Móser Zoltán: Hagyjuk az Időt megfáradni (6. rész)

2026. március 5.

Az ultima manus tisztelete

A szokásos felkelés és kezdet: bekapcsolni a számítógépet, aztán megnézni az időjárás előrejelzést, majd a bekapcsolni a zenét. Egy hete immár velencei online rádiót jön be, ahol a cím fölött mindig reklámok jelennek meg elsőként. Most épp a ma reggeli, kínai Kommunista Párt ünnepi gyűlésének a kezdő képeit láthatom, és azt is, hogy az óriás csarnok kupolájának legtetején egy ötágú vörös csillag ékeskedik. Erről pedig József Attila jut eszembe, és a mindenki által ismert egyik verse. A Munkások című költeményének az utolsó 4 sorát idézem:

„A történelem futószallagára
szerelve ígyen készül a világ,
hol a munkásság majd a sötét gyárra
szegzi az Ember vörös csillagát!” → szegzi az Ember öntött csillagát!
(1931. december)

Többek állítása szerint a költő a »vörös csillagát« szöveggel szavalta verset. Ezt a változatot hozzák az 1945 után megjelent első kiadásokban. De az irodalomtörténész Péter Lászlónak alkalma volt megnézni az eredetei, sokat javított kéziratot, és abból jól látszik, hogy mennyit bajlódott azzal a csillaggal.[1]

Eredetileg a közismert szöveg helyére ezt a színtelen-szagtalan változatot szánta a költő:

De már nem nép ez, hanem a munkásság,
a gondolkodó, vasba öltözött.
Kiállunk érte, mint a kémény: lássák!
És búvunk érte, mint az üldözöt
A történelem futószallagára
szerelve ígyen készül a világ,
hol fölszegezzük majd a sötét gyárra
az embersors kovácsolt csillagát!

„Ha ma, a vörös csillag nevében negyven éven át elkövetett bűnök után jogos is az ellenszenvünk e jelképpel szem – írja tanulmányában Péter László –, ezt semmiképpen sem vetíthetjük vissza századunk elejére, amikor a magyarság legjobbjai a szocializmus hitében az emberség és a szabadság jelképét látták a betlehemi csillag utódában, az ötágú csillagban. Ezt letagadni, kivált megtagadni – történelmietlen. Az volt már akkor, amikor József Attila akarta megszabadítani tőle versét azzal, hogy elvonatkoztatta a munkásmozgalomtól, és az általános emberség jelképévé próbálta tenni.

A textológia egyik feloldatlan ellentmondása, antinómiája a költői szándék megítélése. Nincs ennél ingatagabb valami – hangoztatja Dmitrij Lihacsov, az orosz filológia nesztora. Valóban: a költői szándék folyton változhat, s ennek lecsapódása, megtestesülése a változat. Általános elv az utolsó kéz, az ultima manus tisztelete. Ebben az esetben kétségtelen, hogy a Munkások imént bemutatott átdolgozása későbbi a Külvárosi éj-beni egyetlen megjelenésénél. A dogmatikusan érvényesített textológiai elv szerint tehát ezt kellene főszövegként közölni a kritikai kiadásban és nyomában minden ezentúl megjelenő népszerű összesben.

Nem hiszem azonban, hogy akadna textológus, aki ezt megtenné. Annyira nyilvánvaló, hogy ebben az esetben a költő túllőtt a célon: változtatásaival – sit venia verbo – kiherélte versét; meghamisította, történelmietlenné tette.

Számolunk tehát József Attila demarxizáló szándékával, el is fogadjuk a Medvetánc új, költőibb változatait, de a Munkások elrontott változatát csak mint adalékot, a szövegváltozatok közt közöljük. Tanulságképpen, hogy nem minden költői változtatás van javára a műnek.”[2]

2026. március 6. péntek

Háromnegyed 8-kor, még aludtam, megszólalt a telefon: – XY vagyok, gondoltam már ébren vagytok, hívlak benneteket holnapra, szombat 11-re, mert nagy kakas ünnepség lesz! – Jó, jó, de én épp most lábadozok, meg nem is tudok vezetni, majd legközelebb. – De ugye emlékszel rám, együtt voltunk a Náci bácsinál! – Igen, persze, miközben fogalmam sem volt kivel is beszélek, és hogy jön a kakas ünnepséghez Náci bácsi?

De reggeli után mindent megértettem. Mert megnézve a leveleimet, ott volt egy díszes meghívó Kokas 100 címmel, tehát engem Válba hívtak, Itt, Kokas Ignácnál valóban jártam többször is, hisz közel, Bicskén laktunk, és több beszélgetést is készítettem, amely valahol meg is jelent. Hála a számítógépnek, meg is találta valamelyik rejtett mappába. Most, a 100 éve született Kokas Ignácra gondolva egy részletet ide is mások. Az a kép, amelyről szó lesz, csak színesben élvezhető, de bárki megnézheti, mert az interneten megtalálható.

