Alföldy Jenő: Alkaikumok a Sátán sóhaja ellen
Babics Imre és a DNS
Ahhoz, hogy Babics Imre Dérkristályok Növekvő Sóhajából című könyvét ismertessem, először tisztáznom kell, mit sugall a szokatlan költői címválasztás és a könyvfedél szemléltető ábrája. A költőt megihlető DNS rövidítés, a dezoxiribonukleinsav neve az élet, a törzsfejlődés és az egyén kialakulása s a fajfenntartás szempontjából döntően fontos átörökítő anyag kémiai képletére utal. E szóval a költészetben először Nagy László oratorikus költeményében, az Ég és földben találkoztam. (Szépirodalmi Könyvkiadó, Mikrokozmosz sorozat, 1971.)
A háromszereplős oratóriumban az Atya és a Fiúk két különböző világképet jelképeznek. Az Atya a naiv, ősi, paraszti életből fakadt hitet és világképet képviseli, a Fiúk pedig a huszadik században meglódult tudományos haladástól táplált, racionális és technicista meggyőződést. A Fiúk a civilizációs haladást védik a modern élettől és a gépkorszaktól elborzadt Atyával szemben, de részvétük is hangot kap: „jobbik énjük” féltő szavakkal szól apjukhoz. A röghöz kötő hűség íratlan törvényét mégsem tarthatják be, mert a káprázatos találmányokban gazdag modern élet a metropoliszhoz vonzza őket. A költemény utal az Atya (és az általa fölemlített anya) iránti szeretetük okozta lelkiismereti válságukra.
Az öreg parasztgazda és a fiai közötti párbeszédben, illetve szenvedélyes vitában a régi és az új világ, a naiv paraszti panteizmus és a modern, felvilágosult gondolkodás csap össze. Az Atya a letűnő paraszti világ utolsó nemzedékének képviselője, a fiúk pedig a szülőfalujukból a centrumba elszármazott értelmiségiek; ők már az új világ tervezőihez és hangadóihoz tartoznak. A magával sodró párbeszéd a klasszikus görög tragédiák ékesszólását idézi. A Hang a régi világ pusztulását sirató drámai kórus szerepét tölti be.
A DNS, a fehérjemolekula vegytani képlete mint az élet és az ősöktől örökölt emberi létezés biológiai determinánsa kerül szóba Nagy László korszakot lezáró, hatalmas művében. A tudományos terminológia műszava nagy érv a társadalmi haladásra hivatkozó Fiúk számára, de már nem egy nyelven beszélnek az Atyával. Ő nem vegytani és mikrobiológiai könyvekből, hanem a gyakorlatból ismeri az átöröklést: az állattartásnak vagy a vetőmag tisztaságának elemi föltétele az átörökítő anyag. Családjának „vérvonalában” is megvolt a DNS szerepe, anélkül, hogy erről hallott volna. A bibliai fogalmak alapján ő a Tudás Fájának istenkísértő gyümölcsét kárhoztatja. Mintha sejtené: titkos laboratóriumokban már az emberi lény, a goethei „homunculus” mesterséges előállításán is kísérletezik a vakmerő tudomány.
A DNS-molekula minden élet alapvető átörökítő és hordozóanyaga. A sejtmag kromoszómáiban az emberi faj megkülönböztetett jelrendszere lakozik. A fiúk által hivatkozott átörökítő parány az Atyának ismeretlen és istentelen boszorkányság, a felvilágosult fiúknak pedig természettudományos tény.
Nagy László egyik gondolati költeményében megtalálhatjuk annak jelét, hogy a származást, az eredetet mennyire fontosnak tartja. A vers címe: Kitűnik származásom (A vérugató tündér című ciklusból, 1960-as évek első fele). A parasztságról nem „osztály”-ban, hanem kulturális antropológiában gondolkodik. Szempontja mély erkölcsi érzékre és tudatosságra vall. Szophoklész drámájában Oidipusz e szavakkal szólongatja a Szfinxet: „Meg akarom ismerni származásomat”. A származás ott törzsi és családi fogalom, de az antropológia számára a homo sapiensre is utal. A származás mindkét költő, Nagy László és Ágh István költészetében (és nem egy nemzedéktársukéban, pl. Tornai Józsefében, Szilágyi Domokoséban) azért fontos, mert a magyar kultúra fejlődésvonalán találkozik és egységet alkot a folklór és a modern műzene. Egybeforrad a népzene/népköltészet és a világzene/világköltészet. Vágykép is megfogalmazódik benne, nemcsak megvalósulás. Forr a világ, forr a művészet ars poeticája, nálunk magyaroknál is, fájdalmasan, különösen a huszadik század közepe táján, a mezőgazdaság és a paraszttársadalom gyökeres átalakulása idején. Az eszmék honában a vágy, a képzelet és a remény is megnyilvánul. A paraszti-falusi nép nemcsak művészeket adott a kornak, hanem atomtudósokat, mikrobiológusokat, genetikusokat, lánglelkű költő-géniuszokat is. A magyar népből kivált értelmiség legjobbjai hasonlóképp részt vettek az atomkori civilizáció, a művészet és a tudomány formálásában, mint az évszázad más népcsoportjaiból jött kiválóságok.
