Baán Tibor: Miniatűrök
•
Rilke szerint
a költészet tapasztalat: “léttapasztalat”, amelyről az előttem járó idősebb nemzedék, Utassy József szép kifejezését kölcsönvéve „csillaggal kiszemelt költői” – sokat tudnak. Oly sokat, hogy lélekvezetőként állnak elénk.
Jánosy István,
mint végzett teológus, pszichológus és nem mellékesen vérbeli klasszika-filológus éppenséggel nem laboratóriumi költészetet művelt. Háborús tapasztalatait, jóllehet nem járt a fronton, de temette az ostrom áldozatait, csak nehezen tudta feldolgozni. Rémképek gyötrik. Ezek elemzése révén jut el odáig, hogy a háború keletkezésének okára kérdez rá. Az emberi tudatalattiban rejtőző gyilkos ösztönerőket vallatja. Kiutat keres. Hogy ezt miképpen teszi, arról sokat elmond a Prometheus az emberhez című vers következő részlete:
Sápadt halottaid éledve megjelennek…
A bolygók lelkei, az álmok szelleme:
ős titkok kútja… Menj ! Kutasd ! Merülj bele!
De bármily mély e kút, lámpásod csak az ész.
Csak azért szállj alá, mert így talán megoldod
a vágyak zendülését…s megcsöndesülve boldog
leszel, s nem ölsz. Ez út szakadékos, nehéz.
A versben jelzett út kétségkívül az ember erkölcsi felemelkedésének pszichoanalitikus útja, melyben az álom és a vízió – mint éberálom egyfajta kulcsot ad a tudattalan megismerésére. Mindennek átgondolása, a jungiánus pszichológia költői módszerré avatása még ma is az újdonság erejével hat.
Jánosy verseiben, szinkronban a világlíra önvallomás-költészetének hasonló felismeréseivel, a tudat és a tudattalan, a mítosz és a valóság közötti viszony újraértelmezésére szólít fel.
Rába György
első verskötete az Úr vadászata, háborús időkben, 1943-ban jelent meg. Központi élménye a gyerekkor és az ifjúság idilljén áttetsző fenyegetettség. Például így:
A fényes gyerekkort elhagyva jártam
a Hallgatás sötétlő tornyain
s a téphetetlen sűrű éjszakában
kiégtek gyönge mécsként szemeim.
(Egy biblia margójára)
Máskor így:
Máskor így:
A boldogság harmatos
virágát égi csősz, vigyázom,
s szirmait egy csillagos kék éjszakán
szétfújom a világon.
(Gyermeki január)
E sugallatos képekben a vers a külső világ tárgyait, jelenségeit, mint jelrendszert használja az én egzisztenciális fenyegetettségének kifejezésére. A lényeg a sűrítés, az élmény szimbolikus fénycsóvájának kivetítése a világba. Rába háborús tapasztalata – szinte a csontig lemarja költészetének ékítményeit – szokatlan indulati töltést sűrít magába. Jó példa erre A koldus c. szonett. Így indul:
Üvöltsd ki: nincsen semmi, semmi, semmi.
Elfogyott az utolsó élelem,
magunkat mérjük ki a mérlegen
s az Istenből alig jut egy csipetnyi…
Fodor András költészete nem különíthető el a világlíra áramlataitól. Különösképpen fontos visszaigazolást jelentett számára a találkozás Auden lírájával, aki „a cipőfűzőkötéstől a körömvágás közben támadt reflexiókig” mindent versbe emelt. Fodor hasonlóan jár el, mikor valósággal versbe fényképezi, folyamatosan dokumentálja maga körül a világot. A Tengerek, dombok c. kötet újítása a mérnöki pontosság:
Kondul a Westminster fölött
a körbeért idő
Jelére ellöki magát,
a vízre siklik a hajó.
Mögötte torlódón zubog
a hullámok rengő sora.
Homlokomon az osztott levegő
lobog, akár két hosszú szárny,
két hűvös pántlika.
Az idézetből megállapítható, hogy a látvány pontos, anyagszerű visszaadásának milyen fontos szerepe van. Ez a leíró tárgyiasság ismérveivel nem egészen behatárolható valóságérzékelés a mai magyar líra jelentős értékei közé tartozik.
