Magyar Miklós: Ezen a napon született Gustave Flaubert

Gustave Flaubert (fotó: Nadar [Gaspard-Félix Tournachon])

Gustave Flaubert 1821. december 12-én született Rouenben, egy olyan környezetben, amely egész életére és írói látásmódjára mély hatást gyakorolt. Apja, Achille-Cléophas Flaubert a roueni kórház elismert sebésze volt, így a kis Gustave már egészen fiatalon szembesült a betegség, a szenvedés és az emberi test valóságával. A kórház területén álló családi lakóház sajátos kettősséget teremtett számára; a polgári otthon meghittségét csupán néhány ajtó vagy folyosó választotta el tőle, amelyek mögött a kórtermek nyers és sokszor tragikus világa húzódott meg. Ez a kettős tapasztalat – az élet hétköznapi rendje és a lét sötétebb oldalának közelsége – mélyen beépült Flaubert érzékenységébe. Későbbi írásaiban, különösen a Bovarynéban tetten érhető az a hajlam, hogy az emberi létezés illúziói mögé nézzen, és a részletek pontosságával, szinte klinikai távolságtartással ábrázolja szereplői életét.

A családi ház

Gyermekkora magányos volt; korai olvasmányai – Walter Scott és James Fenimore Cooper kalandregényei, Chateaubriand és Byron melankolikus-romantikus világa – valamint az a fantáziabirodalom, ahová oly gyakran menekült, már előre jelezték későbbi, maximalizmusra és szigorú önfegyelemre épülő írói módszerét.

Flaubert iskolai évei nem hoztak számára örömt; sokszor unta a formális oktatást, és inkább saját belső világát gazdagította. A roueni kórház komor épületei, a Szajna partjának szürke szépsége, valamint a kor romantikus irodalmi áramlatai együttesen teremtették meg mindazt, ami Flaubert érzékenységét formálta. Éppen ez a korai tapasztalati anyag tette őt képessé arra, hogy műveiben a pontos, szenvtelen megfigyelést ötvözze a mély emberi drámák ábrázolásával.

Flaubert már gyermekkorában érezte, hogy a valóság nem romantikus, és az emberi élet nem a nagy gesztusokból, hanem a mindennapok apró, visszatérő tapasztalataiból áll. A kórházi csend, a sebészek munkájának pontos, hideg gesztusai mind nyomot hagytak benne, megtanították a figyelem és a részlet fontosságára. Gustave Flaubert már serdülőkorában rendkívüli hévvel fordult az irodalom felé. A 1830-as évek végén és az 1840-es évek elején született fiatalkori művei még erősen a romantika hatását mutatják; túlzó pátosz, kirobbanó érzelmek, teátrális jelenetek és szenvedélyesen megrajzolt alakok jellemzik őket. Flaubert későbbi önkritikus attitűdje azonban arra késztette, hogy ezeket a korai szövegeket – amelyeket gyakran „tanulóévek termésének” nevezett – részben vagy teljes egészében megtagadja. A legjelentősebb korai írásai között találjuk az Egy őrült emlékiratai, (1838) című művet, amelyben egy nyugtalan, érzelmileg túlfűtött elbeszélő vallomásait olvashatjuk. Ugyanehhez a korszakhoz tartozik talán legismertebb fiatalkori írása, a November (1842) című fiatalkori regénye, amely egy fiatal férfi kiábrándulását és a romantikus illúziók összeomlását mutatja be. A könyv magyarul is megjelent, már 1918-ban. E művek kapcsán Flaubert később gyakran hangsúlyozta, hogy túlzottan engedett a kor szentimentális és melodramatikus hangütésének. Színpadi jeleneteket és novellákat is írt ezekben az években, amelyekben a romantika egzotikus és erkölcsi konfliktusokra építő dramaturgiája dominál. Flaubert azonban később úgy vélte, hogy ezek a művek csupán stilisztikai próbálkozások voltak, és nem feleltek meg annak a művészi szigorúságnak, amelyet később – különösen a Bovaryné megírásakor – magára nézve kötelezőnek tekintett. Fiatalkori kísérletei mégis fontos szerepet játszottak későbbi fejlődésében. Ezek a művek adták számára azt a tapasztalati alapot, amelyből kialakította a modern próza egyik legtudatosabb és legfegyelmezettebb stílusát. Bár Flaubert megtagadta őket, az utókor mégis értékes ablaknak tekinti ezeket a szövegeket a művész szellemi érlelődésére.

