Két kritika Csontos Márta Intézményesített lélek c. kötetéről*

*(Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2024)

– 1. –

⇒Bánki Éva
„Én” és „mi” Csontos Márta Intézményesített lélek c.
kötetének verseiben (ÚjNautilus)

*

– 2. –

Tamási Orosz János

„…félreverte a legendában a harangokat…”

Közelítések Csontos Márta tetralógiájához

Egyik gyerekkoromból származó kedvenc szállóigém (mielőtt valaki a nyelvtant citálná, lamentálva, hogy van több is, hozzáteszem – igen, s kinek ne lenne, így, hetven fölött? Sőt, kinek ne lenne, lett légyen bármilyen (élet)korban, hiszen addig gyermek a gyermek, amíg hisz a mesékben, s azokból bizony – főleg azokból – jut, rendesen, s egy rendes állampolgár „böcsületesen” hisz bennük, míg bírja a biovinyó; hát jut is, marad is elegendő számú gyermekkor – embernek, országnak…); na de a kedvenc szállóigémet se feledjem, így hangzik: visszafelé nem eszünk. Nagyapám szólt rám evvel, vagy talán apám, néha keverem, mert abban mindketten egyetértettek, s megintettek – ha a leves előtt édességet kóstoltam volna –, hogy visszafelé nem eszünk.

Most pedig pont így jártam Csontos Mártával. A megjelenések sorrendjét nézve visszafelé jutottam hozzá – még mindig nem egészen – legutóbbi versesköteteihez, a sorban legközelebbire még fülszöveget is írtam, bizony, az életmű töredékes ismerete ellenére vállalva. Mondhatni, a hályogkovács magabiztosságával tettem, de nem bántam meg. Ráéreztem valamire, már abból is: egy tág, a teljes világra látó s azt némiképp rezignáltan figyelő költészetre; s ezen túl arra, hogy ama kötet nem előzmények nélküli, nem lehet az, mert mindenképp szoros folytatás, valami egésznek egy olyan része, amely tartalmazza s rá-ráutal ama egészre; s talán nem is az ív vége; még távol a kötetek érzelmi horizontja, még csak rálátunk mi is korunk egyik kimagasló költőjének a horizont végtelenjébe vetett búcsúpillantásaira. Nem ő búcsúzik, ne értsenek félre, hanem ő int búcsút annak a világnak, amiről úgy szólt a mese: minden világok legjobbika. S a változatos előjelű történetek mellé egy folyamatos „lesz” párosult. Vagy inkább – párosul. Meglehet, az emberi létezésben az igazi perpetuum mobile a lesz…

Úgy tűnhet az olvasónak, hogy kissé csapongva, a magam szubjektív világlátásait mondatokba szőve beszélek itt, de hadd ismerjem be: meglehet, hogy így igaz. Nehezen tudok elszakadni Csontos Márta költészetétől, kicsit a magaménak érzem – persze, a kifejezésben nálam más formákat, szerkezet-kísérleteket öltő – gondolatait, életérzéseit, noha, meglehet, hogy ez egyébként is a költészet általános föladata. Akkor fog meg a vers, ha magunkénak érezzük azt. Mint eme kötetek, melyektől még így, visszafelé fogyasztva is tökéletes menüt kapunk. Teljes kiőrlésű, cukormentes, paleo ételsor. Mert a legapróbb, nagyon személyes banalitásnak tűnő létpillanattól kezdve az ég kárpitjának újabb meghasadásáig mindent elénk tár, összemorzsolva, jelentéseinek árnyalatait módszeresen kibontva, esélyt sem adva az esetleges mellébeszélésnek, semmit mondásnak, maghéj- s pelyvamaradványoknak. S természetesen nem hígítja, édesíti, nem kellemkedik, nem önti le cukormázzal, még édesítőszerekkel sem blikkfangol – mindent a maga természetes ízében ad fel az asztalra. Mi is az, adja tudtunkra, amit – szakítva a paleo világgal együtt élő, természetes, ősi, a környezet részeként való fejlődéssel – elcsaltunk, elherdáltunk, elfeledtünk édenkertjeink örökségéből. Addig zsákmányolva ki azt, amíg nem lettünk mi magunk a zsákmány zsákmánya.

