Frey Domonkos: Odaát
Az agyvelő pulzált. A bíborvörösen erezett tekervények úgy mozogtak, mint a földrengésrázta dombhátak.
Az idegsebész a halántéklebeny közelébe férkőzött. Az asszisztencia lélegzetét visszafojtva figyelt. Alighanem minden idők legmeghatározóbb tudományos próbatételének tanúi voltak.
A Deus ex machina kísérlet nem nagyratörőbb tervet volt hivatott véghez vinni, mint azt, hogy mérje az emberi agyvelőben – és ezzel bizonyítsa vagy éppen véglegesen cáfolja – Isten létezését. Erre a célra vallásos önkénteseket válogattak be, hogy a klinikai halál állapotába ringatva őket, vizsgálni tudják azt a pillanatot, mikor Istennel találkoznak.
Az emberiség nagyravágyó kíváncsisága nem áll példa nélkül történelmünk színpadán. Az innováció már az 1700-as évektől kezdődően szembeötlő szakaszosságot mutatva repített minket a technológiai fejlődés következő szintjeire, ettől fogva számítjuk a Kondratieff-ciklusokat. A gőz- és textilipari gépek feltalálásával hallatlan horderejű fejlődés köszöntött be az újkori ember életébe. Ezt követte a vasút fellendülése, a huszadik század elején pedig az elektromosság fejlődése. A nagy gazdasági világválság után az autó- és petrolkémiai ipar, majd az atomenergetika kapott szárnyra. Az 1970-es évektől, az olajipari krízisek után az információs technológiák robbanásszerű növekedését már a saját bőrén érezhette a jelenkor embere. A 2008-as válság óta a „tehetség korát” éljük, mely az élettudományok fejlődésének az érája.
A tudományos világ tartott a nyolcadik Kondratieff-ciklustól, melyet az eddigi tapasztalatok alapján krízisnek kellett megelőznie. Sokak ebben a hanyatlásban látták az emberiség végső bukásának lehetőségét.
A félelem technológiai aranylázat eredményezett. A tudományos világ nem várt fordulatot vett, érdeklődése középpontjába a természetfeletti dimenzió került. Egy neves kutató tíz évvel korábban így vélekedett: „Isten eszközeinek megismerésével, talán megtanulhatnánk a gondolat erejével teremteni. Elsajátíthatnánk a csettintéssel alkotás képességét. Képzeljék csak el, milyen lenne a világ, ha egy csettintéssel megoldhatnánk a klímaváltozásból eredő összes problémánkat. Ugyanazt az életszínvonalat lehetne biztosítani a harmadik világban, mint Svájcban. Ha sikerülne leírni a mechanizmust – mert biztosan van valamiféle mechanizmus –, akkor csupán egy jószándékú gondolat szükségeltetne mindehhez.”
Igazi versenyfutás indult a teremtés folyamatának feltárásáért. A tudományos élet eddig soha nem tapasztalt érdeklődéssel fordult a vallásos világ felé. Keresték, kivizsgálták a jelenéseket és a látomásokat. Igyekeztek meggyőződni arról, mit szól mindehhez Isten, már persze ha létezik. Bár a legtöbb próbálkozás a természettudományos módszertani korlátok miatt nem jutott túlságosan messzire.
Egyesek biológiai fegyver, mások pénz vagy hatalom lehetőségét látták ebben az erőben. Azonban a legfenyegetőbb vízióval azok a szakemberek álltak elő, akik a híres lélekgyógyász, Carl Gustav Jung analitikus pszichológiájának alapvetésére támaszkodtak. E szerint az emberi pszichének van egy tudatalattija, melyet Jung árnyékos oldalnak nevezett. Ez a részünk irányíthatatlan természetű, és ez éppúgy megnyilvánul az álmainkban, mint a gondolatainkban. Ha azt mondjuk magunkban, ne gondolj a rózsaszín elefántra, lelki szemeink előtt máris megjelenik az állat. Kevés olyan kezelhetetlen létező van, mint a gondolataink. S ha egyszer ez a bizonytalan és számunkra alig értett jelenség teremtő tulajdonságra tesz szert, nem lesz, aki kontroll alatt tudná tartani.
Dr. Stone, az örökösen szkeptikus funkcionális idegsebész tekintetével követte a tekervények vonalát a halántéklebenyen. Kereste az egyénre jellemző sajátosságokat és az elkülönült kérgi területeket. Pár perce fejezte be a koponyacsont és a kemény agyhártya eltávolítását.
