Művelt nyelv

július 10th, 2026 |

Móser Zoltán: Hagyjuk az Időt megfáradni (4. rész)

2026. február 1.

Már két napja hazaértem (hoztak) A Sportkórházból, ahol 4 hétig feküdtem, ebből 3 hét rehabilitáció. Még két hétig „betegszabadságon” leszek, azután már annyira nem kell félnem, csak vigyáznom.

Éjjel az álmomban rendeltem „rohamirtót”. Közben felhívtam az egyik orvos barátomat, aki azt mondta, hogy inkább, ha kell rovarirtót rendeljek, csak ne vízbe keverve igyam meg!

A Venice Classic Radioban Medelsont hallgatom, és látom, hogy a lejátszási lista mellett persze hirdetés is áll, képpel együtt, így már tudom, ha megrendelem 844 690 forintért, 3-4 munkanapon belül házhoz szállítják a halottszállító kocsit. Most törhetem a fejem, hogy mikor lesz esedékes megrendelni?!

Ma megjelent az első, talán az egyetlen (?) feketerigó. Néhány éve párosával jöttek, tavaly eltűntek. Miért? Most, mint mindig, a közeli erőből jött, és ugyanúgy a fenyőfára, borókafára szállt, mint a népdalban:

Nem szoktam, nem szoktam kalitkába’ hálni,
csak szoktam, csak szoktam zöld erdőben szállni.
Zöld erdőben szállni, fenyőmagot enni,
fenyőmagot enni, gyöngyharmatot inni.

További versszakai:

Lovamat kötöttem piros almafához,
magamat kötöttem gyönge violához.
Lovamat eloldom, amikor a hold kel,
de tőled, violám, csak a halál old el.

Elbúcsúzom, rózsám, tőled utoljára,
kilenc álló évre visznek katonának.
Inkább leszek betyár az alföldi pusztán,
mégsem leszek szolga a császár udvarán.

Sokat gondolkodtam ennek a dallamán, érzetem, hogy nem népdal. De akkor mi? Néhány éve véletlenül meghallottam, hogy a lantos John Dowland (1563-1626) Melancholy Galliard című szerzeményét, amely egy az egyben a Megkötöm lovamat… nótája! Rögtön írtam egy kedves barátomnak, aki zenész is, hogy erről mit gondol. Ugyanezt, bár sokkal többet tudott. Röviden idézem: „A Dowland-téma valóban rokon, egy terctranszpozíciós zenetörténeti alapötletet képvisel mindkettő. Nálunk a Megkötöm lovamat… dallamcsalád szláv irányból, elsősorban szlovák közvetítéssel vert gyökeret, de sok lengyel és némi cseh-morva rokonsága is van e típusnak. Vagyis olyan kultúrák, ahol a reneszánsz közhelydallamok terjedése nem meglepő.” Nem meglepő, dehogy nem, a mai ember számára az.

Egy másik, részletes szakvélemény Juhász Zoltántól:

„A dallamot bevittem az adatbázisba – 60 000 dallam, 63 eurázsiai kultúra, melyek közt az összes szóba jöhető európai is benne van. Az eredmény: 12 szlovák, 7 magyar, 2 ruszin, 2 morva, 1 török párhuzam, mindegyik tercváltó és négysoros. Ha a szótagszámot és a ritmust is figyelembe vesszük, marad 5 magyar és 2 szlovák rokon.

Nem sorolom fel az európai kultúrákat, ahol semmi párhuzamot nem találtam, de sem a skót-ír, sem a francia, spanyol, ónémet (XVI-XVIII. sz), német, lengyel, adatbázisban nem találtam nyomra. Dowland sokat járt Európában, de úgy tűnik, a reneszánsz udvarokban nem kaphatott ihletet, mert a helyi népzene sem kapott. Magyarországon nem járt, tehát az sem valószínű, hogy ide az ő játéka hozhatta be a tercváltás ötletét. Ugyanakkor a XVI. századból már vannak emelkedő kvintváltó és tercváltó moll egyházi dallamaink lejegyezve.

Én a párhuzamok alapján arra gondolok, hogy ez a nagy Kárpát-medencei (magyar, szlovák, ruszin, morva) elterjedtsége a tercváltó moll dallamoknak itteni alapokra épül.”

