Kovács Ilona: Alkuban istennel – Casanova hitélete
Casanova (1725-1798) híres emlékirata, az Életem története, amely csak a halála után jelent meg, bővelkedik olyan történetekben,[1] amelyek joggal meglephetik az érdeklődő olvasót, akiben meglehetősen sablonos kép alakulhatott ki a szerzőről a legendák nyomán.
A kiadások és a fordítások a hatalmas terjedelmű emlékezésből előszeretettel csemegéztek, de szinte mindig leálltak az első harmad végénél, amely az Ólombörtönbeli szökés sikerével zárul. Ebben az első részben sok izgalmas kalandot mesél el az emlékező, de a folytatás is tartogat sok érdekességet. Ráadásul a válogatások nagyon egyoldalú szempontok szerint készültek: egy 1960-ban kiadott magyar szemelvénygyűjtemény[2] például – nyilván a korszak szellemének és kényszereinek megfelelően – csak olyan kalandokat közöl, amelyekben szerelmekről alig esik szó. Ezzel szemben a legtöbb korábbi, és számos későbbi válogatás, a nőügyekre koncentrál, de az 1960-62 előtti kiadások[3] nem a hiteles szövegeket közlik, tehát nem tekinthetők megbízható forrásoknak. További probléma, hogy nemcsak a szöveg első harmadát szemezgetik állandóan, hanem hogy ugyanazokat a történeteket emelik ki belőlük. Áll ez néhány 80-as és 90-es években megjelent kötetre is. A filmek szintén rendkívül egyoldalúan állítják be a kalandor személyiségét és élettörténetét, mindjárt Fellinin kezdve,[4] aki odáig ment a figura ellenszenvessé torzításában, hogy bár a film nagyon szép és érdekes önmagában, de Casanova-ábrázolása kifejezetten hamis. Nem célom itt minden torzítás és egyoldalúság katalógusba vétele, annál is inkább, mert a sokáig közkézen forgó Laforgue-féle átirat sok máig ható sablont és torzító közhelyet aggatott a kalandor alakjára. Ezeket alapos munkával lehet csak helyreigazítani, és egyúttal hiteles vonásokkal kiegészíteni a közkeletű portrét. Teljesen árnyékban maradt pl. a boldogtalan szerelmes alakja, holott Casanova legnagyobb szerelmei boldogtalanul végződtek, és londoni tartózkodása egyenesen egy híressé vált csúfos felsülésbe torkollott.[5] A hosszúra nyúló torzkép-lista tételes helyesbítésére itt nem törekszem, és ez valójában csak egy teljes, új fordítás alapján lenne meggyőző, de ilyen nagyszabású vállalkozásra még nem került sor a magyar kiadói szférában. Ezúttal tehát az életmű és élettörténet egyetlen olyan vetületére szeretném felhívni a figyelmet, amely meglepőnek tűnhet, és mindenképpen új vonásokkal gazdagíthatja a közkeletű Casanova-képet.
Casanova szerzetesnek akar állni…az einsiedelni epizód az Emlékiratokban
A kalandor Velencét tekintette hazájának, de egész életében rengeteget utazott. Részben sokáig kényszerből, miután az Ólombörtönbe zárták per és ítélet nélkül (1755), ahonnan kalandos módon sikerült megszöknie (1756-ban). Ezután élete utolsó 25 évéig nem tudott visszatérni szeretett szülővárosába, akkor is csak szegényen és megalázottan. A közben eltelt 18 évet (1756-1774) jogos tehát száműzetésnek tekinteni. Ő maga is így élte meg ezt a korszakot, akárcsak élete utolsó évtizedeit Duxban, ahol Waldstein gróf könyvtárosa lett. A kénytelen vándorlásokat az is nehezítette, hogy miután ezt az egyetlen állását megelőzően soha nem telepedett le sehol, hanem kalandorként-szélhámosként élt napról napra, a bizonytalan bevételek és a váratlan kalandok gyakran sodorták szélsőséges, veszélyes helyzetekbe. Érthető, hogy időről időre rettentően kimerült, és olyankor hirtelen állandóságra vágyott: tudunk is arról, hogy többször komoly házassági terveket forgatott a fejében, időnként állások után is nézett, de végül mindig meggondolta magát. Egy ilyen vészhelyzet után fordult elő vele, hogy megkísértette a szerzetesi élet nyugalma és békéje utáni vágyakozás. Ha az életút egészét vesszük figyelembe, akkor az is kiderül, hogy egész életében hívőnek tartotta magát, és számos filozófiai műve mellett foglalkozott a vallásokkal is, sőt több komoly teológiai elmélkedést írt.