Már megint mintha elvonatkoztatva beszélnék Csontos Mártáról – de talán (meg)érthető. Hiszen ezt s így érzem, őt olvasva, akár csak szemezgetve a verseket, akár a szerkesztés sorrendjében haladva. Ahogyan a következő bekezdésekben tenni is fogom, de mindenkit újra biztatva arra, hogy nyugodtan kövessék a példámat s olvassák akár ugyanúgy, mint fentebb írtam, a mából a költői tegnapok felé haladva, mert az összkép, az œuvre így talán még teljesebbé válik… Arról nem is beszélve, hogy ő maga is így tesz, rá- és visszautal a klasszikus művészetekre, korszakos alkotókra és alkotásokra, evvel rejtett művelődéstörténeti fonalat is fölkínálva olvasóinak, de mindeközben azt kezdjük érezni, vélelmezni, hogy amit klasszicizáltunk, szépen cizellálva a kiművelt emberfőkbe, valójában már csak egy szétfoszló prehisztorikus kor emlékmorzsái – mert elkezdődött az új káosz, „A Nagy homokozóban / a cizellált józanság mit sem ér, / most látod igazán, / mit ér a Tömeg, és mit ér a Nép” (A Nagy homokozó).

Kezdem ott tehát, ahol azért illik egy – nem teljes – áttekintést indítani: a Carpe diem – Kísérletek címmel 2021-ben megjelent kötet lapozgatásával. A négy ciklusba rendezett verskompozíció a későbbi kötetekhez képest többnek tűnik, s tartalmilag mindenképp eme érzetet kelti föl bennünk – sűrű, súlyos (még olykori játékosságaiban is) masszív versek követik egymást, fokozatosan épülő emlékművet alkotva a világot s abban önmaga szerepét, jelentőségét (s némiképp az emberi lét jelentés-torzulásait) hordozó remény mementójának. Mert, ha elfogy, eloldódik tőlünk, s elsodródik zavaros, szürke partjainktól, a szárazföldtől, ahol „Most kell küzdeni a megmaradásért, / ebben a földre vetett rémületben” (Késnek az emberhangok), s ahol már „Poharadban is beszennyezték / az öröklét vizét”, ahol „égbe-földbe / vetett bizalommal van csak esély / az emberfölötti megmaradás folytatására” (Instabil tágasság), ott s akkor is hinni s bízni kell a remény visszatérésében, hogy jön majd értünk a hajó, hinni kell, akkor is, ha sejtésnél sokkal erősebb bizonyosság bennünk annak ténye: „A mentőcsónakban nem Odüsszeusz ül. / Az érkező már nem a fekete sereg, / föl akarnak falni mindenestül.” (Rejtőzködés). Ám tegyék, amit tenniük kell, itt már úgysincs „kinek megmutatni, / hogy a kinőtt élet-kabát alól / kilóg a megzavart lélek.” (Életre valóságod balladája).

A kötet első ciklusa – Az embergép tragikomédiája – egy drasztikus életjelenség már-már ironikus leképezése; talán épp ez a lassú reményvesztés, hitfogyatkozás észlelete kelti azt a hatást bennünk, olvasókban, hogy a versek egyre növekvő, egyre megmászhatatlanabb hegyvonulatot képeznek, az iszonyat képeinek súlyát, ami, mint végkifejlet, talán nem is igaz, talán csak rossz álom, mert hiszen hihetetlen. S bár nem meglepő, tudjuk s tudtuk eddig is, hogy a hegy annál magasabb, minél közelebb jutunk hozzá, de ez mintha más lenne; ez a hegy közeledik felénk, fölénk tornyosul, ránk nehezedik, légszomj kerülget minket, de még próbálunk megérteni ebből valamit, s a lehetőségre, a kiútra, vagy akár valamiféle alkuképes alkalmazkodás darabkáira rálelni. Így s eközben önmagunk „embergép-volta” is föltárul; valóban mennyire tragikomikus, ahogyan a tagadás-elfogadás fázisain belül önmagunk fegyelmezett – ha úgy tetszik: civilizált – mintakövetéseink külsőségeit is sutba dobjuk, hiszen nem mindegy, ha már elpusztul a világ? Ha már minden, az egyéni és a közösségi együttélés szabálykövető elvárásait sutba dobó, a tömeget irányított demenciával büntető hatalom átcsap a fejünk, a testünk, a létünk fölött – nem mindegy, hogy „az illemhely fedelén hagyok-e néhány árulkodó nyomot”? (Besokalltam). S kiderül – nem mindegy. Mert „kötődsz Földeden a fák / gyökereihez, ünnepi díszmenetet / rendezel, majd magad is gyökeret / eresztesz őseid sírköveihez”. (Napihír.com Kozmopolitániában)

A sorok eme végtelen térbeli kiterjedésére gondolva említettem föntebb, hogy súlyos, a versek tényleges számához képest szinte határtalan szellemi kihívás a Csontos-versvilág megismerése. Mert akár egy versen belül is, anélkül, hogy megtörne annak belső szerkezete, a benne rejlő metaforák szinte végtelenségig fokozható gondolati síkok felé terelnek bennünket; két-három soronként nyílik egy rejtett belső ajtó, ama bizonyos „hetedik”, meg-megsokszorozódva. Ezt akár az enjambement szingularitásának is nevezhetnénk, ha eme költészet sajátos esztétikáját kezdenénk el szétszálazni, megértés-kísérletet tenni arra, hogyan épül fel, akár spontán módon, az átkötések formája mögött a metaforák áthajlása egymásba, s a gondolatív végén, meglehet, a káosztól eljutunk ama morális ősrobbanásig, ami ránk vár; amit e versvilág elénk tár. A filozofikus-gondolati költészet pompás versburjánzása ez, az élvezet, a gyönyörködés szépségét meglelni ebben „csupán” a benne rejlő rezignált reménytelenség valahol-valamiképp mégis lecsupaszított szikársága teszi nehézzé.