A DNS rendkívül bonyolultan összetett, polimer szénláncegyüttes. Kémiai képlete fontos most számunkra, ilyen értelemben: „a modern vers az intellektualitásnak csak a hangulatát veszi át”, ahogy Nemes Nagy Ágnes írta volt. Babics Imre lírai hosszúkölteményében vagy rendhagyó eposzában szürrealizmusba oltva, az ógörög alkaioszi strófák formájába öntve, az emberi lét NAGY TÖRTÉNETÉT – nem lineárisan, hanem koncentrikusan – gondolja végig intellektuális hangulatú szövegében. A költői stílus két szempontot visz végig a tömörítés műveletében. Vizuálisan jeleníti meg a szerves anyagok alapját képező (benzolgyűrűk sokaságát és azok ionkötéseit felvonultató) szénlánc óriásmolekuláját. Ennek ábrázolata kettős spirális, csigavonal, amelynek alkotóelemei egy körkörösen meghajított kötélhágcsó fokainak tetszenek. A szénláncvegyületek összetevői, a hatszögben ábrázolható benzolgyűrűk a hozzájuk kapcsolódó gyökökkel együtt a hélix nevű, Möbius-szalaghoz is hasonlítható téridom alakjában képzelendők el. Babics Imre kötetének fedelén egy ceruza stilizált alakját rajzolja ki ez az ábra, körülötte a végtelen csillagos ég, a kozmosz fénypontjai láthatók.
A Nagy László-i oratórium bartóki elvű művéből kellett kiindulnom, hogy szólni tudjak Babics Imre eposzi méretű, alkaioszi strófákba tördelt művéről. Mint Goethe Faustjában a homunculus, Nagy Lászlónál is átszakad a költészet és a természettudományos-technikai nyelv közötti határ. Babics Imre munkája gondolati költemény, a filozofikus líra kísérleti műalkotása. Számomra lírai mű mindenképpen, ahogy Nagy László Ég és földje is az. A teremtéstől fogva átörökített humán genom himnusza mindkét alkotás. „A humán genom a Homo sapiens genomja” (Wikipédia). Babics Imre költeménye az emberi lénynek azt a telhetetlen vágyát és alázattal vegyes képességét fejezi ki, hogy véges tudatunkkal képesek vagyunk fölérni a végtelenhez, az örökkévalóhoz, amelyet mondhatunk Istennek is. A tudomány által jövendölt entrópia látszólag kizárja az örökkévalót, de „csak” fizikai értelemben. Az elmúlást nem tudjuk elképzelni a keletkezés nélkül. Együttesük a Remény.
A költemény fontos ihletői a kvazárok is. Nemcsak azért, hogy a szerző a csillagászati terminológiával is növelje a mű tudományos hangulatát, hanem azért is, mert ez a szó nem kevesebbre utal, mint a haldokló Goethe értelmében vett Fényre. (Goethe utolsó szavainak egyike volt kívánsága: „több fényt…”). „Nincs célja fénynek: útja a téridőn / át halhatatlan életelő-remény / – a Semmi álarcában árnyék / létrehozója, erőtalapzat.” – A kvazárok, szerény tudomásom szerint, olyan égi jelenségek, amelyeknek fényenergiája ötbilliószorosa a mi Napunkénak. Ez az energiamennyiség nem lehet más, mint a Semmi (nihil) ellentéte, heroikus tagadása: állítás (tézis). Schopenhauerre utalva: a költői akarat. Ennek ellenére a szerzőnek nincsenek illúziói. A költemény zárószakasza így szól: „A szenvedély majd visszakerül valós / vackába, úgy mint minden, s a / Semmi Igéje uralkodik.” Pont – így végződik a költemény. Ám alcíme így szól a címlapon: (saját részlet). Ki tudja, mit hoz a folytatás.
