Köves István: KALEIDOSZKÓP
(szisszenetek Boldogh Dezső N. feljegyzései című könyvéről)
A tévé és számítógép dajkálta nemzedékek számára a címbe emeltem szó jobbára valaminek a gyors, szapora és tarka-barka alakváltozását, a szüntelen ugráló-vibráló képeket jelenti, a még itt felejtkezett idősebb ínyenceknek azonban egy különös tárgyat is emlékezetükbe emel(het), a kirakodó vásárok billegő lábú asztalainak egyik sztárját, korabeli nevén a varázsgukkert.
Olcsó, bazári, mai, digitalizált szemmel nézve bizony primitívnek tűnő, de igen ötletes optikai játékszer volt az, egy olyan színes kartonpapírcső, amelyben három tükörlap támaszkodik egymásnak és a cső két végét kerek üveglap zárja le, annak egyikébe kellett bekukucskálni. Lényeges alkotó eleme még a csőben rejtőző színes gyöngyök, papírdarabkák, melyek a cső megmozdításakor, forgatásakor kerge, vad táncba kezdenek a tükörlapok között, s a csőbe pillantó kíváncsi tekintete előtt számtalan, lényegében szimmetrikus, de kellőképpen csalóka ábrát képeznek. Lenyűgöző látvány az eredmény, a hirtelen képváltás pedig elbűvölő.
Anno kisgyermekként áhítattal vettem át Szülémtől vásárfiaként én magam is a rég vágyott „gukkert”, megálltam vele a forgatag közepén, s úgy emeltem szememhez, olyan gondterhelt mozdulattal, akárcsak a viharos hullámverésben hánykolódó háromárbocos fregattok parancsnoki állásából vezénylő kalózkapitányok vagy éppen az azokat üldöző királyi admirálisok szokták az ő egyetlen csőből álló, nélkülözhetetlen tengerészeti látcsövüket a döntő ütközetbe indulás parancsának kiadása előtt.
Nagy becsben tartottam sokáig, feledhetetlen órákat múlattam vele a kert végében heverészve. Szépséges színes képet látott, aki beletekintett, nem mozgót ugyan, csak állót, de minden mozdulatra izgalmasan, váratlanul változót, meglepőt. Naphosszat ámultam ott, lehetett nézgelődés közben nyugodtan, merengve elgondolkodva.
De ennyi több is az elégnél az én gyermekkoromról, hiszen itt most nem az enyémről, hanem a Boldogh Dezsőéről, pontosabban egy könyvről, az ő könyvéről, amelyben ugyan bőségesen esik szó a szerző gyermekéveiről (is) készülök írni – s ez a bevezető már azt hivatott előre jelezni, hogy meglehet, méltóképp kiérlelt, klasszikusan átfogó műelemzés, szakszerű irodalomkritika helyett csak töredékesen, szertelenül ide-oda kapkodva ugyan, de tőlem telhetően csillogó részletekben gazdagon – egy amúgy kaleidoszkópszerű könyvismertetést.
(Klikk!)
Kedvcsinálónak néhány szó a könyv írójáról, mert, ugye, ott van a cím fölött a keménytáblás borítón meg az első oldalakon is egy név, hogy Boldogh Dezső, de szószátyár barátai szerint, akiket faggattam erről, Boldogh Dezső nincs is, nem létező személy, illetve, hogy van, de csak akkor, amikor ír, egyszóval ez hivatalosan a (Budapesten, 1976-ban született) Fülöp Gábor írói álneve lenne. Van. Remélem, értik.
S ezen a néven meg is jelentetett már néhány vers- (Gyalogbeszéd, 2005, Éjszakai kamionos, 2010, Történelem, 2015, Találkozások a Pán fiúval, 2018) és egy prózakötetet (Ha megesszük hőseinket, 2018) is, olvasótábora gyönyörűségére.
Megvallom, nekem tetszik ez a Boldogh Dezsőzés, kiváltképp a vezetéknév végén az a h-betű, de a Dezső is, mióta most, ebből a kötetből megtudtam, hogy nem a Kosztolányi előtti tisztelgés eredménye, hanem a kitűnő zongorista Ránki Dezsőtől kölcsönzött.
(Klikk!)
Valamit a kötetcímmé emelt fejezetcímről is. Kit tisztelhetünk a titokzatos N.-ben?