Jobb is hát két lépést hátrálni, s tenni azt, ami egyedüli lehetőség maradt: carpe diem. Legalábbis annak kísérletei. Na persze, tisztáznunk kell, mit is jelent ez a kifejezés. Sokan nem tudják, s ez nem közhelyes szófordulat, hiszen tényszerűen igaz, hogy – sajnos – még az értelmező szótárak többsége is úgy fordítja: élj a mának, élj a pillanatnak. Holott már Horatius is egyfajta öregkori összegzésként, élettanulságként fogalmazta meg, summázásként: ragadd meg s használd ki a napot. Tedd gazdagabbá s éld meg értékeinek rejtett gazdagságát. (A mozi szerelmeseinek, e költészet mintegy előtanulmányaképpen, távoli asszociációval javaslom Harold Ramis filmjét [Idétlen időkig], Bill Murray szenzációs főszereplésével). Szakítsd le a napot, vallja tehát a kötet, s itt már a cím is egyfajta enjambement a szállóige felszínes-hamis értelmezésétől annak valódi jelentéséig. Legyen ez a nap „ünnep, / örömóda az őszi elégiák / fonnyadt avarjában, / legyen egy meghitt / pillanat felidézése, / … / biztatás, hogy érdemes / tovább tekerni a fonalat. / … / határok ledöntése / az ellenfelek megbékítésére, / … / Adjon a nap értelmet az új / Odüsszeuszok bolyongásának, / … / legyen megnyugvás idelent, / s útlevél a létezés túloldalára.” (A kávé világnapja).

Még mindig az első ciklusban járunk, de itt már megértjük, talán teljességében, a költő szándékát: a carpe diem elsődleges – hamis – értelmezésének elburjánzása miatt (is), önmagunk felszínessé válása okán (s igen, nem állom meg, hogy ide ne fűzzem, helyeslően, azt a korunk filozófiájában egyre inkább terjedő fölfogást, mely szerint „a Carpe diem félrefordítása az évszázad egzisztenciális bűncselekménye” (Roman Krznaric) hová is jutottunk, s talán nem is az emberélet útjának felén, hanem annak alkonyán? Embergéppé váltunk. Az első ciklus versei épp úgy – ha már Dantéra futott ki az iménti hasonlat – zuhannak ránk, mint Liszt Dante-szimfóniájának első tétele, a már-már hangjegy-töredékekre hulló íve a kompozíciónak, súlyos, nehéz, félelmetes képek, háromszoros fortissimo, ami majd lassan – a következő tételekben – belecsendesül a rezignáltság és a tudomásul vétel még súlyosabb felelősségébe. Mert hiszen, mégis-mégis, „Isten pecsétje van az útlevélen” (Padlásvers). S mielőtt tovább lépnék, hadd jegyezzem meg: a „lexikális” utalások, asszociációk nem egészen véletlenek – nem csupán a kötet hangulatából, hanem egyenesen annak szerkezetéből, a sűrűn elhelyezett mottók és idézetek, avagy a textusokba illesztett, s legfeljebb dőlt betűvel jelzett vendégszövegek mintegy inspirálják is erre az olvasót.

De lépjünk tovább, s jöjjenek a kísérletek. Mit tehetünk, az elkerülhetetlenig? Ragadjuk meg a napot. Bontsuk ki értékeit, őrizzük meg, rejtsük el a barbárok elől, tápláljuk magunkban a reményt, a hitet, hogy „Angyalok rajzolják meg az / Istenhez vezető utat, / sziszüfoszi optimizmussal” (Itáliai tavasz 2020). A kötet további három ciklusa már ennek alárendelt tételekre bontott: Naplójegyzetek (a romlás előjelei, tegnapi és mai stációi, az írások figyelmeztető szavai, a szellem, a gondolat intertextuális átkötései klasszikusok és hozzájuk igyekvő kortársak műveihez); Kiszakított lapok (az iménti szellemtörténeti utazás stációinak megragadása, átlényegítése a személyes én életébe) és a Carpe diem (immár önálló ciklusba rendezett-magyarázott-kiérlelt versei). Három olyan út ez, amely a szellem egymásra utaltságának, kötődéseinek és szoros kötéseinek – hithez, kultúrához, anyanyelvhazához – fölismerése, s olykor valódi transzcendentális (úr)felmutatása. Egyik sem létezhet a másik kettő nélkül, a szellemi identitás ismerete, az önsors elfogadása és a szolgálat-tanítás-vállalás kimondása nélkül, csak lenni, mint puszta lét, öntudatlan pillanat-homályban, ahol „hevernek amorf / nyelv- és szótörmelékek” (Kérelem új világnap kijelölésére), ott nem lehet hitelesen feltenni a (talán) legfontosabb, lényeges és lényegítő kérdést: „A mesterségesen teremtett Összevisszaság / felszámolására miért nem lehet küldetés a Szeretet?” (Fekete zsoltár).