Ebben a megvilágításban talán már nem tűnik annyira váratlannak, hogy egy adott pillanatban, amikor éppen szeretett volna megtelepedni valahol, hogy végre nyugalomban éljen, azt tervezte, hogy egy kolostorban, áhítat és szellemi izgalmak közepette fogja eltölteni hátralévő éveit. Az az anekdota, amelyben nagy öniróniával ezt a kalandját meséli el,[6] többféle megközelítésben is értelmezhető. Lehet mulatságos történetnek olvasni, amelyben egy nagy gyónás után egy szeszélyes elhatározás hamar véget ér, hogy a kalandor újult erővel vágjon neki újabb utaknak és viszontagságoknak. Van azonban egy olyan vetülete is, amely egy állandó töprengés és reflexió hátterében mutatja fel a múló kalandot, annak ismeretében, hogy egész életében foglalkoztatta Isten léte és az ő hozzá való viszonya.
A tényeket illetően azt kell tudni, hogy 1760-ban járunk, Casanova 35 éves, és előzőleg éppen Németországban vándorolt, ahol Stuttgartban igen veszedelmes helyzetbe sodródott bele. Hozzátenném, hogy minden olyan országban, amelyiknek nem beszélte a nyelvét, Casanova kalandorként ügyetlenül és sikertelenül viselkedett, hiszen elvesztette egyik leghatásosabb fegyverét, a beszédet. Ezúttal a német Bad-Würtemberg tartományban jár pórul: idegenként szerencsétlen módon rossz kártyatársaságba keveredik, ahol partnerei valószínűleg csalnak, sőt el is kábítják valamilyen borba csempészett szerrel, mindenesetre óriási adósságot varrnak a nyakába (pusztán ellenfelei rosszindulatú állításai alapján). Amikor magához tér, nem ismeri el a veszteségeit, hiába próbálják támadói erre rákényszeríteni, annak tudatában, hogy Casanova értékes ékszereket és sok pénzt tart magánál ezen az úton. A tartomány vezetője, az őrgróf sem áll a pártjára, sőt azzal fenyegeti, hogy ha nem fizet, besorozza a hadseregébe, és katonai szolgálatot lesz kénytelen teljesíteni. Ez a rémületes perspektíva végleg ráébreszti, hogy menekülnie kell, méghozzá azonnal. Szorultságában kiagyal egy nagyon furfangos színjátékot, majd színpadias körülményeket teremt hozzá, mert már kirendeltek az őrizetére egy katonát a fogadójában. Végül stuttgarti színész-barátai és több táncosnő ismerőse segítségével eljátszik egy egész komédiát, amelyben bábuval helyettesíti magát az ágyban, hogy tetőkön és kerülőutakon ki tudjon jutni a veszélyes tartományból. A velenceinél kevésbé kockázatos, de nagyon bonyodalmas szökés története igazi, bohózati fordulatokban gazdag, de ezúttal az a lényeg, hogy halálra fáradtan folytatja útját Svájc felé, fejvesztve menekül, mindenfelé pontos úti cél nélkül.
Zürich környékén bolyongva egyszer csak egy impozáns templomot pillant meg, ahonnan ének hallatszik ki, és ahol barátságosan fogadják. A bencéseké a templom (Notre Dame des Ermites), akik a közelben élnek egy kolostorban. A sekrestyében egy abbéval találkozik, aki nemcsak végigvezeti a műemlék nevezetességein, de meg is hívja, hogy szálljon meg náluk, a rendházukban. Ez a kellemes fogadtatás már önmagában meghatja, és hirtelen vágyakozni kezd, hogy a bencés barátok közé kerüljön. A fejezet[7] alcímei így foglalják össze a történteket: “Elhatározom, hogy beállok szerzetesnek. Meggyónok az abbénak. Kéthetes határidőt szab nekem. Giustiniani, hitehagyott kapucinus szerzetes. Másképp döntök, mik ennek az okai.”