Az imígyen főszereplővé avanzsált N. – a nyitóverset hiteles információforrásnak tekintve – a Nefilim vagy Nefilimi rövidítése (visszafelé olvasva Milifen, aminek szintúgy nincs semmi értelmes jelentése), ilyeténképp hát semmiképpen nem gondolható Boldogh Dezsőnek, azaz még semmiképpebben sem Fülöp Gábornak. Illetve, dehogyisnem! Értem?!
(Klikk!)
Milyennek mutatkozik írásaiban ez a különös író, általánosságban mit mondhatunk róla? Boldogh Dezső elvan. Akárhol is, kényelmesen. Nem izgul, nem izgágáskodik, nem nyugtalankodik, nem akarja sorsát nagy hirtelen megváltoztatni, megoldani – ha már tényleg mégis elkerülhetetlen lenne, gondolkodik rajta. Elgondolja, meggondolja, továbbgondolja. Talán azért így, mert van rá gondja.
Örkény István előrehajló hátranézőjének készséges utódaként és követőjeként azt írja önmagáról: „amikor arról olvasott, hogy az ember kezdetben „fordítva lát” fejjel lefele mindent és úgy tanulja meg a körülötte valók felismerését, nem lepődött meg.”
Mintha tudatosan eltávolítaná magától a szöveget, kerüli, hogy leírja: én, engem, rólam, nekem, hozzám, tőlem stb., ugyanakkor búvópatakként újra meg újra fölbukkanva, egyáltalán nem jelentéktelen mellékszálként behálózza az egész kötetet Boldogh Dezső gyermek- illetve ifjúkora ábrázolásának kísérlete – s nem mondhatnám, hogy a mindent megszépítő időtávlatból szemlélve az eseményeket. A múlt század végéről van szó, a szocializmus építésén fáradozó Kádár-rendszert fölváltó új, alakuló társadalomról, a szerző rendszerváltozás alatti ifjúkora epizódjainak megidézéséről.
Hogyan látja/láttatja azokat a napokat? „Akkoriban hódít teret végképp szerencsétlen kis országában a menedzseri szemlélet … a lakosság jelentős része már előre- meg hátrafelé fordított baseball sapkát visel, az aluljárókat hajléktalanok lepik el”, akik „még mindig szocialista embertípusok legbelül”.
Űrhideg, illúziótlan számvetés.
(Klikk!)
Az N. följegyzései című prózakötet öt nagyobb egységből áll, ha ugyan, pontosabban öt nagyobb egységben vizsgálható, ha ugyan, de ennek sincs a továbbiakra nézve valami világrengető jelentősége, csakis azért írom ide, hogy azt a képzetet keltsem, hogy mennyire elmélyülten foglalkoztam a feladatommal, milyen felkészült műkritikusként hallatom szavam, másrészt meg azért, mert amúgy meg jól hangzik, sokat ígérőn, ezután biztos, valami komoly mondandóm kell, hogy következzen.
(Klikk!)
Az biztosan állítható, hogy nem történelmi nagyregény. Egyébként bárminek mondhatom ugyan, de ajánlatosnak gondolom elfogadni azt, amit szövegébe rejtve az író önmaga elpöttyent erről, s egyben a könyv keletkezéstörténetéről, például: „Fogalmam sincs, minek is nevezhetném e lapokat” – ezt nem én gondolom/írom Boldogh Dezső könyvéről, ő maga vélekedik így! Vagy máshol: „elég összevissza kanyargászó egy műféleség”, azután meg: „Unalmamban csak úgy előhalásztam néhány papírt a fiókjaimból … (lexikoníróként) belekapdos valami elbeszélésfélébe … de mint az élet, töredékesek és befejezetlenek maradnak mindig … emlékek egy párhuzamos univerzumból”.
Alkalmi főszakácsunk kétféle misztika masztixot tálal menüjéhez, elég gyakran a buddhizmus és a tudományosirodalom prézlijében serceg a karaj, de nem akarok hiób híreket kelteni, sőt kétes kedvet csepegtetni, csak annyit erről, hogy a zen- és a sci-fi-kedvelők nem fognak eltelni vele – de figyelem!, a gourmandok ennyivel is jól járnak. S ez azért napjainkban nem kevés.
(Klikk!)
Boldogh Dezső e kötetben olvasható írásainak jellemzője a csomag-effektus (szlavofiloknak matrjoska-effektus).