A nyakszirti lebenyről kábelek kusza rengetege futott a legközelebbi monitorhoz, melyen egy vizsgálóasztalon letakart emberi test és az előtte húzódó, szegényesen megvilágított, műtőszöld fal látszódott. Akárhányszor rápillantottak az orvosok, azt nézték, amit a kísérleti alany látott, aki nyitott koponyája ellenére izgatottan nézelődött.
A számítógép az – agykéregben a vizuális információt elemeire szedő – idegsejtekre csatlakoztatott elektródák segítségével képpontról képpontra kirajzolta az önkéntes látóterét.
Stone az ujjait egy injekcióstű köré fonta.
– Beadom az endopszichozint – mondta és mélyebben megszúrta a halántéklebenyi szürkeállományt. Az önkéntes fájdalom nélkül tűrte a beavatkozást.
Stone elemelte kezeit és a monitorra lesett.
– Most mi következik? – kérdezte valaki.
– Ez az ingerületátvivő anyag akkor szabadul fel, amikor a páciens szíve, légzése leáll és az agyában oxigénhiányos állapot lép fel – magyarázta az idegsebész. – Ilyenkor kerül sor a Raymond Moody által kidolgozott modellre, amelyben 15 visszatérő elemét írta le a halálközeli élményeknek.
– Csakhogy a mi önkéntesünk nem fog meghalni – javította ki az altatóorvos. – Élve kell kilépnie az életből.
A kutatók Raymond Moody amerikai orvos elképzeléseire alapozták a Deus ex machina projektet. A pszichiáter halálközeli élményen átesett emberek beszámolóiban egy alapvető közös vonásra lett figyelmes. Nevezetesen arra a szellemvasútra, amely a többséget a természetfelettihez vezette. A kutatók ezen furcsa utazás farvizén akartak eljutni végső céljukhoz, Istenhez.
E pillanatban a monitor képe változott, amint bekövetkezett az eszméletvesztés. Kezdetét vette a minden racionalitást mellőző, észveszejtő kirándulás a metafizikai világban.
Az önkéntes – legalábbis tudata egyik legmélyebb szegletében – egy sötét alagúton zuhant keresztül, majd földre esett és mikor felemelkedett, elhagyta testét. Az orvosok a képernyőn keresztül látták, amint felülről nézi őket. Többen akaratlanul is a plafon felé lestek.
Emberi lelkek tűntek fel körös-körül és üdvözölték őt.
– Megboldogult rokonok, barátok – magyarázta Stone. Nem lepte meg a dolog. Tegnap is eljutottak idáig. Tudta, hogy sokaknál jelentkezik ilyesmi. Volt egyszer egy olyan betege, aki műtéti altatásban a saját nyulát látta maga mellett. Nyilvánvalóan mindenki azt képzel oda, akit akar, akihez a legjobban kötődött élete során.
Rá is pillantott arra a monitorra, amely a dopamin és a különböző endogén ópiátok szintjét jelezte. Az értékek egyértelmű boldogságérzetről tanúskodtak.
Most a hozzátartozókról az önkéntes figyelmét váratlanul elvonta egy fénypont.
Egy folyosón találta magát és a ragyogást bámulta, mely egyszerre betöltötte az őt körülvevő világot.
– Még él? – kérdezte valaki, de Stone csöndre intette. Jól tudta, most következik a legfontosabb rész. Ezen a ponton a halálközeli élményen átesettek rendszerint visszatérnek a testükbe. Ezt az akadályt embernek még nem sikerült átugrania.
Most ott álltak az élet és a halál határmezsgyéjén és lesték, mi következik.
A ragyogásból egy alak lépett elő. Egészen közel állt. Az orvosok látták, amint az önkéntes teste ellazul és mély, euforikus boldogság önti el.
A dopamin és az endorfin koncentrációját jelző görbe meredeken emelkedett. Stone-t ez sem tudta meglepni. Nyilván az erős fény jelenléte áll a jelenség hátterében – gondolta. – Ismeretes, hogy Skandináviában, ahol csekély a napsütötte órák száma, az emberek fénykúrára járnak a közérzetük javítása érdekében. A kezelés hatékonysága meglepően jó. Nincs ebben semmi szokatlan.
Ekkor hirtelen, egy villanás erejéig szemtanúi lehettek annak, ahogy az önkéntes lelki szemei előtt lepereg élete filmje.
A műtőben mindenki visszafogta a lélegzetét. Igyekeztek kivenni a ragyogó alak arcvonásait, ám ez lehetetlennek bizonyult.
– Jó voltam… jó voltam – tátogta az önkéntes.
– Most kérdezte meg tőle a ragyogó lény, hogy mennyi szeretetet adott másoknak – suttogta Stone.