S e kötettel megszületett az általam korábban – talán sietve – egyívású trilógiának nevezett következő három kötet mintegy előhangja, felkonfja. Mely valamiképp, bennem, valamiféle tétova sejtésként jelentkezett, ismerkedve a sort záró harmadikkal, ama versek lendülete, halkan bár, de kihallatszó gondolatritmikája okán éreztem ezt; nézzük hát így, sorrendben, bár a teljes kép konkrétabb megalkotását másokra bízva. Mert a Futómadártávlat (2023) még így, a visszafelé eszem koncepciójából most kimarad, hiszen azt szakavatott szerkesztő (Oláh András) méltatta, szavait, értékelését legföljebb, ha visszhangként ismételhetném. Ő így írt ama kötetről:

„Csontos Márta egy pusztulóban lévő létfilozófia alapjait próbálja összerendezni az élet nagy játszóterén. Verseiben a hétköznapok stációit járja végig, követve a végtelenben otthont kereső pillanatot, a férgessé vált időt, a jelenbe zsúfolt hiányt, a magunkra találást, a feltételes mód szabadságát, a mindennapjainkat körülvevő digitális őrületet, a médiauralom bomlasztó hatásait. Írásaiban visszatükröződik az orwelli (vagy talán madáchi) abszurd lét: az Istentől elforduló világ, az »emberszabású rosszakarat«, a bábu-szerepre kárhoztatott és jövőtlenségtől szenvedő, vakon vegetáló generáció víziója.”

E mondatokat, melyek egyszerre méltatások, összegzések és irányt adóak a Csontos-œuvre befogadásához, majd így folytatja: „Mindemellett azonban mégsem temetni készül az embert, hanem felébreszteni. A remény és a tenni akarás már a kötet első versében is hangsúlyt kap. Mindkét fogalom a létezés alapfeltétele. Remény nélkül nincs élet. A tenni akarás pedig a felcsillanó remény megvalósításához nélkülözhetetlen.” Így igaz, a Carpe diem „prológja” után akkor vehettük kezünkbe ama (eddig) trilógia első opusát, melyben a három lezáró ciklus összekapaszkodó fonala talán valóban a remény, az a hit, hogy minden – így a legrosszabb balsejtelmek kora is – csupán körforgás, attól el kell távolodnunk, visszafelé, önmagunkba, de nem elfordulva a zaj, a lárma, az elviselhetetlen látványától; föl kell jegyeznünk, emlékké kovácsolnunk, mert lesz talán utókor, lesz, születni fog. Pedig már a Carpe diem…-ben megjelenik a félelem: „kúszok egyre magasabbra, / pedig titkon nyugtalanít, / hogy a legfelső lépcsősor / már nem vezet sehova” (Baljós jelek). Meglehet, még abban sem lehetünk biztosak, hogy merre vezet az a lépcsősor? Van-e még fent és lent? Örök megújulás-e az élet, vagy a küzdés maga egy mókuskerékben? S amit történelemnek, sorsnak gondolunk, körforgásnak, az mindössze egy spirál – a teremtés DNS-ének – leszakított darabkája, a nekünk jutó léttöredék s a vele járó „sziszüfoszi optimizmus”…

A Futómadártávlat-ot követte hamarosan az Intézményesített lélek (2024). Ugyan a kötet egy éve jelent meg, s a már eddig fölsorolt okok alapján vélelmezhetően friss írásokkal találkozhatunk abban, még megdöbbentőbb, hogy a szerkezet a nagy szimfónia egyik tételeként is olvasható, noha önálló darabként funkcionál. A vezérmotívum, bár visszaköszön, lehetne mégis csak itt és most megfogalmazott mottó. De immár biztos, hogy nem az; bizony, itt egészen a Carpe diem… első ciklusáig léphetünk vissza, abba hallgathatunk bele, az ott felmorajló fortissimók lüktetésébe, sőt, akár – reminiszcencia? a gondolatiság enjambement-je? – Babits hatalmas versének, a Fortissimo-nak ereje is felzúg(hat) bennünk. „ne mint a régi Niobék: / hanem parttalan mint az árvíz / sírjatok vagy a görgeteg / lavina, sírjatok jeget, / tüzet sírjatok mint a láva!” – kiáltja abban Babits, s mintha oda- s azt szőné tovább itt Csontos: „a széthordott port / elmossa a savas eső, álmod füstje / hiába száll magasba, nem veszik / észre a jelet: nem veszik át tőled / a szaporított kenyeret s halat” (Iránytévesztés).

