Egyazon

március 21st, 2024 |

0

Brátán Vera művészetéből

•

MUZSIKA

1. Édesanya, kedvesem – Lighthouse zenekar

(„Szeretem ezt a dalt, Lantos Zoltán és Grencsó István gyönyörűeket szólóznak benne.” B. V.)

2. Pilinszky: Őszi vázlat // MEMBRÁN a Nyitott Műhelyben

(„A Fodor Miklóssal közös produkciókból a kedvencem.” B. V.)

•

SZÉPIRODALOM (Brátán Vera egy verse, két kisprózája)

Itt és most

Jó itt.
Hangyák sürögnek
fűben nyugvó lábamon.
Itt és most
ezüst csillámszalagok
úsznak a víz tetején,
fejem fölött fakó
cinkegyerek fecserész.

Odaát épp
veri az ördög a feleségét,
felhőpamacsok
emelkednek ráérősen
a hegyoldal fölé.
Itt és most jó.

Vasárnap délután.
Inkább békés, mint szomorú.
A komp igény szerint jár.
Odébb lusta hangszedőként
inog a sajka a vízfelszín
finom barázdáin,
susogja a dallamot,
mi bennem kéne szóljon
itt és most,
de én üres és rossz vagyok.

Menni kéne már,
de még várnék
makacsul, esdeklőn,
ahogy a parton a kutya
hurcolja azt az ázott botot,
nyújtanám én is
a percet még,
itt és most,
mert nem múlhat el
ez a nap,
a hét, a nyár, az élet még,
így nem,
zene nélkül,
öröm nélkül,
minek megszületni kéne
itt bent és most.

Mese a halálról, utóirat nélkül (Parafrázis)

Delírium. Nézek ki a fejemből, de nem látok semmit, csak a szemüveglencséimen ostoba fejjel szétmázolt zsírfolton szétfutó, bántóan erős napfényt. De most legszívesebben semmit se látnék. A fáradtság nehéz, zavaros közegként telepszik a vállamra, és én nem akarom cipelni. Egyáltalán semmit se akarok. Nem akarok itt lenni. Nem akarok most lenni. Nem akarok lenni. Nem akarok. Nem. Aztán mégis elindulok, csoszogó lassított felvételként, bizonytalanul nyiszorog nyomomban a banyatank. Csörren a zsebemben a telefon. Kinyomom. A panelház sokadik emeletén apám épp az aktuális hányingerével küzd. Nem tudok segíteni rajta.

A saroknál szakállas öregember áll sárga mellényben, taligával.

„Jó, hogy végre süt. Ránk mosolygott a Jóisten.”

„Azt meg mért gondolja?”

„Van mit szemetelni. Az se olcsó holmi, ami ebbe vót…” — bök a tarka szeméthegy felé.

„Nem unja más piszkát takarítani?”

„Beszédes holmi a szemét. Nem is hinné, mit nem találni az utcán. Cigarettacsikket, üres palackot, kutyagumit, elunt szerelmet, hiú reményeket, kallódó életet…”

„És mihez kezd mindevvel?”

„Talán egyszer megírom.”

„A szemetet?”

„Az életet.”

Elémelyít a polcok végtelen hosszúságú sora. Rajtuk a világ habzsolása. Háromszor leizzadok, mire végre visszafelé rángatom a banyatankot. Furcsa. Most nem nyikorog.

Nem lehetett ő. Vagy mégis? A postaládát nyitva sem tudok másra gondolni, mikor a szokásos pletykaújság pottyan ki belőle. Amúgy olvasatlanul szoktam a papírszemétbe dobni, de most ceruzás, öreges betűs megjegyzés áll az egyik cikk margóján: Zsid. 2:15. Maga a cikk olcsó, hatásvadász jelzőkkel teletűzdelt iromány két jobb sorsra érdemes emberről, akik a nagyvárosi hajszába belefáradva új életet kezdtek valahol „erdőszélén, faluvégén”. Tanárok voltak, jópár ifjú tehetségét segítették szegényes körülményeik ellenére szárba szökkenni, s egy idő után az eleinte bizalmatlan környékbeliek is tisztelettel tekintettek rájuk. Egy bágyadt, őszi napon mégis „önkezükkel vetettek véget életüknek” — annyira féltek a haláltól.

