Konczek József: Azt mondták, öljem meg a kutyát
•
Meg kellett volna ölnöm a kutyát.
Fölmászik a fára,
mint egy majom, olyan ügyes, karcsú, erős lábain
kapaszkodik a zöld vasrács lyukain, és úgy tapad testével
s úgy mászik a kerítésre, onnan át a fára
(bár én eddig csak a kerítésen láttam),
s onnan billen át a szomszéd kertbe, túl a kerítésen,
azonkívül fürge, mint a macska,
van benne valami… nehéz kifejezni…
valami egyértelműen állatka-teremtményszerű báj,
s főként a tekintetével vagyok furcsa bizonytalanságban,
mert ezt a kutyát szobában
nevelték, holott vadászni
való fajta, szarvasűző típus, jól sikerült keverék,
farkaskutya kan és vizsla-szuka kölyke
– igazuk lehet.
Hátszőrzete a gerincnél koromfekete,
mellényénél világosbarna – ez karamella-színbe hajlik –
s fehérbe megy át a hátsó combjain belül.
Kobakja – egészen fekete.
S mondom, a tekintete, a szemrehányó nézés
– mellyel a tudtomra adta (valahányszor
fegyelmezni voltam kénytelen),
hogy kétségbe vonja szándékom jogosságát
– mindig megfogott.
Fenekére suhintottam, tudva jól, hogy később
elég lesz csak mutatnom a szőnyegporolót,
szóval, hogy majd emlékezni fog, és akkor többé
nem kell majd megvernem,
ámde mégis szinte-szinte emberi sértettséggel
tekintett felém,
amikor a poroló felé mozdult kezem.
Mondják, hogy a lélekvándorlásról szóló tanítás szerint
növényekben, állatokban, emberekben ugyanolyan lélek
éli sorsát, így tehát ha engednénk a képzeletnek
– feltételesen csupán, hisz’, ugye valótlanság –,
mégis: hogyha engednénk talán a képzeletnek,
ez a keverék szuka leginkább indiai táncosnő
vagy legalább ügyes akrobata,
hogy’ is mondjam, mókuskutya, macskakutya, majomkutya,
s leginkább mind együtt.
Játszva sétál két lábon, bár senki nem tanítja rá…
Én táplálom, s hallgathatok miatta napestig,
mert a szomszéd kutyákat a nyugalmukból kiugatja,
szabályszerű vérre menő küzdelmekbe bonyolódik,
futtából dönti a földre jámbor fehér kuvaszunkat is,
mellyel közösen élnek egy nem nagy udvaron.
És bár szuka ez is – azt mondják, hogy két szuka
nem fér meg egymással… ez esetben nem igaz,
mert a kuvasz jóval bölcsebb, úgy gondolom, emiatt
békésen engedi, hogy a majomkutya ledöntse a földre
– nevetséges ekkora nagy súlykülönbség mellett –
s vehemens, egész hisztérikus
haraggal, sőt vad dühöngés, tajtékozás közben
fokról-fokra őrjöngőbb kéjig tornászott indulattal
s leállni sem képesen,
mint a testet öltött harc, a visszatérni, megnyugodni képtelen
dühöngés, úgy ront a nagytestű kuvasznak.
Ez néha játéknak látszott, ám a csillanó agyar-
vicsordulás mást mutatott, így váltakozott
a kép, amint megfigyeltem őket.
Sőt, még este is, amikor kitárva a rácskaput
kiengedtem mindkettőt a térre viháncolni,
olyankor is rá-rátámadt az öreg kuvaszra
s játszottak, vagy sem?