A három ciklusra bontott szimfónia-tétel ízeit az érzelmi szólamok eltérő hangsúlya határozza meg. Az első akkordok – Felbontott létképletek – meghatározó dallamvezetése itt is a szenvedélyes képek felizzása, de a felcsapó fortissimók helyét a metsző, éles, átütő hangzásra törekvő (vagy inkább azt spontán módon kiváltó) megfogalmazás veszi át. Elég szinte csak kiragadott idézetekkel illusztrálnunk ezt. „Színpadra lépnek a pojácák, kántálnak / szent énekeket … Amorf sziklákból raknak hegyeket, / ürülékkel sűrítik a tengereket” (Félistenek a játszótéren), „savas esőt mosnak arcodba mérgezett fellegek” (Háborús körkép), „A történelem megint ismétli magát, / előre tört a hasznos hülyék mozgalma” (Ismét a hasznos idióták?), „Szabad kezet kapott az őrület, / megnőtt a gyűlölet tágassága, / … / nappali sötét lép a Fény lábnyomába, / Dante sötét erdejébe léptek gyilkolásra / képzett idegenek, hamis prófétákat rejt / az éteri körmenet” (Színjáték az embertelenségben). No lám, ötlik föl bennünk mellékmondatként, hogy itt már tetten érhető a szimfónia szándéka, s talán Lisztre sem véletlen asszociáltunk, mert mintha a Dante-szimfónia szólna itt, Csontos Márta verskép-átiratában, amit olvashatnánk, ha tágítjuk az értelmezés lehetőségeit, egy űropera szinopszisaként is. Visszatérnek az emlékeztető motívumok, „az árulók, akik már nem csak parancsra ölnek, / hagyják, hogy a lelkeket a halált hozó fű benője” (Háborús körkép), igen, erre gondolva utaltunk a vendégszövegek áthallásainak tudatos ritmusára, itt példának okáért, ki nem gondolna Radnótira („az ember úgy elaljasult, / hogy önként, kéjjel ölt”), de – dőlt betűvel kiemelve a költő által – idelép a kortárs József Attila is, ám felidézve a szimfónia ismétlődő dallamát, hogyan is szólalt meg ez a Carpe diem…-ben? „mindent összemostál a palettán, / a halált hozó fű csöndjébe” (Egy ismeretlen festőnek). Félmondat, amott – a vers egészében – befejezett motívum, itt, ama kontextusból kiragadva, már visszhangja a kompozíció egészének. S a motívumok továbbra is meg-megjelennek, kellő hangsúllyal, a nyitó tétel utolsó ciklusában „G. A. úr közeledik a távolból, X-ben / már nincs maradása, forrásig hevülnek / léptei alatt a kövek” (Időkeret-módosulás) már olvashattuk ezt, s itt újra elénk lép, mintha lenne a körforgás megszemélyesítője, de talán már a reménytelenség egyre gyengülő teste ő, „G. A. úr bandukol az üszkös törmelékben, / menetel elszántan egy új X irányába, / itt a holnap lendülete belehalt a mába, / gazdátlan katonasapkát zörget a szél, / távolabb gödörbe dobált testek” (Tájkép csata után, 2023). Nagyon véres, nagyon komoly játék ez a költőnél az idősíkok párhuzamba állításával s egymásra csúsztatásával; többszörös intertextualitás, mi több, a bölcsésztanárhoz (hogy költőnk „civil” hivatására is utaljunk ezzel) méltó interdiszciplináris megjelenítése ama nagyon gazdag sorspannó rétegeinek, motívumainak, a világégés-mozaikok egybeolvadásának, mely e kötetekben elénk tárul. A Csontos- (-eddig) tetralógia (hiszen, hogy önkorrekciót hajtsak végre, már tudható, hogy a szerkezet ívét négy pillér támasztja) fejezeteit szemlélve ezért izgalmas, külön is, a Déry-regény felvillantása, hiszen itt a szerző – irodalomtörténészként – állást foglalni igyekszik, mintegy mellékesen, ama vitában, hogy miről is szól az a regény? A szocializmus, vagy a kapitalizmus bírálata? Nos, talán szó sincs elkülöníthető ideológiákról, hiszen a szabadság és a rendpártiság – avagy maga a rend – összeegyezhetetlen. Bárhonnan nézve – s bármely ideológia sző új mesét e két szereplőt cserélgetve. Egy negatív utópia kiteljesedésébe, egy kozmikus világégésbe ágyazódik be ez a metaforaként megjelenő kép: G. A. úr – hiszen emberből van, megverve önmaga korlátaival – menetel elszántan egy új X irányába. Hátha… Hogy majd az új X új meséje… Hát mi mást tehetne? menetel, csak menetel. Akár iróniának is nevezhetnénk, s talán valóban az – mert a szerző, mint erre már utaltunk, megenged magának olykor néhány szomorkás scherzo-t.

