Alfred Noyes: Az útonálló
ELSŐ RÉSZ
A szél dühös áradattal elterült a fák között,
 A hold, a holtak uszálya, a fellegekbe költözött,
 Az út szalagja lefolyt a setét mocsár felett,
 Amint a betyár beért –
 Beért – betért –
 Lován a betyár az öreg fogadóhoz érkezett.
Fején elegáns kalap ült, az állán zsinór futott,
 Vörös kabátja feszült, amikor közel jutott;
 Finom ruhája simult, a csizma a térdig ért!
 Nemes paripán suhant,
 A pisztolya csillant alant,
 A bársonyos ég ragyogott, nyakékkel is felért.
Kopogtak ott a paták, a kietlen udvaron át,
 Bezárt kapualjba ért, csak az este adott parolát;
 Fütyült egy ismerős dalt, az ablak alá osont,
 Hol a gazda lánya várt,
 Szénszemű leánya várt,
 Ki egy szerelem szalagot sötét hajába font.
Az ivó öreg udvara kél, éled akár a kovász,
 Egy sötét alak áll lesben, a fehér képű lovász;
 Beesett szeme ég, eszelős, fakó haja durva kóc,
 De szerette azt a leányt,
 A piros-barna leányt,
 Kutyaként lapult, fülelve mit suttog a martalóc –
„Csak egy csókot adj babám, ma még karavánt lesek,
 De reggel a kinccsel én egyedül veled leszek;
 Ha mégis utánam erednek, nyomomban egész napon át,
 A holdsugárnál keress,
 A holdsugárban te less,
 Te, holdsugár vezess, kijátszok ezer katonát.”
Felült a lovára menten, alig érte el kezét,
 Haját kibontotta a lány, felajzva a kedvesét,
 Amint a nehéz illat eláradt feléje ott;
 A betyár hajába csókolt,
 (Selyem fürtje, de jó volt!)
 Utána egyet hajbókolt, és nyugatra vágtatott.
MÁSODIK RÉSZ
Epekedve, egész nap őt hiába kereste a lány;
 Arany este egyre leste: merre járhat, ez talány,
 Amint a mocsár setét lett, a fehér út lefolyt belé,
 Egy osztag, ím menetelt–
 Menetelt – menetelt –
 A király katonái jöttek az öreg fogadó felé.
Semmibe véve a gazdát, vedelve árpa sörét,
 A lányt megkötözték, kezükben a puska, sörét;
 Bekötve száját kettő az ablak alá letérdelt,
 Az ablakokban a végzet várt;
 Az egyik sötét kínt zárt;
 Hisz a lány a veszélyt látta, amint az úton fény kelt.
Fenyegetve, gúnyolva, feszesen kötötték ki őt;
 Durva csókokat loptak, elütve a lusta időt.
 Puskavégre helyezték, „No, most lessed a lovát!” –
 A holdsugárnál keress,
 A holdsugárban te less,
 Te, holdsugár vezess, kijátszok ezer katonát.
Titokban a kezét csavarta; a sok csomó kitartott!
 Nehezen haladt az idő, a sötét kínt takart ott!
 Verejtékben erőlködve, érezte a serkenő vért,
 Mire éjfélt ütött az óra,
 Új napra virradóra
 Elérte végre a célt! Az ujja a ravaszhoz ért!
Egy ujja hegye érte csak el, de többre már nem tört!
 Felállt, fel eltökélten, a puskavégen állt őrt,
 Levegőt is alig vett ő, meg se’ mozdult, nem neszelt;
 Hisz az út olyan pőre,
 Lesett a puskacsőre;
 A vére lüktetett, meg ne gyanítsák, amit kieszelt.
Kop-kop, kop-kop! Hallják-e? Valaki ott fenn ügetett;
 Kop-kop, kop-kop, közelít? Miért adták a süketet?
 Hol az út szalagja lefolyt, a hegygerincen épp,
 A betyár közelít, vágtat,
 Vágtat, vágtat!
 A lövészek célra szegeztek, a lány előre lép.
Kop-kop, a fagyos csendben! Kongása az éjbe fúlt!
 Közelebb, egyre közelebb! Orcája szinte kigyúlt!
 Szeme tágra nyílt akkor; egy utolsó levegőt vett,
 Az ujja lőtt a sötétben,
 Tüzelt a lány a sötétben;
 Meglőtte magát az éjben, a halála jelzés lett.
A betyár lován elriadt; nem tudva hátra ki maradt
 A puskára dőlve, vérbe fagyva ki ragadt!
 Mire megtudta pirkadt, arca fehérre változott,
 Mert meghalt a babája,
 Tüzes, éjszemű babája,
 Ki egész nap őt várta, ki mindent feláldozott.
Vissza esztelen rohant, az égre dühös átkot szórt,
 A fegyverét kivonta, lova felverte a port!
 A kard ragyogott kezében; a kabát feszült vállán,
 Amikor lováról lelőtték,
 Mint veszett kutyát lelőtték,
 Vérbe fagyva hagyva, a paszománnyal az állán.
…
Beszélik: amint a szél kereng a fák között,
 Ha a hold a holtak uszálya, a fellegekbe költözött,
 Ha az út szalagja lefolyt, a mocsár levetkezik,
 A betyár közelít, beér –
 Beér – betér –
 Lován a betyár az öreg fogadóhoz érkezik.
Kopognak ott a paták a kietlen udvaron át,
 Bezárt kapualjba ér, csak az este ad parolát;
 Fütyül egy ismerős dalt, az ablak alá oson,
 Hol a gazda lánya vár,
 Szénszemű leánya vár,
 Ki egy szerelem szalagot sötét hajába fon.
Pálfy Erika a 2017-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott műfordítója.
Illusztráció: Alfred Noyes

 
        
         
                     
                     
                     
                    


