A kutyáknál ez más, ez szilajabb,
és szabadabb, és egész más, valahogyan igazi,
pedig – hiszen – játék…
Nehéz volna megmondanom, hol van a határ
a szeretet, a türelem, a felcsattanó elégedetlenség
s tán a komoly eltökéltség közt,
hogy most már tenni kéne valamit,
mert a szomszéd néni is, aki szívbetegsége
változó állapotában sokat pihenni kényszerül,
hajnalonta az ingerlő makacs kutyaugatásra ébred
rendszeresen,
s később aztán botra támaszkodva áll a lépcsőn
tizenegy óra körül,
s úgy panaszkodik a kutyára… „Ez? a tejeseket
ugatja sötét hajnalban, már három óra körül,
s olyan vadul, mintha talán baj jönne a házra,
pedig csak a túlsó járdán, egészen a tér szemközti oldalán
csapnak némi zörejt, mikor pakolják az árut,
és a kutya nem képes az ugatását abbahagyni,
valósággal érződik, hogy átcsap fölötte az indulat,
s már-már úgy tűnik, hogy küszködik magával,
és nem képes fékezni magát…”
Hol van a határ
szeretetem, megértésem és a mondott
„kényszerítő körülmények folytán”-féle
beszédpanelek között?
Hiszen ezt a kutyát, a bolond kutyámat
ölmelegben nevelték egy parkettás lakás
volt az első otthona, de növekedvén később
letépte a tapétát,
az ajtót összekarmolászta,
ezért aztán úgy látszott, egy kertes házban jobban
boldogulnának vele.
Így került ide. Itt hozzám úgy ragaszkodott,
úgy tudott mellemre bújni állatösztön-szenvedéllyel
– mindig meghatódtam.
Könnyű testén viharosan átdobogott a szíve,
s vállamra emelte első lábát
– ettől sem tiltották,
s hogyan tudtam volna róla leszoktatni én? –,
s főként a tekintete:
ez a mélyről telítődött gazdag öröm, ez a nedves kutyanézés,
emberségemet szinte már megrendítő gyönyörű szeretetszomja
vallomása volt.
Az utcán néha megijedtek tőle.
Mindenkihez odafutott, két lábra állt, úgy támaszkodott
bárkihez, aki engedte –
ez a kutya olyannak szokhatta meg az embert,
s mondtam, nem bánt, inkább szeret mindenkit,
és nem kell tőle félni.
„No, de – mondták – mégis, ez a más kutyája…”
Beszéltem és magyaráztam, ne haragudjatok a kutyámra,
s ne haragudjatok arra, akinek el kellett hagynia,
s rám hagyni, és ne haragudjatok énrám,
próbáljátok, kérlek, elviselni,
értsétek meg, ő az én kutyám…
Én faragtam neki kutyaházat
régi íróasztalból, és ott, ahol a láb helye
van, a két fióksor közt, épp’ ott lett a bejárat,
s olyankor sem rosszalkodott, amikor az írógépzörej
ingerelhette volna, a lábamnál feküdt és hallgatott,
nézegettem okos szemmel, mint aki tisztában van vele,
hogy nagy dolog, kérem, a költemény…
Máskor úgy tűnt, – bűnösnek érzi magát.
Szeme ezt is kifejezte, amikor váratlan hazaértem,
s már megint a szomszéd kertje ágyásaiból
rózsatövek közül ugrott a kerítés mellé,
s kapaszkodott, segítsem vissza a rács fölött,
és ha nem, hát egyedül mászott át.
Ám aztán a korholás, majd a fenyegetőzés –
s mivel megbocsájtottam neki,
a korholás engem illetett.
Mint ahogyan máskor is,
annak, aki megbocsájt,
kétszeresen is nehéz a helyzete –.
Elgondolkoztam,
és ő megállt előttem,
fejével a földre ütve, hátratolt fenékkel lelapulva,
nézett, aztán oldalt szökkent, hívott játszani,
mintha azt mondaná, ugyan, ne törődj velük,
mit tudnak az örömről az emberek, a játék öröméről,
s odaléptem, két karomba öleltem a fejét, marját,
bolondmód cibáltam,
mintha egészen komolyan haragudnék rá, pedig csak bennem is
megmozdult a vágy a szabadság után,
élni úgy, ahogy az ember soha nem követheti
szándékát térben, időben, pedig abban semmi rossz
nincs, nem is lehet – csak…
elfelejti, leszoktatják a feddő tekintetek –
hanem a kutya, ahogyan mozdul, villan, bokron, kerten ugrik át,
jó nézni, hogy van ilyen is, hogy lehet ilyen,
s rohantunk a téren föl-le, szinte már a megbolondulásig,
elfullad és kapkod az ember –
ő olyankor odaült a lábamhoz és magasra emelt fejjel figyelt,
úgy véltem, ha naponta bolondozunk hatalmasat,
nyugodtabb lesz, s talán még a szomszéd kertbe sem fog
átugrálni.