Parancs János
egzisztencialista létszorongása sok szempontból kötődik az előtte járó újholdasok életszemléletéhez s mégis mennyire más! A Sötét folyam partján állva, hogy gyűjteményes könyvének címét idézzem, az emberi kreatúra ellehetetlenülése foglalkoztatja. Valójában a hitvesztés drámája. Ezért mondja, mondhatja:
Tébolygó árnyak vagyunk,
apátlan nemzedék tolong,
iránytű nélkül.
Ez a keserűséggel teli, minden öncsalást és illúziót elutasító igazságkeresés mégsem volt híján a paradox reménynek, amit az Utoljára című vers így összegez:
Egyet tanulj meg
a többi járulékos ismeret:
az élőktől semmit se vár
senkinek sem irgalmaznak,
sietve betöltik majd a helyed.
De ami igazán számít,
azt ők sem tudják.
Egyedül kell rátalálnod,
ha van, a kivezető kapura.
Ezért figyelik árgus szemmel
minden moccanásod, távozásod.
Rajtad már csak a holtak,
a bolyongó lelkek segíthetnek,
csak az Isten, ha csakugyan létezik.
Csokits János
lírája csak az utóbbi másfél évtizedben érkezett haza. A nagyrészt nyugati emigrációban született életművel kapcsolatban érdemes Pilinszky levelét idéznem. Ezt írta „Költészeted otthoni küzdelmeinknek, kereséseinknek testvéri kiegészítése.” A megjegyzés segítséget ad ahhoz, hogy elhelyezzük Csokits János életművét a magyar líra égboltján, ha nem is abban a csillagképben, ahol az újholdasok találhatók, de mindenképp annak közelében. Csokits központi élménye, hogy bolygólakónak érzi magát. Ez a kozmikus létmegélés mindenképp méltó a figyelemre. Érdemes idézni ezzel kapcsolatban a Kipillantás egy holdkráterből zárását, melyben a hontalan költő egyszercsak otthonra lel a mindenségben:
Nyárdéli mennybolt, drága szín!
hűsítő búzavirág,
indigó, türkiz, ultramarin,
zafírba zárt világ:
eltűntél, és most odafönn
sima, rézgálic golyó
tükrében látom, hogy a csönd,
a halál mire való.
Egem és földem odavan.
Fogamra fagy a szám.
Elektronzápor a szavam.
Minden égitest hazám.
Hules Béla
úgy halt meg, hogy egy szűk kör kivételével alig ismerték. Verseiben nem misztifikálja a költészetet. Úgy írt, hogy közben pontosan érzékelte a kultúra, mint jelrendszer válságát. Tudatában volt annak, hogy a költészet egyre kétségesebb vállalkozás.
Vackor című versének szavaival:
…a költészet valami nagyon kicsi dolog
amit nagyon kicsi lények csinálnak
és az a legcsodálatosabb,
hogy mennyire vigyáznak,
hogy tökéletes legyen,
amilyen persze egyáltalán nem lesz.
Az idő és a lét szüntelen nyomásának tudatosítása, a régi helyesírási vitát felidéző, ly helyett tudatosan j betűt használó költő sajátos ökológiai szemlélettel tekintett a világba. A létezés Hules számára az előtte és az utána lévő végtelenség megsejtését jelenti. Példázhatja ezt a Sándor papagájról szóló részlet:
SÁNDOR a három milliárd év
SÁNDOR a tizenöt vagy húszmilliárd év
SÁNDOR, aki majd szobámba költözik
visszaveri szemeimnek a zöld fénysugarakat
a hárommilliárd a tizenöt
vagy húsz milliárd évet
Baka István
nemzedékemnek egyik legfontosabb költője. Nemcsak összefoglaló volt, hanem új utak és irányok elindítója. Költészetének tán legadekvátabb terepe a nagy karriert befutó szerepvers, mely az én elrejtését és megsokszorozását egyszerre tette lehetővé. Ez a szerencsésen megtalált verstípus – összhangban a hetvenes években megerősödött történelmi érdeklődéssel, kivételes lehetőséget kínált a költőnek, hogy megvallatva a magyar fátumot elbukott forradalmainkra, a kelet-közép-európaiság dilemmáira, a kis népek létharcára irányítsa a figyelmet s ezáltal múltjával, eredetével szembesítse az olvasót. Baka István költészetének egyik kikerülhetetlen csúcsát a Döbling jelenti. Ez az a mű, ahol Széchenyi alakjában megtalálja azt a hőst, akinek példája ma is aktuális, aki kellő szabadsággal kezelhető lírai témát kínált számára A mű a szerepversben lévő drámai lehetőségeket, mint lírai monodrámát alkalmazza. A több tételes mű első részében a töprengő Széchenyi jelenik meg. Így:
Beh jó hogy el van zárva minden ablak
beh jó hogy itt benn minden óra áll
míg így marad nem férkőzhet be hozzám
a park ösvényein settenkedő halál
Éjszaka van magamra hagytak végre
az orgyilkosok árulók sehol
körülnézhetek Döbling ez vagy Magyarország
vagy a Döbling-Magyarország-Pokol
Baka István 1983-ban megjelent műve a történelmi álarcon keresztül, hat évvel a rendszerváltás előtt, fontos, másképpen elmondhatatlan félelmeket és aggodalmakat fogalmazott meg.
