Hegedűs Gyöngyi: ébredésközeli álmok

minden gondolat a létrejöttével az azonnali emlékévé válik önmagának*

a mind tágasabb világosságban
a derengésért lassan az alkonyt várom.
látod a víz fölé nyúló hajnali teraszt,
ahogy az alkony megtartja pára

oszlopaival? mindez csak azért,
ne irigyeld, kik aludni tudnak. elmozdulni
a térben, maradni ugyanabban az időben,
elmozdulni az időben, maradni ugyan

abban a térben: melyik emlékezet a hajnalhasadt
elme tisztább értelme? akárha kavicsos föveny
engedi vissza vizet: lekerekítve az elkeríthetetlent.
idézhetem, mégis felidézhetetlen. csak a szív gravitál.

minden más lebeg.

a mű létrejötte után felidézni sem tudod az állapotot, amelybe az alkotás során belejutottál*

az ébredésközeli álmok már egészen emlék
formájúak, lehet tényleg egy felnyíló hídba
kapaszkodtam, aztán valaki könyörült rajtam,
és leengedte, lehet tényleg egyre jobban ellepte

a síneket a víz, mint a higany, kúszott fel, elérte
az unokáimat, futottam értük, megígértem, hogy
vigyázok rájuk, de egy ismeretlen férfi akkor akart
a fotográfiáról beszélni velem, és azt találta mondani,

hogy az nem más, mint kultúrharc a fénnyel, nem
kérdeztem vissza, hogy gyorsabban végezzünk,
hadd mehessek az unokáimhoz, eldöntetlen volt
bennem, hol marasztal a test, és hol a lélek, aztán

már ott volt az ébredés elsőfokú fagyási sérülése.

helyszínt teremtünk meg, az emlékezés helyszíneit.*

harmadik fiam húsvét vasárnap meglocsolta
anyám. anyám a zongoraszobában állt,
vékony volt, kihúzta derekát, haja szépen
felkontyolva. a fiam sosem látta így nagyanyját.

de én meg fogok halni, mondta neki anyám.
mutatva bevérzett lábát, nehogy megtévessze
fiatalossá vált kinézete unokáját. nem lett rossz
kedvük, mintha csak mosollyal patkolták volna

belülről a meszes héjat, a halál is termékenységi
kultusz ma, nevettek, anyám első posztumusz
locsolkodásához az álom biztosította a helyet,
dédunokája hajnali ébredése kordonnal körül vette,

hogy az álmot fiamban az emlékezet felitassa