De hát nem jutott mindennap idő a kutyára.
Ez aztán összezavarta, eleintén várakozott, úgy lehet,
s hogy mit csinált napközben, már igazán nem is tudom.
S egyre többször állítottak meg, hogy meg kell ölnöm a kutyát.
Meg kellett volna ölnöm a kutyát,
így beszéltek egyébként nagyra becsült
ismerősök, akik nem is tudták,
amit most mesélek.
Egyszerűen úgy döntöttek,
hogy a kutya nem illik a kutyákról eddig elfogadott
környékbeli megítélés kánonjába, mert lám, itt is minden háznál
akad kutya, no jó, néha azok is csinálnak szörnyű gabalyodást,
no de nem olyan sokat, és vannak emilyen kutyák is,
olyankor ugatnak csak, ha látja a gazdájuk,
lám csak, no de ez kibírhatatlan,
ja, hogy átvette olyantól, akinek szintén nem jut idő a
kutyájára, nohát akkor, mit csinálhat a kutyával…
… ölje, ölje meg!
„S mondja, maga is megölné a saját kutyáját?”
„Nem ölném meg, mert ez nem olyan.”
„Dehogyisnem! Az a kutyája is, aki két éve volt, s éjjel-nappal
ugatott… csak annyi volt a tudománya: vakk-vakk,
nem hagyta, nem hagyta abba soha…”
„No de, az a kerítésen nem mászott át, s nem sétált két lábon…”
„Né! Most már ez is baj?”
„Jó, hát nem, de lássa be, ez – ámbár derék, jó kutya – de
nem ide való…”
Körülbelül egy hónappal ezelőtt még úgy látszott, hogy
akad jó megoldás,
elajándékozni mezőőrnek, vadásznak vagy erdőt-mezőt járó
más embernek,
no de azt mondták,
hogy csak az a kutya jó, amit saját maga
nevel föl az ember,
nem jó, ha több gazdája van a kutyának,
s akkor sem, ha szeretetből veszi át valaki mástól,
vannak dolgok, amiket
nem lehet ekként megoldani –
„De hiszen ez elsőrangú hajtókutya, fácánra vagy nyúlra,
úgy szalad, nem szalad, repül, akár a kilőtt nyílvessző,
nem elég neki a tér, hogy kifussa magát,
jobban kell neki a tér, mint a táplálék, olyan kutya ez,
egyébként nem is eszik sokat…”
„Látja, mondom, nem ide való…
Engedje el, adjon neki teret, szabadságot,
majd csak akad olyan jámbor, mint maga, aki belészeret,
mert ez tényleg végtelen nagy teret kíván, mezőt,
erdőszéleket,
határokat, szántott földet, szittyós-vizes nádast,
elvaduló legelőket, bokros, gazos rétet
nem ezt a fura, részletre kiszámított létezési módot,
amiben mi élünk…!
Engedje el, marokba szorított
szívét, nyissa szét szívét, a bulldogharapásként
összeszorított szívét, a szájzár-görcsös szívét,
engedje el ezt a kutyát,
mielőtt még agyonverik érte
magát, a gazdáját…
De még jobb, ha megöli,
vagy megöleti…
Vagy tán vele együtt akar elvadulni?…
Erre feleljen!” … … …
… Szélnek eresztettem a kutyát.
Lelökte a fejéről a fém-szíj-kosarat.
Visszanézett még, s mint akik értjük egymást,
mentünk – ahogy mondják – ki-ki a dolga után.
S mostanában úgy érzem,
hogy én vagyok az a kutya.
(2002)
Illusztráció: M. Earl-festményrészlet
Ezek is érdekelhetik!
Kiss Zsuzsánna: Fehér váraink (versek) →
Oláh Tamás: Vigasz, A fekete eső (versek) →
Bokor Levente: KELETKEZÉSÜNK IRÓNIÁJA* →