Gutai Magda
a Költözés című második kötetével datálhatóan a korábbi zárt versszerkezetek helyett egyre inkább a nyitott, a levegős líratípus irányába tájékozódik, miképp ezt Pilinszky is tette – Gutai Magdával hajszálra egyidőben – a Szálkák és Végkifejlet darabjaiban. Gutai a tudat-működés gyorsírásszerű jeleivel kottázza le érzéseit és benyomásait. Azaz klipszerűen felvillantott helyek és helyzetek szempillantás alatt változtatható ábráival fejezi ki korunk meghasonlott emberének drámáját. A költő eleinte kívülről figyelte a végzet működését, aztán egyre inkább a saját bőrén érezte. E fokozatosan adagolt tragédiaközelség, szenvedéstörténet következő stációja már a gyermekét elveszítő anya fájdalmas élethelyzetében mutatja. Erről, vagyis a gyász alig artikulálható fájdalmáról szól a Gyöngyöt hantolunk el, görönggyel gyöngyözünk szívszorító játéka:
Ha meghalok, mi lesz a szembogárral,
az is velem hal, mondd, vagy elrepül?
Mi van mögötte? Gyöngy piheg belül?
Elsötétül este a madárdal
Nagy Gáspár
eszménye a kétpólusú vers, mely állítás és tagadás szélsőséges szólamait ütközteti. Mondandójának lüktető szíve, letagadhatatlan közepe az a Csoóri Sándor esszéiben és verseiben kifejezett, ám Illyés Gyuláig és tovább is visszavezethető gondolat, hogy múlt nélkül, gyökerek nélkül a nép elveszti önmagát. Múlt nélkül – micsoda szívszorító közhely ez – nincs jelen, se jövő. Nagy Gáspár költészete – akárcsak egy másik aspektusból Döbrentei Kornélé – a történelmi amnézia felhőinek oszlatására vállalkozik. Mentsétek meg lelkeinket! – kiáltja. A vers-én „ítéletidőben, puszta országban keresi helyét.
Azért a múlt idézése, mert pontosan érzékeli, hogy a „múlt nem halt meg, hanem él és hat a jelenben. (Bergson) Nagy Gáspár a második magyar hadsereg elsiratásával fontos tettet hajt végre, mert kimondja „bokáig mind-örökre a Donban állunk” Ez a fajta múltfaggató, de jövő-belátó felelősség magyarázza, hogy Nagy Gáspárnak miért és miképpen sikerült a devalvált, lejáratott közéleti költészetet újjáteremtenie S itt érdemes felidézni az 1987-ből való, a jeltelen sírokban várakozókat idéző Ők már kivárják című vers zárását:
Ők már kivárják
ott a föld alatt
kivárja ott velük
homok agyag – és
csöndben kivájják fényük
a deszkaprés alól
mikor föltámadnak
halottaikból
A találomra megidézett költők legtöbbje kedves ismerősöm volt,
közel vannak még… Szavaik még fel-felrezegnek egy-egy törékeny pillanatra az olvasókban, akik a szavak vezetékein keresztül nem egyszerűen szavakkal lettek gazdagabbak, hanem érzésekkel, a félmúlt és az állandóan történő jelen közötti kapcsolattal, az érzések táguló univerzumával, amelyben a gyökér üzen a virágnak. A halál a feltámadásnak. Tél a tavasznak.
Illusztráció: miniatűrök
Ezek is érdekelhetik!
Szabó Ildikó: Az élet forrása →
Fodor Miklós lírai jegyzete Zöldy Pál Mag álma virág c. kötetéről* →
Horváth Tibor: „Akik szomjúhozták az igazságot” (A polgár-államférfi eszménye az ókori Rómától a modern Uruguayig) →