A hirtelen támadt vágy testi és lelki motívumai tehát nyilvánvalóak. Fizikailag és szellemileg összeomlás fenyegeti, nincs semmilyen konkrét terve, még életének további irányát sem látja világosan, és ekkor barátságosan befogadják, nemcsak segítik, hanem a kolostor nagyszerű könyvtára is a rendelkezésére áll, hogy nyugodtan olvasson és írjon. Amint egyedül marad, nagyon magába száll: “A vacsora után magamra maradtam (…), és elárasztott ezernyi gondolat a pillanatnyi helyzetemről és a múltamról. Felidéztem, milyen szerencsétlenségek értek, és hogyan viselkedtem. Elég hamar beismertem, hogy mindazok a bajok, amelyeken keresztülmentem, saját hibámból értek, és hogy majdnem mindig semmibe vettem a jószerencsét, amikor elhalmozott kegyeivel. Most éppen megmenekültem egy csapdából, amelyben elpusztulhattam volna, és ahol ártatlanságom nem mentett volna meg a szégyentől, és végigfutott a hideg a hátamon. Eltökéltem, hogy nem leszek többet a szerencse játékszere, teljesen kiveszem a sorsomat a kezéből.”[8]
Szeme előtt megjelenik egy békésebb jövő képe, és mivel hatalmas összeget (100 ezer tallért) mentett meg a gonosztevőktől, van mire alapoznia “új” életét. Már aznap éjszaka lát egy varázslatos álmot, amelyben szabadon és boldogan kószál egy gyönyörű tájon. Amint felriad ebből az álomvilágból, azon kezd töprengeni, hogyan lehetne valóra váltani ezt az ábrándot és sétára indul a környéken. Már előző este feltámadt benne a bűnbánat, és arra ösztönözte, hogy gyónjon az abbénak, aki nem is zárkózik el a kérése elől. Szinte megvilágosodásként támad benne ez a kívánság, de az abbé kenetes szónoklatait, amelyek kíséretében elfogadja a kérését, már cinikus megjegyzésekkel kíséri (talán utólag, az emléket felidézve): “…[beszédei] nem untattak a finom ebéd alatt, amelyen – többek között – erdei és mocsári szalonkát is feltálaltak.”[9] Mivel Casanova épphogy töri a németet, latinul vonja meg korábbi élete mérlegét az abbé gyóntatószékében és osztja meg vele azt az elhatározását, hogy ezentúl aszketikus életet szeretne élni. Ez az ötlet nem előzmények nélküli a viselkedésében, mert egész életútján a „Sequere Deum” alapelvét követte, fatalista módra, legalábbis az emlékirat Előszavában foglaltak szerint: „Amikor hirtelen támadt, átgondolatlan ötleteimet követtem, úgy éreztem, hogy a sorsomban megírtakat teljesítem be, hogy egy felsőbb akaratnak engedelmeskedem.”[10] A szerzetesi élet utáni vágyakozás ezúttal is ilyen megvilágosodás, szinte „életgyónást” kíván végezni, és három órán át mesél az abbénak múltja bűneiről. Ugyanakkor igyekszik elkerülni, hogy élvezetet találjon kalandjai felidézésében, mert az nyilvánvalóan ellentétes lenne jámbor szándékaival. „[Elbeszéltem neki]….rengeteg botrányos történetet, de sótlanul meséltem el őket, aszketikus lelkiállapotomnak megfelelően”.[11] Megkapja a feloldozást, és komolyan mérlegeli, hogy életjáradékba fekteti minden pénzét, és a csalóktól megmentett hatalmas összegből 10 ezer tallért ajánl fel erre a célra a rendnek. Ő maga is küzd a kételyekkel, hogy meddig fog kitartani nagy elhatározása, ezért előbb bölcsen csak 10 évi noviciátusra készül. Az abbé jó emberismerőként nem mond rögtön nemet, ő azonban sokkal rövidebb határidőt szab: kétheti gondolkodási időt ajánl neki, mielőtt végleges választ adna. Azt is előírja, hogy ezt az időt a közeli Zürichben kell eltöltenie, hogy ott érlelje meg magában az elhatározását. Ott is kell megvárnia az abbét a határidő lejárta után, hogy megerősítse kérését. Az abbé gondolatmenete könnyen kitalálható: a kolostor könyvtárában nyilván nem lenne kitéve annyi kísértésnek, mint egy ilyen nagyvárosban, ahol lépten-nyomon történik vele valami. Casanovának a kísértések közepette kell kitartania elhatározása mellett, de természetesen bekövetkezik az, amire számítani lehetett. Zürichben meglát egy gyönyörű nőt, és nagy szerelmi kalandba bocsátkozik vele, önként lemondva az önmegtartóztató életről. Az abbé még rá is beszéli arra, hogy inkább a világban keresse és találja meg az üdvösségét, nem pedig olyan elszigeteltségben, amilyet a kolostori élet jelent és megkövetel. A rövid szünet és pihenő után tehát újraindul az utazások és kalandok körforgása a következő kényszerű leállásig és bűnbánatig.
Casanova utazásai és száműzetése
Casanova jellemét ismerve (az emlékiratok alapján) mégsem minősíthető egyszerűen alaptalannak és komolytalannak a hitben eltöltött élet utáni vágy, mert bűnbánatai és nagy elhatározásai minden téren hasonló forgatókönyv szerint zajlanak. Meggyőző párhuzamot lehet vonni az einsiedelni epizód és a kalandor házassági tervei között. Közismert, és megfelel a tényeknek, hogy sok évtizeden át udvarlással és szerelmekkel töltötte napjait a pénzkeresés céljából űzött hamis kártyázás és szélhámoskodás mellett. Az viszont kevésbé köztudott, hogy nagy szerelmei, legalábbis két legnagyobb szerelme (M. M, az apáca, ill. Henriette) a szenvedélyes kezdet után boldogtalanul végződött. Dokumentum bizonyítja, hogy házassági szándékait is komolyan vette, mert fennmaradt egy szerződés, amelyet már csak aláírni kellett volna…Ragyogóan sikeresnek látszó kalandjai mögött nagy hullámvölgyek is voltak, depressziók és megbánások (mint a fenti esetben), de ezekről csak röviden tanúsít, bár nem hallgatja el egészen a nagy csalódásokat sem. Ezek a kétségbeejtő időszakok tartottak néha hosszabb ideig is, mint Einsiedelben a szerzetesi aszkézisre törekvés, de szándékai szerint ezek a tervek komolyan vehetők.