A párizsi jogi tanulmányok idején nyilvánvalóvá vált számára, hogy a társadalom által elvárt polgári pálya nem az ő útja. A főváros zajos, társasági közege idegen volt számára; inkább maradt volna a gondolat, a magány és az alkotás csendes tereiben. 1844-ben bekövetkezett idegrohama fordulópontot jelentett. A betegség pontos természete máig vitatott, a kortársak többsége epilepsziaként jellemezte, ám az orvostörténet későbbi kutatói felvetették, hogy akár idegi kimerültség, hisztériform tünetegyüttes vagy egy komplex neurológiai krízis is állhatott a háttérben. Maga Flaubert sem adott pontos leírást, ám leveleiben és naplófeljegyzéseiben érzékelhető a félelem, amelyet a váratlan testi összeomlás okozott. Jean-Paul Sartre A család idiótája, Gustave Flaubert 1821-től 1857-ig című háromkötetes, vaskos tanulmányában sajátos megközelítéssel a pszichoanalízist és a marxizmust akarja vegyíteni „egy új antropológián belül, amelynek sikerül számot adnia az emberről. – egy emberről – teljes egészében.” Sartre szerint a szeretet hiánya a gyermekkorban meghatározza a későbbi író egész pályáját. A filozófus hivatkozik is Flaubert ilyen irányú nyilatkozatára: „Munkával sikerül legyőznöm velem született melankóliámat.” Sartre ezt a „melankóliát” nem veleszületettnek, hanem gyerekkori traumának tartja. Leírja a feudális körülményeket teremtő főorvos apa ellentmondást nem tűrő uralkodását a családtagok felett, aki gyerekeit pusztán a családi név fenntartójaként kezeli. A gyermek Flaubert ezen túlmenően édesanyja „gyengédség nélküli szeretetétől” is szenved. Mindezt tetézi az apa „igazi duplikátumának”, az idősebb fiútestvérnek privilegizált helyzete a családban. Bátyja mellett Gustave csupán egy „felesleges megismétlődése” testvérének. Flaubert egész gyerekkorában alsóbbrendűségének tudatában él, szkepticizmusba menekül. Ebből a lelkiállapotból próbálja Sartre rekonstruálni valamennyi fázisában azt a dialektikus fejlődést, amelynek révén Flaubert fokozatosan a Bovaryné szerzője lesz.

A roham után Flaubert végleg visszatért Croisset-ba, a családi házba, ahol élete hátralévő részét szinte teljes alkotói magányban töltötte. Így vált a betegség – bármilyen rejtélyes is volt – paradox módon felszabadító erővé, amely eltérítette a polgári élet kötelességeitől, és egyenesen az irodalom felé terelte.

A Szajna-parti Croisset már-már mítosszá vált a francia irodalomtörténetben. Flaubert dolgozószobája az a hely volt, ahol minden mondatot újra és újra megformált, ahol a „le mot juste” – a pontos szó – keresése végtelen feladattá nőtt. Munkamódszerét a kortársak gyakran embertelen önfegyelemként írták le. Flaubert órákon át hangosan olvasta fel mondatait, hallgatta a ritmusukat, feljegyezte, majd újraírta őket. A próza számára nem puszta elbeszélés volt, hanem szimfónia, amelyben minden szótag, minden csend és minden kép a helyén kell, hogy legyen. Ritkán hagyta el a házat, ugyanakkor a croisset-i magány nem puszta elszigetelődés volt, hanem tudatos művészi stratégia: Flaubert hitt abban, hogy az alkotónak el kell tűnnie a mű mögött. A személyes vallomás helyett az objektív látásra törekedett, és ez az objektivitás később a modern próza alapelvévé vált. Gustave Flaubert croisset-i otthonának egyik legkülönösebb és legmeghittebb része volt a kertben álló kis pavilon, amely az író életének és munkásságának szimbólumává vált. Ez a szerény, egyszobás építmény – amelyet gyakran egyszerűen csak „le pavillon” néven emlegettek – nem csupán menedék volt számára, hanem az alkotás szentélye is. Itt töltötte napjai nagy részét, különösen az 1850-es évektől kezdve, amikor már teljes elköteleződéssel fordult az irodalom felé.

Croiset. A pavilon

Dolgozószobáját a villa bal szárnyának emeletén rendezte be, három, a Szajnára, és kettő, a kertre néző ablakkal. Nagyon későig dolgozott éjszakánként, egészen hajnali 3–4 óráig. Így a szobájából kiáradó fény idővel iránytűvé vált a Szajnán közlekedő hajósoknak és uszályoknak, akik csak úgy emlegették, hogy a világítótorony. Flaubert édesanyjával, Caroline-nal szeretett gyönyörködni a tájban és a vontatóhajókban, amelyek La Bouille felől húzták a vitorlásokat a Szajnán. „Croisset remetéjének” nevezték. De barátait szívesen fogadta. George Sand szerint Croisset „szép fészek, gyönyörű táj és szeretetteljes szívek”. Émile Zola, a Goncourt fivérek – akiket kedvesen „kis kedvenceimnek” hívott –, az orosz író Ivan Turgenev és Maupassant, akinek mestere volt, szintén gyakran jártak nála.