Ám van még egy csavar, nem is akármilyen! Ez az észrevétel a nejemtől származik, akit nem hagyott nyugton ez az ének, és tegnap hajnalban rájött a nyitjára. Ezt mi Bartók: Gyermekeknek című művéből, a 4. füzetből ismerjük (mindent megtalálhatsz a You Tube-on, de ezt nem!?), amely a saját szlovák gyűjtésnek a felhasználásával készült. Ezt az éneket Pónikon (Zólyom vm.) vette fel, és így lett szlovák népdalból magyar népdal. De nem is ez az érdekes. Erre dallamra írták a szlovák himnusz szövegét is! Szóval: van még min meglepődni.

„Futtam (majdnem) mint a szarvasok…”

Dehogy futottam, két mankóval sétáltam az utca végéig és vissza, de közben meg-megálltam, elsőként ott, ahol a járda és a patak között, a hol füves, hol sáros sávban patanyomokat láttam. És ezek szarvas nyomok volta. Ezt a szomszédom is megerősítette, mert egyik hajnalban egy nagy robajra ébredt, ugyanis járt az udvarban egy szarvas, az átugorta a kerítést (közben levert valamit), és a szomszéd kerítést is megpróbálta, de azt csak kitörni tudta. Nem is egy, hanem négy szarvas is jár néha az utcán, mondták. Hogy honnan jönnek? Mi a falu szélén, végén lakunk, fölöttünk még egy ház, és azután a vékony füves rész, majd ott az erdő. Onnan jönnek éjszakánként.

De engem legjobban a fenti József Attila sor, és a múlt idejű ige érdekelt, a futtam? Én ezt ismertem, mert a teveli székelyek is így mondták!

AZ ÚMTSZ szerint: fut nem tárgyas ige 1. futtam (Helesfa 226/3: 13; Gálbény – Moldva 1326: 262), futtál (Oltszakadát 1334: 306; uo. 2220: 95), futtak (Becefa 226/2: 53; Oltszakadát 1334: 306)

Czuczor Gegely is ismerte: „FUT, (fu-t) önh. m. fut-ott, vagy 1-sö és 2-ik személy tájszokásilag: futtam, futtál.”

De ennek az utánajárásnak volt egy hozadáka, mert az alábbi igét és annak a jelentést eddig nem ismertem: FUTOS, FUTOS-IK (megfutos-i) 1.futos:futkos, futkároz (Dráva mell. Nyr. V.380; Eszék vid. Nyr. VIII.140); 2.futos:fut (Moldvai csáng. Nyr. IX.530); 3.futos, futos-ik: bikát kíván, üzekedhetnék, üzekedik, párosodik (tehén) (Bereg m. Bereg-Rákos és vid. Pap Károly; Székelyföld Tsz. Kiss Mihály; Háromszék m. Tsz.; Brassó m. Hétfalu, Zajzon Nyr. III.224). Futoshatnék a tehén (Székelyföld Nyr. XIV.4 [Közmondások]:Jól érzi a bika, melyik tehén futosik:fölismeri a kurafi a kurvát (Székelyföld Kiss Mihály).

A magyar költők közül egyedül József Attilánál találtam meg, de e kérdésre, hogy honnan ismerte, nem tudtam választ adni.

2026. február 13.

Vörösmarty és Ady boráról

Bölöni Györgynek Az igaza Ady című memoárjában szerepel egy Kertész fotó, ahol az egyik párizs szálloda ban készült az éjjeliszekrényen egy üveg bor mellett a Biblia látható. Itt írta többek mellett az Özvegy legények tánca című költeményét

A vers jelentéséről, magyarázatáról számos tanulmány íródott, a keletkezésének körülményeit, helyét és idejét is pontosan megírta Bölöni György felesége, Itóka a Bécsi Magyar Újságban. Feljegyezte, hogy Ady többek között az özvegy legények táncát nála kezdte írni, a Hôtel du Panthéon-beli kis lakásán. Parányi szállodai szoba volt ez, mely a Panthéon előtti nagy téren egy ablakával letekintett egy mellékutcára. Éppen csak, hogy hely akadt benne egy kicsiny asztalkának, melyen azért elfért a liter bor, amit Ady használt ekkoriban még írásra ártatlan serkentőnek. Az asztal sarkán hely maradt Ady jobb karjának is, hogy keze kicsiny darab ceruzáját vezetni tudja a kutyanyelves papiroson: „Gomolygó fellegek tusakodtak a szép kékségű párizsi égen – írja. – Szél tépázta őket, űzte és viaskodott velük. A nap kínlódott, vajúdott, hogy kisüthessen. Káprázó fény világa és szomorú borulat árnya váltakoztak a szoba világos tapétás falán. Ady ült az ablak előtt, tenyerére hajtotta a fejét. Írt, verítékezett, kínlódott: a saját szíve vérét vette. Közben iszogatta erős erejéhez azt a gyönge bort, amelyről Révész Béla, Párizsba”