Itt érdemes megemlíteni, hogy Casanova életének alapvető nagy bánata velencei sikertelensége volt, és ezt olyan bukásnak lehet tekinteni, amit elhallgatott. Az Életem története befejezetlen, és ott szakad félbe, ahol Casanova éppen elindul, hogy visszatérjen Velencébe, miután hosszabb alkudozások és tárgyalások után az inkvizítorok engedélyt adtak neki, hogy hazamenjen. Feltételt is szabtak viszont, és ennek értelmében besúgónak kellett állnia, másképp nem engedték volna vissza. Ez akkora megaláztatás volt, ráadásul nem is tudta jól végrehajtani a feladatát, és rosszul fizették meg, hogy nem tudta feldolgozni, és visszaemlékezésében kedvező beállításban elmesélni utolsó velencei éveit. Világéletében arra vágyott, hogy szülővárosában élhessen nyugalomban, jómódban, és köztisztelettől övezve. Ebből nemcsak hogy semmi sem vált valóra, és élete nagy részét száműzetésben kellett töltenie, de mikor újra Velencében élhetett, ezért keserves, megalázó árat volt kénytelen fizetni. Amikor még mint feljelentő sem bizonyult hasznosnak és elbocsátották, megint külföldön kellett élnie, és végül a csehországi Duxban (ma Duhcóv) talált menedékre. Élete 73 évéből így több évtizedet Velencétől távol töltött, és az ott áhított pozíciót, a megbecsült polgár státuszát sohasem érte el. Ez az alapvető frusztráció annyira meghatározta az önképét, hogy az emlékirat valószínűleg azért szakad félbe az 1774-es évnél, mert akkor indult vissza szülővárosába az inkvizítorok engedélyével, de kémjelentéseket írni. Ezt a sebet nem gyógyította be az idő, sőt csak mélyített rajta a Waldstein gróf kastélyában átélt újabb megaláztatások sora 1785-1798 között. Az emlékiratban megörökített önarckép, hiába alapvetően egy kalandor portréját adja ki a különféle viszontagságok elbeszélésben, mégis többnyire vidám színekkel van megfestve, és ebbe az összképbe sehogyan sem tudta beilleszteni ezt a csúfos befejezést. Ebben az értelemben meg kell különböztetni a sok-sok utazás és külföldi vándorlás között azokat, amelyeket szabadon, valódi világlátásnak szánhatott (1755 előtt), és azokat, amikor később kénytelenségből ette egyre bánatosabban a száműzetés keserű kenyerét Velencétől távol.[12]
Abból a szempontból is különböznek az utak, hogy mennyire motiválta őket a kalandvágy és a kíváncsiság, és mennyire valamilyen szellemi vagy lelki motívum. Az einsiedelni közjáték egyértelműen vallási indíttatású, és kevés ehhez hasonló akad a hozzá élettörténetben. A szellemi motívumból kiinduló utazás sem jellemző Casanovára, mert ő általában nem művelte a modern értelemben felfogott turizmust, csak egyetlen olyan zarándokútról számol be, amikor Fontaine de Vaucluse-be kizárólag azért látogatott el, hogy Petrarca és Laura emléke előtt tisztelegjen.[13]
Az utazások persze indítóokaiktól függetlenül mindig sok meglepetést okoznak, és Casanova is sok új élményt köszönhetett nyughatatlan természetének, de csak addig tudott ennek maradéktalanul örülni, amíg saját jószántából változtatta a helyét. Amint Velencéből kitiltották, megkeserítette a szájízét a kényszer, és egyre távolabb került valódi életcéljától, hogy szülővárosában-hazájában legyen sikeres, saját erejéből tiszteletet és jelentős vagyont szerző polgár.