Bizonyára jól ismerik azt a bénácska hollywoodi filmvígjátékokból elfertőzött ötletet, amikor az apró ajándékot az ünneplő társaság egy hatalmas dobozban nyújtja át a hősnőnek, amiben aztán egy másik, valamivel kisebb doboz van, amiben szintúgy egy másik, valamivel kisebb doboz van, és így tovább, míg végül a megajándékozott kínosan mosolyogva eljut az amúgy akkor már inkább keserves csalódást okozó aktuális gyémántgyűrűjéhez (a matrjoska-babák hasonlóképp egymásba rejtve várnak türelmes fölfedezőjükre). No ezt nevezi a szakma a csomageffektusnak.
Például: Boldogh Dezső (illetve, ha figyelmesen olvasták eddig, amit írtam, akkor már tudják, hogy valójában, ugye, Fülöp Gábor) ír valamit egy Elemér nevezetű hősről, aki naplót vezet, amiben ő, az időnként Portásnak is nevezett Elemér ír valamit „egy még igazibb” íróról, aki följegyzéseket készít, de váratlan fordulattal kiderül, hogy mindezekről az Űrben ügyelő kozmikus Főpap a Ton nevezetű ügynöke jelentéséből értesül – és így tovább, ha jól hüvelyeztem ki a kötet első, Az atlantiszi ügynök című részét. Van baj, elég, már-már bonyodalom, de már csak, bocsánat, ilyen ez az irodalom!
(Klikk!)
A múlt századi magyar fecsegő, adomázós elbeszélőinek jellegzetes fordulata volt a „hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem.” No, Boldogh Dezső ebben a könyvében ölti bizony, de még mennyire, néha már alig is követhetően, főleg a kötet első felében kavarognak, burjánzanak a történetek, ahol az említettem szerkezetek szerint csak úgy omlanak az olvasóra a történethalmok, a történetek a történetekről. S e történeteknek jellemző szemléletmódja az egyrészt-másrészt bemutatás, a szüntelen hezitálás, a Galérián kulcsszavai a mintha és a talán, ám ez különösképp nem abból adódik, hogy az írónak ne lenne sommás véleménye korunkról, világunkról, rólunk, van neki, kemény, határozott, nem éppen hízelgő, ejtett félmondatokban rendre értésünkre is adja. Egyrészt. Másrészt azonban …
A teljes bizonytalanságban hagyás, a szakszerű elbizonytalanítás kismestereként például így indítja az egyik írást: „Az a szerencsés, aki ezeket a sorokat írja, úgy hiszi …”
(Klikk!)
Mindemellett az egészet mindvégig belengi valami bizakodó derű, finom, szemérmes költőiség is. Ahogy egyszer csak teljesen váratlanul, egy elvont, elmélkedő szöveg kellős közepében fölragyog egy költői mondat, illetve hasonlat: „A férfi letette tollát, mint a madarak ősszel.”
Mintha a szürkeségben hirtelen kisütne a napocska, nem?
És ugyan ki gondolná erről az íróról, aki magamagát így jellemzi: „Közömbös teremtő vagy, reménytelen alak”, hogy keserűségében gunyoros allúziós tréfa is telik tőle: „Egy gondolat bánt tégedet, hogy álmában sem szabad az ember …”?
Gyakran még groteszk elemekkel is színesíti a gondolatcserepek rakosgatását, de csak módjával, sohasem röhögteti olvasóját, inkább csak mosolyogtatja, ahogy maga is teszi írás közben, elnézően, megbocsátón.
(Klikk!)
Bizonyára emlékeznek Morpheus (Laurence Fishborne) döbbenetes mondatára a Mátrixban, amelyben föltárja Neo (Keanu Reeves) számára az igazságot: nem a valóságban élt eddig, hanem egy konstruált kibertérben.
Morpheus kijelentése (bejelentése?) nagyjából megegyezik, vagy legalábbis párhuzamosítható a buddhista alapvetéssel, azzal a kiegészítéssel, hogy az a külső valóságra utal, míg a buddhizmus, melynek alapgondolata, hogy tévesen érzékeljük a világot, a belsőnkről beszél. Ez a szemlélet több, más buddhista motívum társaságában, N. feljegyzéseiben (Boldogh Dezső könyvében) is föl, fölbukkan: „Ok-okozatok keskeny labirintusában befelé törekedik a való.” – írja egy helyütt összefoglaló szándékkal, máshol alkotói kétségeit is megosztja olvasóival: „Mondatokat csinálsz itt az embersors felszínén, holott számítógép stb. helyett víztükörre, homokra kéne írnod … Meg kell kedvelned a szellem gyilkosait, hogy reménységed is maradjon.”.
