A Szabadság-hídon (Poétai plener, 1.)
     
Poétai plener. Szerkesztőségünk szervezi: kigondol egy élményt ígérő helyszínt, előzőleg megállapodik három-négy költővel, akik – miután elfogadták a játékszabályokat – ránk bízzák magukat, s adott időpontban, megbeszélt helyen: találkozunk. Megérkezünk a helyszínre, a költők letelepednek (mozgásuk azonban nem korlátozott), s harminc percben megalkotják a látvány-idézte verset. Átadják kéziratos művüket. Teremtettünk pici utócsiszolásra is lehetőséget: a poéta másolatot vihet haza – majd küldi a begépelt véglegest. Az eseményt a helyszínen készült felvételekkel dokumentáljuk.
Első alkalommal Ladik Katalin, Végh Attila és Vörös István adta fejét a kalandra. 2016. augusztus 19-én este a forgalomtól (hetek óta) mentes Szabadság-híd forgataga volt a színtér. (Szondi György)
 
***
Ladik Katalin
 


Híd, kacagás
Zöld létrák a hátamban.
 Kacagnak alattam a fényvillamosok.
 Ők is érzik a folyót a létrák alatt,
 a meggörnyedt örökkévalóságot.
Úszik a zöld híd a kacagással,
 a szemérmetlenül kitárulkozó sínekkel.
 Jaj! A fénylétrák a folyóba fúródnak.
 Fekete. Fekete.
 Akár az örökkévalóság.
2016. augusztus 19. Ladik Katalin
 
***
Vörös István
 



Vörös István
KÉT HÉTTEL AZ AUTÓK ÉS TÁRSAI MEGSZŰNÉSE UTÁN
Jaj, hová lett az autó, a
 drága, a zajos, a büdös?
 A busz mért nem fordul
 a sarkon, mért nem remeg
 tőle az ablaküveg?
 Hová lett a repülő? A legtöbb
 hangárokban rozsdásodik,
 de pár a levegőben maradt,
 és nem zuhan le, nem zuhan
 le. Egyre soványabbra
 fogy. Egyre kisebb.
 Madarak hátán pihen.
Jaj, hová lett a villamos,
 mért nem dübörögteti
 a hidat? Hová lettek
 a gépek? Itt most minden
 csupa ember. Hallom az
 örömük és a bánatuk. Százak
 lélegzését, léptét, gyomor-
 korgását hallom. Hallom
 a szívverésüket. Össze-vissza
 ver sok száz szív. Jönnek-
 mennek, mintha lehetne
 még jönni-menni. Utazni.
 De csak a séta, a futás, a
 gyaloglás marad. A lovaglás,
 a drótszamaragolás. Addig
 ameddig.
Ez itt a jövő? Ez itt a múlt.
 Csajok korzóznak. Jelmezesek
 játsszák önmagukat. De
 ki önmaga még? Autó nélkül.
 Villamos nélkül. Busz oldalra
 döntött hullájában aludva?
 Metróalagút egyszerű
 labirintusában is eltévedve
 a sötét miatt. Húst sütnek.
 Egy hídra hordott kádban
 valaki fürdik. Fények.
 Sötétek. Csónakok a vízen.
 Élet, mint egy világban,
 amit nem képzel valaki,
 hanem csak úgy van.
Szabadság-híd, 2016. augusztus 19.
 
***
Végh Attila



 
Végh Attila
SZÓPARTON
A folyómederben zavaros fogalmak sodra.
 Van még, ami átívelje, hídnak mondják az emberek.
 Manapság itt, a hídon zajlik az élet.
 Persze idefönt is a folyó szelleme az úr:
 az ugyanaz naprendszerében nincs helye
 szent ismétlésnek: ünnepnek mondják ugyan
 a hídlakók, de csak a felejtés táncol:
 függőágyból integet egy csontváz,
 fürdőkádat őriz két burnuszos alak,
 orosz katonatisztek járják a csárdást.
 És mindenki fényképez; ki tudja, miért,
 tükörkép-mozaik spriccel az éterbe,
 csörömpöl az ég, sötét mederben folyik tova.
 A folyónak három partja van, csak lefelé nyitott:
 titkos, embertelen éjszakákon fölfénylik az ősi értelem,
 de a hajnalt nem várja meg, magába visszamerül,
 úgyis mindenki már a tűzijátékot várja, a holnapot,
 amikor lustán elnyújtózhat az önfeledt tömeg,
 színesen villogó arccal a magasság jéghideg,
 részvétlen tömbje felé, aztán oszlik, szakadozik,
 az utcákon elcsorog. De mintha a koszos léből
 néha fölmerülne valami,
 ami tőlünk függetlenül él és tündököl itt,
 elhasznált szavak partjain.
 
***
 




 
Illusztráció: Szondi György fényképfelvételei (2016)
 
    
    
Cimkék: kézirat, poétai plener, vers