Sequere Deum
Két Előszót is megszerkesztett önéletírása elé,[14] és a másodikban részletesen elmagyarázza, hogy a változékonyságban néhány állandó tényezőre alapozta a viselkedését, és ezek között a hit a legelső: „Én nemcsak egyistenhívő vagyok, hanem olyan keresztény, akit egy senkinek sem ártó filozófia erősített meg hitében. Hiszek egy anyagtalan Istenben, minden létező teremtőjében és urában; és hogy soha nem kételkedtem benne, onnan tudom, hogy mindig bíztam a gondviselésében, kétségeimben mindig hozzá fordultam imáimmal; és ő mindig meghallgatott. A kétségbeesés öl, az ima eloszlatja a kétségbeesést, imája nyomán az ember bizakodik és tettre kész.”[15] Elismeri, hogy az ember nem tudja felfogni a Teremtő törvényeit, de azt állítja, hogy aki követi őket, nem csalódik. Az ima fontosságára nézve igen mulatságos magyarázatot ajánl, mivel testi-lelki szempontból egyaránt kedvezőnek, „üdvösnek” tartja az áhítat-megkövetelte nyugalmat és elmélyedést, amely szerinte összefügg a testtartással is : „Imádkozzunk hát Istenhez, és higgyünk abban, hogy elnyertük kegyelmét, még ha a látszat ellene szól is. Azzal kapcsolatban pedig, hogy milyen testhelyzetben kell hozzá fohászkodnunk, Petrarca egyik verssora ad útmutatást: Con le ginocchia della menten inchine.”[16] A térdelő testhelyzetben eszerint megnyugszik és új erőt gyűjt az imádkozó, ami hozzásegíti, hogy bizakodva induljon tovább az útján. Sok érvet tud felsorakoztatni amellett, hogy miért érdemes inkább hinni, mint tagadni Isten létét, bár Pascal híres fogadás-elméletére nem hivatkozik. Magát szabad embernek tartja, ám ez sem jelenti azt, hogy mindent megtehet, tapasztalatai szerint az indulatok megfékezése vezet el a bölcsességhez. Miután mindezeket leszögezte, nagy önismeretről tesz tanúságot, és megállapítja, hogy mindig hirtelen impulzusait követte a fenti elvek többé-kevésbé következetes betartásával: „A gondolkodást kedvelő olvasó számára kiderül majd emlékirataimból, hogy soha semmiféle célt nem tűztem ki magam elé, egyetlen módszerem, ha ugyan módszernek nevezhető, az volt, hogy hagytam magam a fújdogáló szelekkel sodortatni. Mennyi viszontagsággal járt ez a függetlenség! Balszerencsém csak úgy, mint jó sorsom arra világított rá, hogy az anyag és az erkölcs világában a jó a rosszból, a rossz pedig a jóból származik.”[17] Ez az önjellemzés tökéletesen ráillik az einsiedelni közjáték fordulataira és tanulságaira, de szélesebb dimenzióban is igaz.
Casanova, abbé és hittudós
Életrajzi tény, hogy az ifjú Casanova jogi és teológiai tanulmányokat is folytatott, amikor apja korai halála után Grimani abbé, egy fontos velencei patríciuscsalád tagja lett a gyámja. Négy évig tanult jogot Padovában (1738-1742), majd ugyanott gyakorlatot is folytatott egy ügyvédi irodában és letette a szükséges vizsgákat. Ezzel egy időben a teológiai szakon a tonzúrát, majd a négy alsó rendet is megszerezte 1740-ben, majd egy évvel később a doktorátust is megkapta.[18] 15 éves korára abbé lett, miután elvégezte a három alsóbb osztályt, és bár itt megállt a tanulmányaiban, ugyanabban az évben kétszer is prédikált. Az első alkalommal nagy megelégedésre szolgált a szónoklata, de másodszorra részegen ment fel a szószékre a San Samuele templomban, ami véget vetett egyházi pályafutásának. A hit kérdései azonban egész életében foglalkoztatták, és nagy lelkiismereti válságairól részletesen beszámol az emlékiratokban. Ilyen óriási megrázkódtatás volt a számára, amikor nagy mulatságai közepette váratlanul letartóztatták, és bírói ítélet nélkül a rettegett Ólombörtönbe került 1756-ban. Egész univerzuma megrendült, hiszen akár élete végéig ott tarthatták volna, ha nem sikerül megszöknie. A nagy kétségbeesésből ezúttal is a hitben keresett kiutat, és meggyónt egy jezsuita atyának, akinek feloldozó szavait és vigaszait próféciának érezte. A papnak azt állítja, hogy éjjel-nappal imádkozik és az isteni gondviselésben reménykedik. A páter nemcsak feloldozza, hanem kérdései nyomán homályos jóslatokba is bocsátkozik, és azt nyilatkozza, hogy csak védőszentjének napján fog tudni megszabadulni börtönéből. Casanova ettől kezdve lázasan számol, hogy melyik Szent Jakab napja, és amikor nem következik be a szerencsés szabadulás, tovább spekulál. Közben persze nem hanyagolja el a szökés előkészítését: lyukat fúr, társat keres, megtéveszti a börtönőrt, és életét kockáztatva, segítőjével, Balbi atyával együtt szerencsésen megmenekül az Ólomtetők alól. Mivel a szökést az 1756. október 31-ről november elsejére virradó éjszakán hajtja végre, utólag ravaszul „igazolja” a jóslatot: Mindenszentek napján nemcsak a saját védőszentje, hanem az összes szentek segítettek neki megszökni![19] A börtönben, és később a szabad életben is átél misztikus élményeket, amelyek mindig megerősítik hitében. Ezeken az esetleges misztikus kalandokon kívül azonban az életműben számos teológiai-filozófiai írás, dialógus és Biblia-kommentár[20] tanúskodik Casanova kitartó érdeklődéséről a vallási problémák iránt.