(Klikk!)
Boldogh Dezső eklektikusan talányos kötetét olvasgatni egyrészt jó, másrészt nem.
Eme szentencia befogadásához viszont feltétlenül ajánlott a kötet vége felé található, A pórul járt nyugdíjas című rövidke írás figyelmes olvasása (Gaston félpercesei között), mert akik ezt intésem ellenére mégis elmulasztják, azoknak marad az egészséges, de terméketlen kétkedés – aztán nézhetik, mire mennek vele.
Bizonyítékul idemásolom az említett írás első két és utolsó két mondatát, a félpercesnek, mondjuk, felét, azaz negyedpercnyit belőle:
„ Egy nyugdíjas eléggé pórul jár, amikor életében először a neten kell befizetnie a gázszámlát. Egy profin felépített csaló oldalra kerül, amelyen keresztül lehúzzák az összes megtakarított pénzét.” és „Még ő sem sejti, hogy kb. negyedóra múlva el fogja érni a Földet egy akkora napkitörés, amekkora a történelem folyamán még sohasem történt, és minden adat letörlődik a netről, megszűnik az áram, a közlekedés meg a civilizált élet alapvető feltételei. Ez egyrészt jó, másrészt nem.”
Hosszú az idézet? De hiszen minden valamirevaló könyvajánlóban bőségesen szokott idézet is lenni, jó nehány, akkor hát, mi baj, itt egyszerre alig használtam erre annyi helyet, amennyit a fölkészült többiek megbecsült opusaikban elaprózva szoktak elprédálni …
(Klikk!)
Végül is folyamatos vészhelyzetben működő társadalmunkban az elhúzódó világvége jellegzetes terméke Boldogh Dezső kötete. Miközben gondolatmeneteivel kiakolbólít a mindennapi valóságunkból, gyakoroltatja velünk, hogyan kell minderről könnyed eleganciával gondolkodni, folyamatosa kételkedni bizonyosságainkban. Ebben a közegben hitelesen hangzik az intés: „Gondolkozni és tenni, az nagyjából nem ugyanaz, de hasonló. Az igazi élet a gondolkozás megfigyelésével kezdődik. Már akinek.”
Szóval, igyekezzünk, olvasótársak, én magamra vettem!
(Klikk!)
Megengedem, lehetnek, akik fehérgallérosabb, irodalomtudományosabb (Irodalomtudomány? Szavahihető jeles ismerőseim szerint igenis van, igenis létezik efféle!) elemzőbb könyvértékelést áhítanának. Nekik, kellő tisztelettel, íme, mentséggel fölérő tanáccsal szolgálok: Tessék megfordítani a megvásárolt könyvet, a hátoldalán (avatottabbaknak: a hátsó borítón) ilyes igényeket maradéktalanul kiszolgáló, tanulmányértékű szöveg található az igen fölkészült, éles elméjű Rimóczi László tollából – mely, ha tetszik, egyben a műfaj kíméletlen paródiájaként is olvasható.
(Klikk!)
Az efféle, szaktudományi szempontból nem túl igényes, mondhatni közérthetően: léha könyvbemutatásoknak napjainkban elengedhetetlen zárlata a célcsoportot is kizárólagossággal megjelölő kínálás. Nos, a kevéssé művelt, csökött humorérzékű honfitársaknak, mint amilyen rossz napjain a fenti sorokat pötyögtető recenzens maga is, nem ajánlom Boldogh Dezső remek könyvét, ők csak értetlenül bosszankodnának fölötte, esetleg még indulatosan csapkodnának is – de viszont ezzel szemben erőst javallom olvasását Önök közül azoknak, akik szoktak és szeretnek elgondolkodni az őket körbevevő (-záró?) világ furcsaságain, sőt alkalmanként hajlamosak jókat röhögni is azokon. Akárcsak jobb napjaimon én magam is.
(Boldogh Dezső: N. feljegyzései, Cédrus Művészeti Alapítvány, 2023, 188 p.)
Illusztráció: Könyvkritika
Ezek is érdekelhetik!
Végh Tamás: „Hogyan érzi magát a lélek mostanában?”* →
Ábrahám Júlia: Öt nap varázslat, azaz MOST FESZT Tatabányán →
Vasi Szabó János: A csodák konvergálnak Cinnabarban →