CSIGALEGELŐ ÉS ANNAK NAGYPÉNTEKI TÖRTÉNETE

„Főiskolásoknak a harmadik szemeszter végén, a Művésztelepen kellett a hallgatóknak nyáron részt venniük. Makó városa fölajánlotta a Főiskolának, hogy ők fogadnának festő növendékeket.

Ekkor kerültem én éltemben először az Alföldre a növendékeimmel együtt a Maros partjára. Nagyon jó sorunk volt, boldogok volt, és csavarogtunk. Én a Wartburg Turistba beraktam az összes hallgatót, szegény kocsi alja majd a földig ért, és mentünk torony iránt. Felfedezni valamit, találkozni valami csudával, a szépséggel, Egy ilyen alkalommal, egy falu közelében jártunk Makó közelében, talán Királyhegyes volt, s ahogy haladunk az úton, láttam, hogy jobbról ott van egy csodálatos legelő, ős akácokkal teli, egyik másik elszáradva, arra is emlékszem., hogy mátyásmadarak villogtak a száraz ágon. és ez a hely nekem nagyon tetszett. Ahogy így haladunk, egyszer csak a kocsiban a növendékek elkezdik mondani, hogy mester, itt álljunk meg, menjünk be ide, mert ez valami csudálatos. És akkor én megdöbbentem, hogy ezek a pesti gyerekek, főorvos leánya, aki talán azt sem tudja, hogy milyen a tehén, miért, miért tetszik neki? Behajtottunk oda, és kiugráltunk a kocsiból, egész nap szaladgáltunk, egymás szavába vágtunk, hogy ez milyen szép, és nagyon boldogok voltunk. Sose felejtem el. Így tellett a nap, jó nagy terület volt. Egyszer csak látom, hogy mintha ilyen gödrök lennének, mint a faluvégeken szokott lenni, ahol vályognak való földet szedtek, oda mentünk, és ahogy megérkezünk, az egyik ilyen gödörnél egy koponyát láttunk kikandikálva. Én rögtön észrevettem, de a gyerekek is látták, s mondták: – Mester, vegyük ki, nincs az osztálynak koponyája, vegyük ki ezt. (Mivel szoktak ilyet is rajzolni.) De én azt mondtam, hogy nem szabad, hisz lehet, hogy a régészek számára fontos lelet, de addig nyüstöltek, hogy engem is evett a fene, és szép óvatosan kivettük. Jöttünk hazafelé, ahogy beérünk Makóra, a múzeum igazgatója jött velünk szembe. Én őt már ismertem, s kiszállva az autóból elmondtam, hogy mi történt velünk és a koponyával. Azt kérdezte: – Merre jártatok? Mondtuk, hogy emellett a falu mellett egy gyönyörű szép, gyepes legelőn voltunk. Erre ő: – Háta Csigalegelőn voltatok. Ez az ország egyetlen igazi ősgyepe. S ekkor elmondtam azt is, hogy van egy nagy bűnünk, az a bizonyos koponya, amit elhozunk. Hát integetett, hogy dá-dá, s erre mondtam, hogy bocsáss meg, vissza is viszem, s akkor ő azt mondta: – Tudok róla, itt Dózsának egy kisebb seregét bekerítették, lemészárolták a parasztokat, és itt temették el tömegsírba. Tehát ti egy Dózsa vitéz koponyáját hoztátok el.

Ezzel a dolog úgy tűnt, hogy lezárult. De énbennem nem. Állandón visszatért ezt a szó, hogy csigalegelő, meg minden, ami történt. Ezért is állandóan foglalkoztatott, hogy ezt meg kéne festeni. De hogy lehet ezt képbe, formába rakni? Hozzáfogtam, sokat dolgoztam vele, de mindig elégedetlen voltam azért. Aztán nagypénteken reggel bementem és eldöntöttem, hogy ezt a képet én átfestem. Mire beesteledett, a kép készen lett.

Beírtam az adatait, és zárójelben odatettem, hogy tán Krisztus urunk sem szenvedett nagypénteken annyit, mint én ezzel a képpel. Ez egyébként az egyik legkedvesebb képem, s ezért nagyon is szeretem”.

2026. március 7.

Pataki Edit: e vagy ë? című dolgozatát olvastam tegnap. Egy rövid részt idézek ebből:„A zárt ë-nek több esetben jelentés megkülönböztető szerepe is van, illetve lenne. Míg például a „szerel” (szërël) igének az egyes szám első személyű alakja a „szërëlëm”, addig az élettárs iránt érzett szeretet a „szerelem”. Hasonlóan a “mentek“ szóalaknak a mai magyar nyelvben három jelentése van: lehet a “megy” ige többes szám második személyű, jelen idejű alakja: (ti most) “mëntëk”; a “megy” ige többes szám harmadik személyű, múlt idejű alakja: (ők régebben) “mëntek”; valamint a “ment” ige egyes szám első személyű, jelen idejű alakja: (én most) “mentëk”. Ezen kívül régies-archaizáló irodalmi szövegekben találkozhatunk a szóval ’mentesek’ jelentésben is: (ők) “mentek” (=mentesek valamitől). A zárt és a nyílt e-t megkülönböztető nyelvjárásokban így négy különböző alakot találunk.[3]