A kötet – Intézményesített lélek – további két ciklusa egy kicsit az átgondolás, a tűnődés pillanatait hozza el. Mind az alkotó, mind az olvasó szemszögéből. Kicsit átsuhan bennünk annak lehetősége – e tetralógiában (maradnék ennél, ha már…) felsejlik-e a személyes búcsú, az alkotó szembenézése önnön testi romlása fájdalmaival? Ha igen is, ez nem egyértelmű, s ha így is van – a puszta öregedés jeleinek rezignált tudomásul vételén túli fájóbb jelentéssel – szebb arra gondolnunk, hogy sokkal inkább beleélés, átélés, összeolvadás ez a világ, a világunk pusztulásának fájdalmával. Persze, érteni véljük – ha nem is akarjuk – az olyannyira személyes utalásokat a test kisebb-nagyobb fájdalmaira, „Odabent, a testzugokban / valami titok lappang / … / kimosódik belőled / minden kétségbeesés, erősödik / benned a lehetőség csodavárásra” (A Man of Habits). Igen, egy újabb félmosoly, ha a címre gondolunk, s egy újabb jele annak, hogy ez a két ciklus (megőrizve persze a színvonal – avagy tónusvonal és kontúrhatározók – egyenletességét) a személyes én az eddigieknél erősebb, határozottabb megjelenése, s akár ama lehetőség mérlegelése is, hogy nem ez befolyásolja-e negatív módon a költői én szavait, gondolatait? Ez elengedhetetlen része az alkotási folyamatoknak, az érzelmi önkontroll bejárásra váró útja, meg is történik, s a végeredmény: „Társam szimbiózisban a kulturált félelem, / s míg saját evolúciómon töprengek, / éles látóként ül cataract szememen.” (Emlékkönyvbe) Éles látóként, mint a megvakított Teiresziász, tesszük hozzá pici félmosollyal, avagy ama szomorkás scherzóval, ám mielőtt tovább lépnénk, ugorjunk vissza a szerző egy személyes attitűdjére: a verstest fölötti tűnődés mélységeire.

Már idéztük G. A. úr alakját, az Időkeret-módosulás című vers kapcsán (is), s most pillantsunk rá annak változására. Első általunk megismert formája (a Carpe diem…-ben) így végződik: „már nincs / lehetőség visszalépésre, nem tudom / kiénekelni az utolsó jelenetet, s a félig / nyitott sötétben ott maradok a Semmiben.” Négy-öt évvel később (mert hát a vers megírása azért nem mindig esik egybe pontosan annak megjelenésével) ezt már így olvashatjuk: „már nincs / esély a visszaútra, nem tudom / kiénekelni az utolsó jelenetet, s a félig / nyitott sötétben megrekedek a Semmiben.” Ránk bízatik annak eldöntése: mi több, a lehetőség, vagy az esély, s ami talán ennél is lényegesebb, a visszalépés talán még csak megtorpanása miért fogyott el s hogyan jelent meg a visszaút esélytelensége. Mi vált bennünk s körülöttünk – avagy talán benne s körülötte – ennyire véglegessé? Teiresziasz közelsége, közeledése…? S ennyire reménytelenné, mert hiszen egészen más valahol ott maradni, nem tartalmaz ez átvitt értelemben sem végleges állapotot, ám a megrekedés súlya, különösen e tetralógia-opusban – akár sokatmondó is lehet. Ilyen erővel jelenik meg ez a szó Rilke versében, az Erika Mittererrel folytatott levelezések Tizenegyedik válaszában: „leszálltam én egy óriási sebben, / mely nyitott marad, s nem lábalhatok / tovább: megrekedtem. Benn itt, saját / vérpadomon… idenehezültem, / s mindegyre éber, aljas támadást / várok, s dúl-fúl bennem, idegenben / valami. Nem vagyok. Csak rész, csak tört…/ ellentétek harcaitól ha gazdag, / de most legyűrnek idegen hatalmak” (Báthori Csaba fordítása).