A pavilon egyszerű berendezése tökéletesen tükrözte Flaubert munkafelfogását: egy íróasztal, néhány szék, könyvek, jegyzetek. A helyiséget nem luxus, hanem a koncentrált jelenlét határozta meg. A pavilonból kilépve az író közvetlenül a Szajnára látott, amelynek változó fényviszonyai, áramlása és atmoszférája gyakran szolgáltak számára inspirációul. A természet közelsége – a folyó, a kert, a fák árnyéka – különösen fontos volt számára, mert Croisset nyugalma adta meg azt az erőteret, amelyben a Bovaryné és későbbi művei megszülethettek. A hely így nem csupán fizikai, hanem szellemi tájként is funkcionált.

Flaubert dolgozószobája (Georges-Antoine Rochegrosse festménye)

A pavilon Flaubert halála után zarándokhellyé vált az irodalombarátok számára, noha az épületet később áthelyezték és részben átépítették. Mégis, emléke máig fennmaradt mint az a hely, ahol a modern regény egyik előfutára nap mint nap megküzdött saját mondataival, kételyeivel és alkotói szenvedélyével. A croisset-i pavilon nem csupán Flaubert életének helyszíne, hanem az irodalomtörténet egyik fontos ikonikus tere lett.

Flaubert 1856-ban megjelent leghíresebb műve, a Bovaryné, mint ismeretes, egy középkorú vidéki nő, Emma Bovary tragikus illúzióit és bukását ábrázolja. A könyv hatalmas botrányt váltott ki. A polgári erkölcs védelmezői erkölcstelenséggel, házasságtörés propagandájával vádolták Flaubert-t. Ügyét bíróság elé vitték, ahol a per lényegében arról szólt, megengedhető-e, hogy egy író valóságos emberi vágyakat, csalódásokat, tévedéseket mutasson be anélkül, hogy erkölcsi ítéletet mondana. A per végén felmentették. A modern irodalom azonban ekkor született meg. Flaubert elutasította a tanító irodalom szerepét, és ragaszkodott ahhoz a nézethez, hogy a művésznek nincs feladata a társadalmi nevelésben; csupán a valóság pontos megmutatásában. Ez az elbeszélői álláspont – a távolság, az ítéletmentesség, a finoman lebegtetett irónia – a 20. század prózájának egyik alappillérévé vált. Flaubert meggyőződése az volt, hogy a stílus nem dísz, nem eszköz, hanem etikai kérdés. A pontatlan mondat hazugság; a nyelvi lazaság árulás. Ez a hozzáállás tette őt a stílus egyik legnagyobb mesterévé. Leveleiben újra és újra hangsúlyozza, hogy a szépség a pontosságból fakad. A mondatoknak nem szabad túl sokat mondaniuk, de azt tökéletesen kell megmutatniuk, amit mondani akarnak. Számára a művészet nem önkifejezés, hanem szolgálat volt, szolgálata a valóságnak, a formának, a szónak.

Gyakran tévesen gondoljuk, hogy Flaubert életműve a Bovaryné köré rendeződik. Valójában írásai sokkal szélesebb horizontot fednek le. A Salammbô történelmi egzotikuma, az Érzelmek iskolája társadalmi és politikai látlelete, a Szent Antal megkísértése hallucinációkban gazdag misztikuma, valamint a posztumusz Bouvard és Pécuchet enciklopédikus szatírája mind azt bizonyítják, milyen sokoldalú és kísérletező alkotó volt. Egyetlen műfajban sem tűrte a felületességet; minden részletnek történelmi, lélektani, hangulati pontossággal kellett illeszkednie.

Élete utolsó szakaszában Flaubert sötétebb időket élt: barátai meghaltak, családi vagyonát elveszítette, egészsége megromlott. Ugyanakkor alkotói szenvedélye töretlen maradt. A kétségbeesés, amely oly sok kortársát megtörte, Flaubert számára inkább a munka nyugalmát hozta. Írt, javított, csiszolt, mintha a világ összeomlása ellen a mondatok rendjével védekezne. Flaubert ma is él. Él a mondatai ritmusában, a látás tisztaságában, az elbeszélői távolság mesteri megoldásaiban. Él minden olyan íróban, aki hisz benne, hogy a próza lehet egyszerre fegyelmezett és érzéki, hideg és mégis mélyen emberi. A modern regény, ahogy ma ismerjük, nagyrészt az ő öröksége. Nincs még egy író, aki ennyire következetesen szolgálta volna a mondatot, és ennyire mélyen bízott volna a pontosság törvényében.

Gustave Flaubert síremléke