Érdekes, hogy a felvilágosodás eszméit szintén valló kalandor milyen nagy ambícióval művelte a század kedvelt műfajait, köztük a filozófiai dialógusokat. Ilyen formában szövegezett meg több hitvita tárgyául szolgáló témát. A műfaj maga az ókorban a bölcselkedés alapformája volt, mint szóbeli, peripatetikus vita (Szókratész) és mint párbeszédes tézis-kifejtés, írásba foglalva (Platón). Az antikvitás örökségét hosszú kihagyás után a reneszánszban újították fel és igazították újabb témákhoz. Galilei, majd Pascal, Leibniz és számos kortársuk természettudományos kérdések tárgyalására is használták ezt a dialektikus formát. Őket követve a XVIII. század filozófusai valóságos divattá tették a műfajt. Fontenelle, Voltaire és Diderot neve talán a leismertebb a szerzők között, közülük, de Diderot a legdinamikusabb és a legtehetségesebb író is egyben ezen a téren, ahogyan erről például színházban is kiválóan játszható párbeszédei (mint a Rameau unokaöccse[21] vagy a D’Alembert álma)[22] tanúskodnak. A Függelék Bougainville utazásához[23] az egyik legfontosabb összegzése egész filozófiájának, a Színészparadoxon (1769)[24] pedig máig ható, nagy polémiákat kiváltó elemzése a színész munkájának. A következő századokban a műfaj szinte teljesen eltűnt, és azóta is csak részben próbálja betölteni az így keletkezett űrt az ún. filozofikus színház (Brecht, Sartre, Camus, Peter Weiss és mások műveivel), amely azonban vagy nyíltan vállalja a „tandráma” funkcióját (Brechtnél), vagy el szeretné ugyan kerülni a tételes okfejtéseket, de gyakran a didaktikus magyarázatok és felszínes viták csapdájába esik.
Casanova kiválóan ismerte százada irodalmát, benne Diderot, Voltaire, sőt Sade márki[25] dialogizálva bölcselkedő műveit, és elég jól követhetően az ő nyomukba szegődött több dialógusával ő is. Ezek mind csak a halála után jelentek meg, az Életem története különböző kiadásainak Függelékeiben. Ezeket a műveit elsősorban duxi magányában fogalmazta meg, amikor depresszióval küzdött. Orvosa tanácsára kezdett bele önéletírásába is, és emellett írt a dialógusok mellett többféle hasonló műfajban, úgy mint soliloquium (1786), meditációk, kommentárok és szövegmagyarázatok (a Teremtés Könyvéhez). Miután ezek az írások nem jelentek meg életében, csak a kéziratokat mutatta meg több ismerősének, köztük de Ligne hercegnek, és így ezek nem gyakorolhattak semmiféle hatást a korabeli irodalomra, mégis figyelemre méltók. Jól mutatják, hogy Casanovát mindig foglalkoztatták a misztika és a vallás kérdései. Nemcsak a Rózsakeresztesek és a szabadkőművesek[26] tanai, hanem a kabbala és a keresztény dogmatika is. A látható világon kívüli élet iránti érdeklődéséről tanúskodik egy utópikus regénye, az Icosaméron,[27] amelyet 1788-ban adatott ki Prágában a saját költségén, de hiába, mert az írás a saját korában semmilyen visszhangot nem váltott ki. Igaz, hogy Casanova matematikai, természettudományos és gazdasági tervei, mint pl. a selyemhernyó-tenyésztés meghonosítása az orosz birodalomban, vagy a bányászat reformjára vonatkozó elképzelései a szakértők szerint inkább szeszélyes ötletek, elmélkedő írásai mégis érdekesek és a kor színvonalának megfelelő tudásról tanúskodnak. Az emlékirat értelmezéséhez és a kalandor-író egyéniségének megrajzolásához mindenképpen fontos adalékok, és meggyőzően bizonyítják, hogy Casanova nemcsak tehetséges író, de kreatív, okos és művelt gondolkodó is volt amellett, főleg szélhámosként és hamiskártyásként kereste meg fénykorában a kalácsra valót, váltakozó sikerrel. Az einsiedelni epizód ennek fényében nem puszta szeszélyből fakadó hirtelen ötletnek tűnik nála, még ha tiszavirág-életűnek bizonyult is, hanem sokszínű egyéniségének egy érdekes, kevéssé ismert oldalára világít rá.