Áttérve Vörösmartyra, már egyszer bemutattam egy képet a Velence falu fölötti, a Bence-hegy oldalában azt a pincéről, amely az övé volt. 1853-ban vehette – vagy vehette át –, amikor ismét visszaköltözött Nyékre, a szülőföldjére, mint bérlő. Gyula Pál írja, hogy „Nyéken gyermeksége édes emlékei vették körül. De a nyéki házból láthatta a szembülső dombon lévő szőlejét is, ahol egy ismertető szerint több verse is született. Ma még/már a fehérre meszelt falú, nádtetős, homlokfalán szőlővel befuttatott épületen egy szerény tábla hirdeti: Vörösmarty-emlék. A pince műemlékké nyilvánítására 1960-ban került sor, majd az 1960-as évek végén helyre is állították. A telken most csak fű és gaz, sehol szőlő. Valószínűleg bor sincs a pincében. De biztosan volt. Hogy milyen? Olyan, mint amilyent Ady ivott! Ezt Cs. Szabó László esszéjéből tudom: ihatatlan pezsgőbor volt, „amit tisztelői és barátai megittak a kedvéért, és termesztette a dohányt fullasztó szivarjaihoz, amiket tisztelői, barátai elszívtak a kedvéért.”

Egy hónap múlva leszek 80 éves, tehát megöregedtem. Oravecz Imre erre ezt a választ adná: „Gyerekkoromban, ha arról volt szó, hogy eljárt felettük az idő, az öregektől sosem hallottam, hogy megöregedtünk vagy régen születtünk, mindig azt mondták: hamar lettünk.”

Lefekvés előtt megnéztem a híreket, a sok véres, háborús hír közben valóságosan lélekemelő volt olvasni, hogy miért és mennyit szellentünk naponta, és mikor egészséges és mikor mondhatjuk, hogy krónikus?

*

2026. hamvazószerda

Egy nyögvenyelős ember lassú gondolatai

Ma voltunk Kisvejkén, ahol lehet kapni 3 literes zárt, ezüst zacskókban eredeti, tartósító nélküli gyümölcsleveket: alma és cékla, illetve ezek vegyesen. Ez egy egyéni gazdaság, mindent maguk termelnek meg és dolgoznak fel. De itt ezen kívül majdnem minden van: kivi Görögországból, mandarin Spanyolországból, dió Kínából, fejtett, fehérbab Ukrajnából. Hát mit ne mondjak?

Szómiszó

Rövid párbeszéd az autóban:
– Bevetted?
– Az orvosságot?
–Nem, a kanyart!
–Miért, volt kanyar?

Abálni – zabálni: nem ugyanaz

Fáj a jobb vállam – vál-ok

De miért fáj a bal sarkam? Mert a sarkamra álltam.

„Mit beszél a tengelice?
Azt mondja a tengelice:
cipity Lőrinc, cipity Lőrinc,
tyaf, tyaf, tyaf. (Nemes Nagy Ágnes)

Hogy beszél a nyafogó: nyaf, nyaf, nyaf.

2026. február 23.

Bármit is mond Babits

Az író ezt a megjegyzést fűzi a Halálfiai (1928) című regényének a végéhez: „Ez a regény csupa költemény, képzelt szereplőkkel; s az író kifejezetten biztosítva kívánja magát érezni minden olyan föltevés ellen, mintha bármely alakjában vagy történetében az esetleges valóságot akarta volna ábrázolni. Nem! és ha talán sehol sem festett is föl annyit a maga életének színeiből, mint itt, és ha talán sokban hasonlít is a Regény Imréjéhez – noha ő bizonnyal nem hamisított váltót, s anyja sem szökött meg egy fiskálissal! Nem! e halálfiai közül senki sem élt a valóságban. Imre rokonai sem azonosak a szerző rokonaival, akiket tisztel és szeret. Ezek a portrék nem követnek hű modellt; s a Regényt nem lehet senki életrajzának tekintem – hacsak nem oly életrajz ez, mely maga teremti az életet, amelyet lerajzol; mint ama Teremtő, ki megformálta Ádám agyagszobrát, s evvel már megalkotta magát Ádámot is – s Akiből minden művész, még a legkisebb is, érez magában egy parányi.”