Az ë hang Kodály korában és ma[4]

1967-ben, már Kodály halála után, jelent mëg az 1965-ös egri kiejtési konfërëncia anyaga, amely annak a vitának az előadásait, hozzászólásait tartalmazza, amelyben még maga is részt vëtt, elsősorban éppen a 15. magánhangzó kérdésében. Akkor még – mint előtte is – azon vitatkoztak nyelvészëk és pëdagógusok: mëg lehet-ë tanítani mindën magyar anyanyelvën beszélőt a kétféle e mëgkülönböztetésére? Kodály Zoltán, akárcsak Bárczi Géza, jóval előttük Szinnyei József, azon a határozott véleményën volt, hogy igën. Mëg lehet, és mëg is këll tanulni, használatát újra elevenné këll tënni. A köznyelvi norma részévé këll tënni.[5]

Hogy miért? – Mert ez javítja a nyelv hangzását. Mert „értelmi tulajdonsága is van a zárt ë-nek”, mint Kodály mondta, azaz önálló helye és jelmëgkülönböztető szerepe van a magyar hangrëndszërben. De a lényeg az, hogy Kodály az élőnyelv, az élőbeszéd természetës dallamában és ritmusában, az élőbeszéd változatosságában látta a nyelv lényegét és értékeit, amikor a nyelvészëk jelentős része még mindig az alaposan szabályozott, mëgrëgulázott írott nyelv bővöletében élt.[6]

2026. március 8. Nemzetközi Zoltán-nap

Amikor látom a házak felén, az erkélyen felfüggesztett molinókon ezt a hirdetést látom, hogy to let, mindig a toalett jut eszembe! Az angol to let kifejezés magyarul elsősorban azt jelenti: kiadó (ingatlan esetében). A toalett francia eredetű vándorszó. Sokáig az eredeti írásmód szerint, toilette-nek írták, ma már – az általános elterjedtségből adódóan – a magyar nyelvbeli kiejtést követő toalett forma a szabályos. Mind a WC (vécé), mind a toalett köznyelvi kifejezés, az utóbbi egy kissé választékosabb. És a klotyó, a klozet, a budi? A budi deszkából összetákolt, a háztól külön álló vagy a ház végébe épített kezdetleges árnyékszék. A német Bude származéka, akárcsak a bódé.

Ezzel kapcsolatban van két történetem is, sőt három.

Amikor a Pontos történetek útközben című Mészöly regénynek a helyszínén, a rokonoknál járunk Polcz Alainnel Vízaknán, ragaszkodott ahhoz, hogy az összedőlni látszó budit is lefényképezzem. Ez azután bekerült az ő „Karácsonyi utazás” című, karácsonyra megjelent könyvében.

Amikor apatársamék Erdélyben nyugdíjba mentek, egy kis faluban tanítottak és ott, a szolgálati lakásban laktak, a WC az udvar túlsó felén volt, beköltöztek Székelykeresztútra, egy családi házba, az első dolga az volt, hogy ásott egy mély lyukat és vett egy pottyantós WC-ét, mert ki tudja, hogy mikor veszik el a vizet, vagy lesz csőtörés!

A harmadik szegény szüleimmel kapcsolatos. Nálunk csak pottyantós WC volt Tevelen, hisz a faluban sehol nem volt vízvezeték. Amikor nyugdíjba mentek, felköltöztek Törökbálintra, de abban a házban sem volt vízvezeték, és az összedűlés előtt álló budit ki kellett cserélni. A szomszédos Budaörs fatelepén lehetett kapni összeszerelve. Máig nem tudom, hogy sikerült, de a Trabantom tetején hoztam egyet úgy, hogy a fabódé hosszabb volt, mint a szappantartónak csúfolt kétütemű jármű. Filmbe illő, szép kis látvány lehetett?!

[1] Tiszatáj, 1995. április

[2] Péter László megjegyzései: Idézeteim Stoll Béla kritikai kiadásából (1984) és a Bokor László gyűjtötte, Tverdota György gondozta Kortársak József Attiláról (1987) című gyűjteményből valók. Benjámin Lászlót az Új Tükör 1978. március 26-i száma nyomán idézem. Köszönöm Kiss Ferencnek a Munkások átdolgozott változatáról rendelkezésemre bocsátott fénymásolatot.

[3] Pataki Edit: e vagy ë?

[4] Péntek János:125 éve születëtt és 40 éve halt mëg Kodály Zoltán.

[5] Péntek János megjegyzése: A dolgozat témája miatt kötelezőnek véltem az ë jelölését; ebben az esetben saját anyanyelv-változatom ë-zése alapján

[6] http://nyelvor.c3.hu/period/1324/132414.pdf