– Ő Isten? – kérdezte a ragyogásra mutatva az egyik műtős fiú.
– Kétlem. Ebben az álomhoz hasonló állapotban az agykéreg rendkívül aktív. Ilyenkor, mivel a külvilág ingerei nem érik el a szürkeállományt, a neuronok szervezetlenül működnek. A képzelet úgy táncol, ahogy az idegsejtek fütyülnek. Csakhogy most minden neuron más dallamot fütyörészik. Az eredmény tehát pszichotikus állapot. Bármit el tud képzelni ilyenkor az agyvelő – válaszolta az idegsebész. – Így nem meglepő, ha egy vallásos ember Istent képzeli a halál kapujába.
A ragyogó alak elindult a folyosón és intett a képernyőnek, hogy kövesse.
Mint a holdra szállásnál, úgy tört ki az örömujjongás a műtőben. Egymást ölelgették az orvosok, miközben éljenezve harsogták:
– Élve hagytuk el az életet! A halál állapotában járunk, de élve! Legyőztük a halált!
Az EEG-készülék által rögzített agyhullámok frekvenciája sokszorosa lett az eddigieknek. Csak úgy cikáztak, mint a villámok a viharban. Az egész agyvelő izzott az elektromosságtól.
– Ez csakis Isten jelenlétére utalhat – nyögte döbbenten az altatóorvos.
– Addig nem lehetünk benne biztosak, míg nem beszéltünk vele – szólalt meg idegesen Stone. – Kérem az elektródákat!
A motoros kéreg arcot és nyelvet leképező területébe szúrta őket és kérte az egyik asszisztenst, hogy egy számítógépes szoftver segítségével tolmácsolja a kérdését.
– Te vagy a világunk teremtője? – kérdezte Stone és egy pillanatra visszafogta lélegzetét.
Az asszisztens ujjai alatt máris sercegett a billentyűzet. A program olyan ingerületmintázatot sütött ki a neuronokon, ami az adott mondatot alkotó betűk kiejtésében résztvevő izmok stimulálásához szükséges. Hallották, amint az önkéntes kimondja a kérdést.
Ebben a pillanatban a ragyogó alak megtorpant és visszanézett.
Aztán ismét az önkéntes szólalt meg:
– Igen, én vagyok.
Az orvosok tátott szájjal bámulták a monitort.
– Te vagy Isten? – kérdezte elhűlve Stone és az asszisztens felé fordult. – Tolmácsolja!
– Igen, én vagyok – érkezett a válasz, még mielőtt a programba betáplálták volna a kérdést.
Mindenki dermedten figyelt. A félelem szorította el a torkukat.
– Mérjük Isten jelenlétét, számszerűsítjük Őt! – suttogta az altatóorvos és arca krétafehérré sápadt az orvosi maszk mögött.
– Ne add el filléres trükkökért a józan eszedet! – mordult rá Stone és a szemüreg feletti régióról érkező jelet figyelte, mely hevesen cikázott. – Nézd az orbitofrontális régiót, te ostoba marha! Csak a belvilágát figyeli és nekünk tükrözi. Minden egészséges agyvelő ezt csinálja.
Az önkéntes ismét megszólalt. Ám ezúttal másképp csengett a hangja. Mély volt és fenséges, mintha egy másik világból hallatszott volna.
– Másodszor szakított a fajtád a tiltott fáról. A hit ereje, mely idáig malter volt a világaink között, ettől fogva semmivé foszlott. Így Létem értelme került végveszélybe – hagyták el az önkéntes száját a súlyos szavak.
– Hogy érted ezt? – kérdezte sápadtan Stone. Megreszkette a gondolat: lehet, hogy tévedett. Ugyanaz az érzés kerítette hatalmába, mint ami Oppenheimer tudatát hatotta át, mikor először meglátta a vörösen izzó gombafelhőt. Már késő volt, kiengedte a szellemet a palackból és ezzel felhatalmazta az emberiséget, hogy elpusztítsa önmagát.
Hirtelen sötét lett és hideg.
Még csodálkozni se volt ideje. Maga mögött hallotta a világ összeomlásának iszonyú robaját. Most pedig ő is ott állt a folyosón, mögötte messze kígyózó tömeggel: az egész emberiséggel.
Mind egy irányba tartottak. A ragyogás felé.
Illusztráció: …
Ezek is érdekelhetik!
Novák Valentin: A Tunyát ne hagyjátok rám!* →
Dóczi Székely Gábor: ÚJABB SZENTENCIÁK →
Bene Zoltán: Vonatutak →