Íme egy példa arra, hogy a költő (ha ritkán is él ezzel) nem riad vissza versei módosításaitól, a gondolatiság markánsabbá tételétől, de akár példa arra is, hogyan működik e költészetben a spontán áthallás, átgondolás, avagy ama gondolati enjambement, amire már utaltunk föntebb. És most lépjünk tovább, a negyedik tételig, amit fel is konferál a szerző e kötet utolsó versében: „Írok magamnak azzal / az önbizalommal, hogy ez / a megemlékezés és magamra / figyelés jó lesz az utókornak is / …nem csak nekem” (Emlékkönyvbe). És ez az a kötet, amelyhez, még csak alig megsejtve a Csontos-œuvre kiterjedését, fülszöveget majd recenziót írtam; s amit – némi bővítéssel – most ideillesztek. (Jelzem ezt azoknak, akik önálló írásként már találkozhattak vele).

Mintha A halott ember levelei jelennének meg előttünk a modern költészet elégikus-balladisztikus hangjaira áthangszerelve Csontos Márta új könyvében (Égbe szórt emlékmagok). (Lopusanszkij kultuszfilmjére utalok, az apokalipszis egyik mesterien megkomponált és évekig dobozba zárt víziójára, melynek metaforikus értelmezését – azt gondolom – mindmáig nem sorolták át a humanizmus lelkiismeretének egyetemes pannójára.) Az ok ugyanis – a film esetében egy atomháború utáni megsemmisülése és/vagy ellehetetlenülése minden addigi civilizált emberi létformának és kulturális teljesítménynek – tulajdonképpen mindegy, ha a történet az okozat – a lelki kataklizma – elmesélésével („Úgy szeretnék szólni most hozzátok, mint egyik halott a másikhoz.” – [szállóigévé vált] idézet a filmből) foglalkozik.

És ezt teszi Csontos Márta; versbeszéde kicsit visszatükrözi a mai magyar – és talán egyetemes – költészet egymásra vetülő alaphangulatát, ugyanakkor ki is emelkedik abból a költői eszközök kavalkádjával. Sokatmondó szimbólum-teremtés („Emléknemzet”), arculcsapással felérő szinesztézia („megfélemlített lelkiismeret”), tűnődésre késztető allegória („győz a szertartásos tisztátalanság”), metaforává áttűnő metonímia („a valóságot a hazugság / gödrébe lökte a látszat”) várja azokat, akik a versformák technikai-stílusbeli részleteinek kibontását is kedvelik.

Ám akik „beérik” a versek összefüggő történetével, azok számára (gondolva ismét az említett filmre, Lopusanszkij alkotására) hadd meséljem el: mi fog történni velünk. (Ha – és utoljára említem itt a filmet – ő győz, a káosz (mindenkori) korcsa, aki új Tízparancsolatokat tervez, köztük ilyen pontokkal, mint: „Gyűlöld azt, akit nem ismersz. Gyűlöld önmagad.”) Mi fog történni akkor velünk? Pontosabban: mi is történik? Velünk.

„Az értelem itt már olykor romokban hever, / roncs testekbe költözött roncs lelkek / árnyéka sötétíti el az eget // A Szent Könyvből kihullottak a lapok, / hiába öntöttek harangot a hazugok, / csak papírból gyűrt bábfigurák jönnek” (Sic transit gloria mundi) „még az Idő is fázva bújik / a tél szárnyasoltára mögé. // Már letapogatta az ígéretes / demokrácia zsarnokait a nagy / seregszemlén, pluszidőt / adott az árulóknak, / megjutalmazta a hajlongókat, s aztán elcsendesedett” (Sűrítés… kihagyás) „a galamb elejtette az olajágat, / minden próbálkozás mortal combat. // Az ágyúk gyűlöletet köptek, / ledózerolták a térképeket.” (Elfuserált stratégia) „a sötétség langyos feketéje / kavarog ágyam körül. / Csontjaimból kiszöktek a délutáni / mozdulatok. Csak a csend hangja / sípol fülembe… nagyon félek.” (Lidércfényben). „A hazugság függönye mögött / harag költözött a világba… őrület és / zavar romlott az intelligens végtelen / operációs rendszerébe… // A gyűlölet függönye mögött bekötött / szemű humanoidok vak csillagokat / próbálnak fénnyel feltölteni… / vajon sárga festékkel visszahozható / a ragyogás?” (Kommentárok a Teremtés Könyvéhez) „Én is egyfolytában hazudok magamnak, / hogy nem akarom megnyerni a játékot, / az odakozmált földgolyón már nem akarok / győztese lenni a Nagy Demonstráció / visszafejlődési fokozatának” (Egy bűnrészes öröksége)