A banyatankból előbányászott, friss holmik foglalják el az imént kidobottak helyét apám hűtőjében. És persze minden újrahasznosíthatót szigorúan a sárga és kék tetejű kukába dobok. Csordultig tele.

Hazaindulok. A könnyű cipőn át meztelen talpamnak nyomódik a macskakő gömbölyded, mégis kemény girbegurbasága. Lábujjaim megkapaszkodnak a rücskökben, apró csontok, izmok sokasága dolgozik összehangoltan, ahogy a mozdulat tovagördül, mozdítja lábaimat egyiket a másik után, testem teljes súlyát fel és előre emelve. Mintha repülnék. Fel és előre. Fel és előre.

Élek.

Otthon majd lefújom a vastag port gyűrött, salátára emlékeztető Bibliámról, és kikeresem a ceruzás részt: „És megszabadítsa azokat, a kik a haláltól való félelem miatt teljes életökben rabok valának.”

Náncsi

Valaki egyszer azt mondta, mikor nevet, arany sziporkák gyúlnak a szemében. Most itt ül mellettem a szomszéd kerítésén, és csak tejszerűre homályosult, hatalmas szemei emlékeztetnek rá, ki volt. Húsz éve biztos, hogy utoljára láttam. Hírek jöttek, de semmi se készíthetett fel eléggé a valóságra. Magam előtt is szégyellt viszolygással keresem benne az egykor kedves vonásokat. Szépmetszésű, finom kezei valószínűtlen pozícióba görbedve, rajtuk eltávolíthatatlannak tűnik a fekete kosz, hajlott hátán ormótlan fagyöngysorként dudorodnak a csigolyák, abba pedig belegondolni sem merek, hány ízeltlábú szívja most is apránként a tűnő életet csontvázszerűre zsugorodott, aprócska testéből.

Csak a szeme… Az beszél még. Egy-egy rövid pillanatra megcsillan benne a régi, pajkos humor, érdeklődés, olvadó elragadtatás, ha az élete értelmét jelentő macskák kerülnek szóba, és sebez reménytelen dühe, amiért sokadjára se értem artikulálatlan beszédét. Ha értem sem biztos, hogy megértem, törött tükörcserép az, helyenként tűpontos, de a kép sehogy nem áll össze.

Világéletében szabad akart lenni. Makacsul. Sose hagyták. Most pedig én nem hagyhatom. Makacsul. Egykor anyagok, minták, fazonok rendeződtek könnyed harmóniába ügyes ujjai közt, de nagyszüleim súlyos áldozatok árán emelt életműve, az imádott-gyűlölt, egykor takaros HÁZ végül megvalósulatlan álmok reménytelenül zsúfolt, mocskos temetőjévé silányult az irányt tévesztett makacsságtól, ahol már rég nincs víz, villany is alig. Nyelni nem bír, talán nem is akar már, kezeit a tiszta ágyhoz kötve óvják — önmagától. Hazudnom kéne, de üresen kongnak számban a szavak, magam se hinném el. Végül már nem is próbálom. Könyörgő tekintetét így sem állhatom. Nem vihetem haza. Sajnálom. Szégyellem.

Ahogy azt is, hogy pár nappal később némileg megkönnyebbült sóhajjal hallgatom a reszketeg doktornő szavait arról, nem küzd már tovább…

•

FOTÓK

Illusztráció: Brátán-portré

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Handó Péter művei →

Berta Zsolt: „Nem bontok már zászlót, csak ülök a dombtetőn”* →