Ahogy Belia György utószavából is kiderült, majd minden személyt és helyszínt azonosítani lehetett. Mivel ismerem Szekszárdot, láttam is magam előtt a regényben szereplő helyeket, azokat is el tudtam helyezni, amelyek nem ott vannak, de voltak. (Pl. a vasútállomás.) Nagyon rossz regénynek tartom: jellemek helyett – valóban agyagszobrokat –, és nem hús-vér alakokat rajzolt meg.[1] Közben azon gondolkodtam, hogy Jókai ezt hogyan írta volna meg – majdnem így, több vadromantikás kanyarral –, és hogyan a szekszárdi Mészöly Miklós? Ő nem írta volna, hanem meg is írta, a befejezetlennek tűnő Családregényben. Így fejeződik be: VÉGENINCS

Mészöly így jellemezte Az 1995-ben megjelent, az utolsó kisregényét:

„A régi olvasói kedv… Dickensnél, mondjuk… Micsoda öröm töltötte el az embert, ha a fejezetek élén egy címet látott és nagyjából sejtette, hogy mi is fog történni a már ismerős figurákkal. Újabban – megint – nagyon fölmelegítik a szívemet ezek a régi dolgok. De visszanyúlni hozzájuk csak szervesen – gyökeresen másképp – lehet. Például lóg a falon egy realista kép. Csupán abban különbözik minden realista képtől, hogy az egész – mondjuk – baltól öt centit ferde. Hát ez a ferdítés, ez az öt centi – ez a pokolian nehéz. Ami nem csoda, mert ez az öt centi vagyok én, vagyunk mi, a mi századunk.” (Részlet egy interjúból)

Az Epilógus kivétel

Babits regényének legvégén Fogarasról, a fogarasi évekről szűkszavúan szól, de hitelesen. [2] Erről sokkal részletesebben szól a Pesti Napló 1937. karácsonyi számában. Ebben a városban úgy érezte magát, mint a száműzött Ovidius Tomiban. Én nyáron jártam arra, de nem ismertem rá, mert nem hasonlít arra a régi városra, ahol én 1968-ban jártam először. Hát még arra, amelyet Babits látott 1909-1911 között. Ezért is most néhány részletet felidézek.

„Fogaras messze volt. Mondhatnám, távol sarkvidékén e magyar glóbusznak. Mikor először odautaztam, meg kellett állapítanom, hogy Velencébe hamarabb elértem volna. Brassóig vagy Szebenig kellett menni, onnan aztán kínos vicinális vitt még, hosszú órákon át. Én nem is igen utaztam egyfolytában, megszálltam Kolozsvárott vagy Szebenben. Volt úgy, hogy megnéztem útközben Tordát is. Ettem elég tordai pogácsát. Jártam föl és alá, a vasúti góchelyek peronján, Tövisen vagy Aranyos-Gyéresen. A hegyek mind morcabban néztek le rám és elém sorakoztak. Mire Fogarasig értem, egy szikrázó fal állott előttem, kemény óriások sora, mely minden utat elzárni látszott.

Itt voltam a világ végén. Túlnan már a Balkán kezdődött, az idegenség. Sőt ez is már egy kicsit Balkán volt. Már Balkán, de egyúttal még Erdély, tündérkert. (…) Én, aki messziről jöttem Erdélybe, halálomig őrzöm magamban az erdélyi táj félreismerhetetlen és semmihez sem hasonlítható hangulatát, mely úgy különbözik az én Dunántúlomtól, mint a barna a kéktől. (…)

A magyar családok, akik Fogarason éltek, szegény hivatalnokfamíliák voltak; többnyire magyarországi jövevények. Hova tűnt a régi erdélyi faj, csak a történelem a megmondhatója. Azok, akik most itt laktak, nem érezték egészen otthon magukat, visszavágytak régi hazájukba, lehetőleg valami nagyobb helyre, Pestig még az álmuk sem ért. Fogarast csak állomásnak tekintették s fogyatékossági komplexumuk volt, amiért egyáltalán idekerültek. Kik vannak itt? „Másodklasszis és fegyencek!” Fegyenceken azokat értették, akiket büntetésből helyeztek el a világ végére. Mindenki méltatlannak ítélte magát ehhez a környezethez. Szóval csupa Ovidiusok ültek a végvárban.