Bibliográfia
Az emlékirat francia kiadásai közül az új Pléiade-kiadás a mérvadó (Paris, Gallimard, 2013-2015), ill. a két népszerű sorozatban megjelent háromkötetes gyűjtemények: Éd. Robert Laffont (1999), Coll. Bouquins, és az ugyanott később kiadott, új bővített változat: 2013, 2015, 2018.
Magyar fordítások
(Itt csak az 1962 utániakat sorolom fel, mivel a korábbiak a Laforgue-átirat alapján készültek, többnyire annak német fordításából, tehát nem hitelesek.)
Emlékiratok; vál., ford., tan. Kolozsvári Grandpierre Emil; Gondolat, Budapest, 1960 (Aurora)
Szökés az Ólombörtönből; ford. Zsámboki Zoltán, utószó Kolozsvári Grandpierre Emil; Szépirodalmi, Budapest, 1968 (Olcsó könyvtár)
Itáliai kalandok; vál., ford. Pelle János; Népszava, Budapest, 1989 (Pajzán történetek)
Erinnerungen / Visszaemlékezések; vál., ford. Molnár Sándor; Bagolyvár, Budapest, 1990 (Balance könyvek)
1. Lucie, Nanette, Marton; 2. Cecilia, Marina, Bellino.
Giacomo Casanova emlékiratai; ford. Szerb Antal, szöveggond., jegyz., utószó Kovács Ilona; Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1999. (Veszedelmes viszonyok)
Giacomo Casanova emlékiratai, 2. kötet; jegyz., utószó Kovács Ilona; Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2000 (Veszedelmes viszonyok) ford. Ádám Péter, Kovács Ilona, Szeredás András (röv. Atl./II.)
Casanova Velencéje. Irodalmi útikalauz; összeáll., jegyz., ford. Kovács Ilona, szerk., vál. Miklós Tamás, bev. Lothar Müller; Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2010 (Világváros
Korai és kései szerelmek; vál., ford., utószó Kovács Ilona, versford. Lackfi János, jegyz. Kovács Ilona, Csáki Márton; Qadmon, Budapest, 2013.
Jegyzetek
[1]A magyarul olvasható epizódokra nézve ld. a bibliográfia tételeit.
[2] Emlékiratok; vál., ford., tan. Kolozsvári Grandpierre Emil; Gondolat, Budapest, 1960 (Aurora)
[3]A Laforgue-féle átirat után a Brockhaus-Plon kiadás (Wiesbaden-Párizs,1960-62) az első jó, az eredeti kéziratokra alapozott szöveg, és erre nézve franciául minden 1962 utáni hiteles francia kiadás közöl információkat. Azóta csak ez a változat, vagy az ennél bővebb, szintén kéziratokat közlő kötetek veendők figyelembe. Én több részletes tanulmányban foglaltam össze magyarul a kéziratok kalandjait és a különböző szövegváltozatok főbb tanulságait: Egy emlékirat kalandjai (Casanova visszaemlékezéseinek kiadástörténete), in Holmi, 1997/február, 244-252. ; Giacomo Casanova, kalandor és író, in Tiszatáj 71/[2017], 110-126.
[4] Fellini Casanovája (Il Casanova di Federico Fellini) (olasz film, 1976). Rendező: Federico Fellini. Hiteles visszaemlékezések szerint Fellini megrendelésre készítette a filmet, feltehetően anyagi okokból, és féltékenységig menő ellenérzésekkel olvasta az emlékirat szövegét. Kétszer is átíratta a kiváló író és Casanova-ismerő Bernardino Zapponival a forgatókönyvét, hogy a harmadik változat már hamisan, macsónak állítsa be az eredetileg minden férfi-központúságtól mentes főszereplőt. Emiatt kapcsolták össze hangsúlyosan a film címében is a kalandor nevét Felliniével.
[5]A Charpillon-epizódra gondolok, amely az Atlantisznál megjelent II. kötetben (2000, 245-354. o.) olvasható, és amely többszörös közvetítéssel Buňuel egyik filmjét inspirálta, A vágy titokzatos tárgya (1977) címűt.
[6]Az emlékiratok V. könyvének 4. fejezetéről van szó, a francia Bouquins kiadásban (1999) II/293-307 sqq. (A fordítás az én munkám. KI)
[7] Id. mű 293-307.o.
[8]Uo. 295.o.
[9]Uo. 294.o.
[10]Életem története, Atl. II. kötet, 9.o. (Szeredás András ford.)
[11]Uo. 295.o.
[12]Ld. erről szóló cikkemet: Casanova utazásai és vándorlásai, in Nagyvilág, 2014[59]/8. 955-970.
[13]Vaucluse-ben Laura és Petrarca szerelmének múzeumot szenteltek, amely ma is látogatható.
[14] Mindkettőt közli a Gallimard legújabb Pléiade-kiadása és a bibliográfiában idézett új Bouquins-sorozat.
