstösen zizegve hullt a balzsam.
IV.
Kosztolányi sírja mellett
Merengve zöld, kopott padon,
a holtak hangját hallgatom.
Hűlt húrokon zizeg, izen,
mint gyűrűs hullám halk vizen.
Nem ösmert és híres nevek:
végső ágyukban fekszenek.
A föld mélyén már nincs halál.
Szabad lelkük rebbenve száll.
Közöttük tétován lebeg
a még leláncolt képzelet:
az élő elme ámul egyre.
A halhatatlanság megett
egykor-volt létek sejlenek…
S rájuk terül az Úr kegyelme.
V.
Zöld alagút. Vadgesztenyék.
Mintha a fű sok sün-szemét
nyitná reám barnán-puhán
egy fénybe forradt délután.
Zöld alagút. Lélek-fasor.
Lélekharang sír valahol.
Aztán megint csönd. Alkonyi.
Oly mély, hogy szinte hallani.
Zöld alagút. Itt zöld a vég.
Az elmúlás is zölden ég.
Zöldben parázsló temető…
A zöld idő mindent besző…
PÁTRIÁM – SZEKSZÁRD
(Versciklus)
A régi Német utcán*
A régi Német utcán köd kutyája
csatangol szürkén, loncsosan, vadan.
Kő-marta körmét út partjába vájja;
pofája nyirkot ásít hangtalan.
A széles allén két oldalt a mennyre
tárulkozó vadgesztenyék sora:
iromba silbakok, lombjuk veszejtve
se mozdulhatnak posztjukról soha.
Alájuk rozsdafoltos szőnyeget sző
a vézna szél: hétujjú levelek,
lakatlan tüske-burkok, mint esendő
valaha-voltak – holtan fekszenek.
A köd kövér kutyája szimatolva
jár házról házra. Minden kapunál
döccenve áll meg: érzékeny köd-orra
régmúlt-idéző illatot talál.
A Béla király térre érve felnyög,
kitágul teste, mint a buborék…
És megfehérült lelkét nyurga felhők
viszik, hol hívja-várja őt az ég.
* A mai Bezerédj utca
A Vár
(Egy szekszárdi monda helyett)
A büszke, hószín Vármegyeház helyén,
s ahol ma Bacchus kútja nedűt kinál,
—letűnt korokban itt magaslott
———-város-előnk koronája – vára.
Sok emberöltőn hírneve elfakult.
Pedig dicső fény is ragyogott reá,
—király ha jött, hogy áldja népe –
———-vagy nemes itthoni főt temettek.
Erős falak közt élt valahány vitéz,
csatázva, békén – sors ahogy épp hagyott.
—Ha hullt az ember, állt helyébe,
———védeni templomot és apátot.
A tömzsi tornyon strázsa figyelt körül.
Kicsiny szobában fenn puha mécsvilág…
—S a várkisasszony édes órán
———-kobzosa hódolatát fogadta.
Opál tükörben nézte magát a Hold,
ha tiszta éj selymezte a gyors Dunát,
—s a Vár alatt komor dereglyén
———-járt a halál meg a vágy az áron.
A Kert… E lágy név őrzi-idézi csak,
mit elme és kar pusztita és emelt.
—S a földbe porlott Vár alussza
———-századok írta-szinezte álmát.
Szekszárd 2009
Ülök a Babits-ház előtt
és támasztom a dőlt időt:
fölém torlódó éveim…
korom- s fény-röptű hírvivők.
Negyvenkét ősz után megint
itthon vagyok. Szédül-kering,
foltokká sarjad az öröm
szivárványló színek szerint.
Körül hanyatló dombokon
kazalban emlék – mind rokon:
alkonyba málló ifjukort
idézgetek, gondolkodom.
Nem látni már, mégsem ereszt
(mint jégcsap-karmok hűlt ereszt):
Kálvárián az égre forrt
valaha-volt három kereszt.
Csak egy örök: a hanga-zöld,
barázdált, donga-hátú föld.
Itthon vagyok. Belém csobog
a barna csönd – nyugoszt… betölt…
A dombon
Ma délelőtt a dombon jártam:
lobogtak szellők illatosan.
Megmártóztam a fény tavában,
amelynek csilló mélye van.
Haraptam ízes levegőt,
eltöltekezve annyi széppel;
lelkem zugában mályva nőtt
és szórta színét szerteszéjjel.
Ültem a három feszület
málló tövében, révedezve.
Egy varjú szállt a domb felett,
tollát hullatta kézfejemre.
Fekete, mégis angyali…
Akárha egy túlsó világból
írt volna nékem valaki,
kiben a lét már nem világol.
Jaj, egyre több a kedves ottan,
honnan ’nem tér meg utazó’.
Fejfákkal-sűrűdő vadonban
közöttük oly megnyugtató:
hol lélek lélekkel rokon,
hol a szeretet hiteléül –
túl dúlt szerelmen, átkokon –
elporladt szívünk összebékül.
Platánok
Foltos csuhában időtlen barátok
sétány-kerengőn, egy a más után,
föld-saruikban, sárgult délután
csoszognak gyűrt avarban, bús barátok.
Imára ég felé tárt ág-kezekkel
a mennybolt kéklő kebleit – kopár
imádatot hazudva – dúlt, sovár
kéjjel simítják, ingó ág-kezekkel.
A végtelen sor lépdel mozdulatlan:
zsolozsma-csöndben vezeklő menet.
Időtlenségük tél felé vezet,
feloldódván egy málló mozdulatban.
Illusztráció: Babits-ház
Ezek is érdekelhetik!
Hegyi Botos Attila: A tisztaság fűziszfüzére, avagy egy mondat termodinamikája (képletvers) →
Halmosi Sándor: AZ ÉNEKLŐMESTERNEK ZSOLTÁRA (versek)* →
Benkő Ildikó: kapcsolat (versek) →
