Lajtos Nóra: [van az ember és van a jég]
(Hegedűs Gyöngyinek)
van az ember és van a jég, jégbe dermedt imák, az összekulcsolt kéz, s bár tudja az ember, olvadni és oldani kellene, mégsem tud felengedni, sem elengedni Isten kezét, s aztán amikor a titokban kigyúrt égitest rátelepszik a már rég nem folyó folyóra, vízhártya simul a lélekre, az pedig egyszer csak elkezd újra folyni, csak folynak, ömlenek, áradnak belőle a szavak, melyek eddig a fagy-bilincsben csöndekké szaporodtak, morajlik az élet, s az élet Smetana zenéjére ladikot ácsol az emlékekből, az emlékek olykor elöntik az embert, s aki hagyja magát sodródni az árral, talán hamarabb hazaér, a ladik nekiütközik a partnak, olyankor a szavak is meghalnak, s ebben a partra vetett szomorúságban már nem kezdenek el vizesedni az igék, a cselekvés, a létezés, a történés megszűnnek lenni, a halál elkezdi szinkronizálni az életet, emlékszem, nagyanyám mindig azt mondta, egyszer arra ébredek, hogy meghóttam, és valóban így esett, esett, zuhogott bennem minden, ami ő volt, fejkendőjében hordta a Napot, a napokat, a járda jeges volt, nagyanyámból is jég lett, megpróbáltam léket ütni rajta, de gyenge volt hozzá a karom, s most azt akarom, ha halálnak halálával halok, hálás tudjak lenni mindenért, amit az élet adott, s hálás a halálért, hogy hagy végre odalent a jég alatt vízzé válni, hákettőóként folydogálni, s nem csak úgy állni s bámulni, mint a borjadzó jéghegyek, amelyek mivel el sem tudnak indulni, soha meg nem érkeznek, nincs út előttük, csak az embernek van útja, s mert Isten útjai kifürkészhetetlenek, amilyen enigmatikus a meglétünk, olyan zavarba ejtő-avarba eső a halálunk, az eső elmossa a járdát, mi elmossuk magunkat, a halál vitorlájába pedig szelet fúj az Isten, hogy utunk végén a mennyek tava végleg felengedjen.
Illusztráció: Hegedűs Gy.-fotó
Ezek is érdekelhetik!
Összetett tenyérrel – Ispány Marietta versei →
A válasz – Marton Árpád versei →
Kárpáti László: Kirakat (haiku-ciklus) →