[15]Casanova: Életem története, Budapest, Atlantisz, 2000.7.o. (Szeredás A. ford.)
[16] Petrarca: „In morti di Madonna Laura”. in: Canzoniere. VIII. 63. o. „Könyörgöm hozzád, bévül hullva térdre.” (Sárközi György ford.), id. uo. 7.o.
[17]Uo. 7-8.
[18] Doktori értekezésének témája a Biblia volt, általánosságban az Ó – és Újtestamentum, közelebbről pedig egy judaisztikai kérdés, az, hogy építhetnek-e a zsidók új zsinagógákat.
[19]Casanova: Életem története, Budapest, Atlantisz, 2000, 157. Július 25-e Jakab apostol Casanova védőszentjének ünnepe, és előbb ezen a napon várta kiszabadulását, de hiába.
[20] A kéziratokat a Prágai Levéltárban őrzik, és először 1960-62 között adták közre a Brockhaus-Plon köteteiben, majd ezt követően több népszerű kiadásban. Ezek közül idézek néhányat a Bouquins első sorozatának lapszámaira hivatkozva (1256-1334 et sqq.) Le philosophe et le théologien [A filozófus és a teológus], Paradis, mot persan [Paradis, perzsa szó], Rêve [Álom], Sur la nature de Dieu [Isten természetéről], Commentaires sur la Genèse [Kommentárok a Teremtés könyvéhez].
[21] Rameau unokaöccse; ford., szerk., kiegészítő fejezetek Szívós Mihály; PannonKlett, Budapest, 1997 (Matúra Bölcselet)
[22] Esztétika, filozófia, politika; szerk. Kovács Eszter, Penke Olga, Szász Géza; L’Harmattan–SZTE Filozófia Tanszék, Budapest–Szeged, 2013 (Rezonőr)
[23] Pótlás Bougainville utazásához (ford. Győry János). In: Diderot, Denis: Válogatott filozófiai művei. Akadémiai, Budapest, 1983. (A cím fordításában a Pótlás kifejezés vitatható, szerencsésebb a Függeléknek fordítani.)
[24]Színészparadoxon / Dráma a költészetről; ford. Görög Livia, utószó Benedek András, jegyz. Staud Géza; Magyar Helikon–Nyomdaipari Tanulóintézet, Budapest, 1966.
[25]Sade nemcsak a Párbeszéd egy pap és egy haldokló között Casanova. (ford., előszó Madarász Imre; ELTE ÁJTK Demokratikus Diákunió, Budapest, 1989.) című írásával járult hozzá a műfaj történetéhez, hanem elsősorban egyik fő műve, a Filozófia a budoárban. A szabadosság iskolája; (ford. Marsall Ilona [Kovács Ilona], utószó Roland Barthes, ford. Ádám Péter; PLKV, Budapest, 1989.) fontos ezen a téren. Ebben filozófiáját dialógusok formában fejti ki, a hagyományhoz képest újító módon, mert nála nem ketten vitatkoznak, hanem négy fontos szereplő ütközteti nézeteit, egyben gyakorlatilag is bemutatva a témákat és a megoldásokat.
[26]A szabadkőművesség annyira érdekelte, hogy 1750-ben, Lyonban felvételét kérte az ottani páholyba, majd fokozatosan egyre magasabb rangokat ért el közöttük. A páholyok nemzetközi hálózata persze olyan szempontból is érdekelte, hogy jó kapcsolatokat biztosított, és idegen helyekre érkezve (pl. Bécsben) fel is kereste az ottani páholyokat és felhasználta az így szerzett ismeretségeket.
[27]Icosaméron ou histoire d’Edouard, et d’Elisabeth qui passčrent quatre-vingts ans chez les Mégramicres habitante aborigčnes du Protocosme dans l’intérieur de notre globe, traduite de l’anglois par Jacques Casanova de Seingalt Vénitien Docteur čs lois Bibliothécaire de Monsieur le Comte de Waldstein seigneur de Dux Chambellan de S.M.I.R.A., Prague ŕ l’imprimerie de l’école normale. [Icosaméron, avagy Edouard és Élisabeth története, akik 80 évet töltötteka Megamikróknál, a Protokozmosz bennszülött lakóinál…. ] A regényt egy olyan bennszülött törzs körében játszatja, ahol az idő dimenziója hiányzik: a hozzájuk becsapódó két európai 80 év alatt semmit sem öregszik, és a Megamikrók élete más tekintetben is alapvetően különbözik minden más ismert közösségétől. A regény nincs lefordítva magyarra.
Illusztráció: “Casanova hitélete” (fh. C. ritratto)
Ezek is érdekelhetik!
H. Végh Katalin: Az orosz tudatfolyam-elbeszélés →
Tóth Kálmán: Lobogóm: Márai →
Feledy Balázs: Elültetett kiadó. Szondi György Napútja és a képzőművészet →