Hogyan verték el az időt és a pénzt?

Mit csináltak? Hogyan verték el az időt és a pénzt? Fogarason még a kevés pénz is sok volt s az idő végtelen volt. Ittak és kártyáztak. Néha vadászni is mentek, de inkább csak a város melletti rétekre, kisvadra, akárcsak otthon Szekszárdon vagy Tamásiban vadásznának, egy-egy nyúllal vagy fogollyal beérték. Pedig köröskörül a hegyekben medvék és vaddisznók tanyáztak. De oda nem igen jutottak el, még ártatlan kirándulásra sem. A kirándulást átengedték a szászoknak. A szászok kötelességtudó emberek: ha már itt éltek, lelkiismeretesen kiélvezték a természet szépségét, turistaegyletet alakítottak s kirándulásokat szerveztek. (…)

Babits latint (is) tanított, görögül tanult. De kiknek? A hihetetlen szegénységben élő román gyerekeknek, akiket az otthonukban meg is látogatott.

„Engem izgatott, hogyan élnek e barbár zsaluk mögött, e füstölgő házkupacokban. Sokszor beszélgettem tanítványaimmal, a fogarasi gimnázium vézna növendékeivel, akik ezekben a házakban születtek, vagy még messzebb, még eldugottabb falvakban, mert végeérhetetlen területen Fogaras volt az egyetlen város, egyetlen iskola. Meglátogattam szállásaikat, ahol hármasával, négyével aludtak egy vackon s egész hétig éltek az ablakközben dugdosott hideg puliszkán, amit apjuk a hetivásárkor behozott számukra; soha húsféle, soha meleg étel! Mikor először megjelentek a városban, még az üngök is kilógott, s alig értettek valamit magyarul. Volt tanár, aki erővel gyűrette be nadrágjukba az üngöt. Így gyűrték be a román szókat is; hamar és készségesen megtanultak magyarul. Jámbor fiúk voltak, csodálatosan friss memóriával. A felsőbb osztályokban többnyire belőlük került az eminens s nem a magyar tisztviselő csemetékből, akik elbizakodva úrvoltuk s anyanyelvük előnyeivel s inkább a labdával törődtek.

Szerettem ezeket a fiúkat, noha volt bennük valami idegenszerű; szerettem különös csinosságukat, alattomos, szinte állati kedvességüket s az elhasználatlan népi energiát, amit bennük éreztem. Volt bennük valami idegenszerű s mégis volt bennük valami mélyen ismerős is. Mozdulataikban, szemük csillogásában ugyanaz az ősi varázs babonázott, ami a székely balladákban, az erdélyi ételek ízében, tájszavakban, folyók és falvak nevében s az öreg székely iskolaszolga által használt félmúltakban.”

Bartók erre járt Biharban, amikor román népzenét gyűjtött

Nem véletlenül jutott eszembe Bartók, aki ekkor, épp ezekben az években kezdett román népzenét gyűjteni. Ezeket a sorokat Bartók is leírhatta volna.[3] De a moldvai csángó magyarok sorsa, a népdalaik, balladáik mellett a kiszolgáltatottságuk, árvaságuk is eszembe jutott.

^{^[1]} Kivétel a Cenci néni, aki a nagymamája volt, és élete pont olyan volt, ahogy leírta.

[2] 1909-1911 között tanított Fogarason.

^{^[3]} Bartókot lenyűgözte a román falvak zenei gazdagsága, a dallamok változatossága, ősi előadásmódja, a téli napforduló pogánykori szövegemlékekkel teli kolindaénekei, az általában 7–8 szótagú szövegsorokra énekelt dallamok csodálatos ritmikai változatossága: „…ez az ország legérdekesebb része népzene szempontjából. Itt minden ősi.” (Freund Etelkának, 1911. december 31.)