A mérhetetlen mindenségben pontnyi méretekben energianyalábok összpontosulnak, mint gabonakalászok egy marokban összefogva. Ezeket Babics Imre a „személyes” jelzővel látja el, s ezt csak metaforikusan képzelhetjük el: személyesen. A Mindenséget nem ruházhatjuk föl antropomorf tulajdonságokkal, ahogy Istent sem; legföljebb képzeletünkre bízzuk azt, amit nem tudunk. Babics Imre nem így gondolja: „Minden személyes, bármi, amit tudás / ígér, sajátom, régieké: erők / hús-vér atomja, égi tenger / árnya a szellememen. Megértem”. Amit megértett, voltaképpen a saját költői hivatása: „Én, nemtelen kor gyermekeként időm / kijáratánál nem befejezhető / – akár a Tér – hélixre kaptam / némi esélyt: lejegyezni ezt-azt.” A Teremtő íródeákjának lenni: ez sem csekélység egy ilyen elmarasztalható korban, mint ez a mostani. Igaz, esélye nem sok a sikerre: „Más terve versem, ezt tudom én csak és / többet nem is – mint lényegem őre, tart / Fenn s Lenn, s az ismeretlen összes / díjam, a Semmi esélye. Annyi.” Mást nem tehet, mint hogy embernyi életidejét a Mindenség szemléletének szentelje. „Szemléletet” azért mondok, mert karmája szerint „észokoktól mentesen” vizsgálódik, vagyis inkább szemlélődik, mint gondolkodik: „Kvazárok útját képzelem el, parány / lény, holderőtől sújtva is ősi űr / mélyébe nézőn észokoktól / mentesen, emberidőmben épp csak.” A terjedelmes műnek minden egyes szakaszát nem kommentálhatom, de még a méretes költemény elejéről idézem: „A karma nem vár szárnyas időkre és / vagy új Aranykor-eljövetel se kell, / hogy LÍRIKUS szülessen és csak / az, kihaló szavakat leíró.” Minden mulandó, tanítja Goethe, de a költői szót maradandónak tartjuk: az idézett szakaszban két utalás is történik a költői maradandóságra. Az egyik Berzsenyi, aki kétszáz éve a „szárnyas időt” emlegette, a másik Vergilius, aki kétezer éve az „Aranykort” jövendölte Negyedik eclogájában, s a római költők elemzői között volt és van, aki az aranykort az eljövendő korszak nagy császárának személyéhez köti, és volt és van, aki Jézus Krisztus eljövetelét érti e szón.
Nagy tétre játszik a költő. Olyan művelődéstörténeti, kozmológiai, erkölcsi, antropológiai, csillagászati és mikrobiológiai – és más – gondolatok fénypontjait villantja föl, amelyeken más eszmélkedő ember is váltig töri fejét. A „lelkes lény”, a kozmosz számkivetettje, az ember mégis föltételezheti a költővel együtt, hogy bár magányosnak érzi nemét, az emberi nemet: vannak a nagy egyetemességben más civilizációk, kultúrák, amelyekkel érdemes lenne kapcsolatot létesíteni, esetleg összeadni képességeiket az övékkel, és végére járni annak, aminek nincs se kezdete, se vége, mint a fektetett nyolcassal ábrázolt hélix-idomnak, az önmagába visszacsavarodó DNS-molekulának. Addig jó, amíg megtesszük, amit tehetünk: szemlélődünk és gondolkodunk, állítunk valamit és kételkedünk, és egymásnak szurkolunk egy jó adag benevolenciával: nekem nem sikerült – neked talán sikerülni fog, nem a műved elején és végén kilátásba helyezett „Semmi”, hanem valami, ami az életet elviselhetőbbé teszi, úgy, ahogy a sosem volt, de költők által megálmodott vergiliusi és kallimakhoszi „Aranykor” költőhite kínál múlhatatlan olvasói élményt.
Babics Imre tiszteletre méltó munkát tett le az asztalra. Tetszik, ahogy a szoros alkaikumokba szedve néhol mintha kitörne meditatív, antik módra kordában tartott gondolatainak sorjázásából, és indulattal tölti meg látomását. Így háborog a politika mindennapjainak élősködői fölött kifogyhatatlanul prófétálva, például:
Vörösmarty borúlátásával szól kiábrándulása emberi fajából, mégsem meghajolva a Nihilnek:
Még egy példa rokonszenvesen szigorú önszemléletéről:
A DNS védelmében szól itt – a klónozott bárány merénylőit kárhoztatva méltán:
Weöres Sándor „műanyagpótszergyár”-a köszön vissza e strófa látomásában:
Az ártatlanságnak fölül kell kerekednie a modern barbárságon:
Bár minden nyüzsgés, törtetés, hiú tetszelgés hiábavaló az emberi forgatagban, a költőnek vannak pillanatai, amelyekben az emberi nem és a DNS átörökítő és őrző géniuszára igent mondhat a szerző, vissza nem vonhatva Beethoven himnikus dallamát:
Nem a „sárkányfogvetemény” győzelme, hanem egy ember utáni faj örömódája lesz az a dallam.
Illusztráció: Könyvméltató
Ezek is érdekelhetik!
Végh Tamás: „Hogyan érzi magát a lélek mostanában?”* →
Ábrahám Júlia: Öt nap varázslat, azaz MOST FESZT Tatabányán →
Vasi Szabó János: A csodák konvergálnak Cinnabarban →