Súlyos, biblikus könyv. (A szimfónia-hasonlatnál maradva az utolsó tétel ismét kemény, éles fortissimók ostorcsapásait hozza, alig-alig szelídítve azt a scherzók gunyoros rezdüléseivel – illesztem most utólag ama szövegbe, hogy azért kiegészítsem a képet). A kötet élére mottóként magam ezt emelném ki egy fentebb már idézett versből (Sic transit gloria mundi): „siratófalra került az Ige, a bölcsek / ajkán a szó többé nem fegyver, a világ- / színpadon egy nagy katyvaszba fulladt a lét, / mintha parancsszóra magukra húzták volna / a sötétség függönyét…” Erős, a belső átélés fájdalma miatt is hiteles, akár egyetlen nagy himnikus regényballadaként olvasható alkotást köszönhetünk a költőnek, bár a szkeptikusok mondhatnák, hogy János evangélista óta e témában „nincs új a lemenő nap alatt”, minden elmondatott A jelenések könyvében, arról, amikor minden s mindenki könnyűnek találtatik. No de törődik-e ezzel az önmaga túlélésébe zárkózó mindennapi ember? Eltűnődik-e, hosszasan, Brueghel és Bosch ránk maradt képletes – okot és okozatot (közömbösség és büntetés) egymásra vetítő – vízióin, vagy – lépjünk nagyokat – lord Byron és William Blake új mítoszain? De akár Hermann Broch alapvetését, a Vergilius halálát vajon ma mennyien lapozgatják? Új kataklizmák permanens lánghullámaiban élünk.

A humanizmus követői összefogásra szólítanak fel, s ezt teszi Csontos Márta is (hangozzék ez bármily paradoxonként az eddig mondottak után). Könyve ugyanis – hogy eme erényét még kiemeljük – a klasszikusok és a kiadóhoz kötődő kortárs alkotók munkáit mottóiban együvé sorolva egyfajta útmutatást is ad eme összefogás mikéntjéhez. Mert tenni kell, olykor közösen, ha másképp nem, akkor a versek lángra lobbantásával az eljövendő sötétség ellen.

Táncol a gyűlölet vasvillája. Bukás előtti apokalipszis van. Idézem Csontos Mártától, immár a hivatkozás nyelvtani jelei nélkül. Száraz, kopogó kijelentő mondatok. Sűrű, erős, klasszikus magyar költészet ez. Megóvandó érték.

Nos: visszafelé valóban nem eszünk? Tűnődöm most ezen, konkrét és átvitt értelemben egyaránt. Mert, mint bevallottam, úgy ragadtam ki e négy tételes opus utolsó akkordjait, hogy épp csak átsuhant, majd azért megerősödött bennem a kötet mögöttesében rejlő többletanyag. A rá- és visszautalások fegyelmezett ritmusa. S mégis, mint általában a nagy művek esetében ez egyértelmű, jelen van itt is, ama általam elsőként olvasott utolsó felvonásban egy visszafelé mutató, érezhetően valahonnan kiindult hatalmas ív. S lassan helyükre kerülnek bennünk a mozaikok is, az alkotói folyamat lehetséges állomásai, a mű végig-gondolásának állomásai – a wagneri tetralógia hatása, komparatív alkalmazása, hiszen eljött az istenek alkonya, a Walhallának ismét el kell pusztulnia, avagy itt a jelenkori történelem vége. Igen, mint annyi más mű esetében (s akár az eredeti wagneri gondolat eredetében is) felmerül az inspiráció keresése, de a lényeg a hatás minimalizálása az új kompozíció megteremtése során.

S hát mondjuk ki, minden okvetetlenkedés nélkül, hogy vannak megkerülhetetlen definíciók, így például a művelődéstörténetben, az alkotói világnézetekben, világképekben evidenciaként kell ismernünk ezt: „A Nibelung gyűrűje egy egész világ keletkezésének és elmúlásának, az elvakult hatalmi vágy és a szeretetlenség által okozott emberi katasztrófának gigászi, művészi látomása.” Olyan ez, mint Archimédesz tétele – sovány vigasz, hogy a szánkon ezzel fulladunk meg az új özönvíz hullámaiban… Nagy mű tehát, mondjuk ki, a Csontos-œuvre eme darabja; igényes, erős kompozíció. Súlyos kulturális örökség. S ha nem is egy új wagneri űropera-tetralógia (hiszen képletében esetleg, de megoldásában nem is akar azzá válni), de az én fülemben mindenképp hajaz a Liszt által Wagnernek ajánlott Dante-szimfóniára.

Még a zárómotívum is a megfelelő helyen van, bólintsunk, hiszen az első tétel – Carpe diem – Kísérletek – motívumának („az a nap, amely szerint / összetartozom / a felhőkkel, a madarakkal, / a megáradt vizekkel, / a szelek jajszavával… (Az a nap…)) visszatérése az utolsó kötet záróakkordjaként („az a nap, mielőtt / megtörténik, olyan, / mintha nem / történhetne meg” (Az a nap…)) egy nagyon végleges, nagyon határozott, ugyanakkor nagyon csöndes, sóhajszerű, meditatív konklúzió. Megrekedtünk.