Savanyú Jóska fokosa (Bakonyszücs meséje)*

*A mesét lejegyezték: Babics Imre, Feczkó Péterné, Fódi Istvánné,
Fódi Judit, Hasprainé Turi Anikó, Majerné Fódi Katalin,
Schandl Melinda, Takács Csomai Zsófia, Takács Nándor

Akkoriban, mikor a vonatfüttyöt még csak hírből ismerték a vadregényes Bakonyban, betyárok és szegénylegények csaptak ki a sűrű erdőből, hogy kifosszák a gyanútlan utazókat. Közülük a leghíresebb s legkegyetlenebb Savanyú Jóska volt, méltó utóda a legendás Sobri Jóskának. Gyakran látogatta falunkat, Szücsöt, mivel bandájának két tagja idevalósi volt. A két fiú apja olyan foglalkozást űzött, amiről réges-régen, még a török hódoltság előtt a falu a nevét kapta: prémfeldolgozó, szűcs volt. Reggeltől estig békésen varrogatta a kucsmákat, bundákat, rossz időben kicsiny műhelyében dolgozott, jó időben háza tornácán. Legkisebb fia, az aranyfürtös Jankó nem akarta követni a fivérei példáját. No, amikor ezt megtudta Savanyú Jóska, éktelen haragra gerjedt. A banda rejtekhelyén, egy napsütötte tisztáson bort kortyolgatott, mikor a két fiú megjött a válasszal.

‒ Micsoda? ‒ kiáltott akkorát, hogy a madarak felrebbentek a fákról. ‒ Majd én móresre tanítom!

Lóra pattant és beügetett Szücsre, mögötte a két legénnyel. Mikor odaért a portához, lováról leszállva kackiásan besétált az udvarra. Jankó az édesapjával éppen a műhely előtt üldögélt s egy gyönyörű rókaprém kucsmán sorjázta az öltést. Szelíden felnézett, mikor Savanyú Jóska csípőre tett kézzel megállt előtte és ráordított:

‒ Hallod-e, te kese nyúlgerinc? Hát nem akarsz harcolni a szegények oldalán az igazságért?

Jankó emelt fejjel válaszolt:

‒ Maga azért harcol, hogy tele legyen az erszénye meg a hasa.

‒ Azt a nemjóját, még pimaszkodik is a gyáva!

‒ Ha maga mondja.

No, erre aztán Savanyú Jóska előkapta fokosát a bőrövéből, és iszonyú erővel belevágta a műhely szemöldökfájába.

‒ Három napot kapsz, hogy meggondold magad! Ha letelik, újra eljövök, és ha akkor is nemet mondasz, kihúzom a fokosom innen és apró darabokra szabdallak vele! Ezt pedig elveszem!

Azzal elvette a kucsmát Jankótól és hetykén a fejébe csapta, majd dérrel-dúrral távozott, de egymaga, mert volt még egy kis dolga.

A temető után húzódott meg apró kunyhóival a cigánysor, ott lakott a szépséges, boszorkány hírében álló Felhő Mári. Épp stercet sütött, mikor nagy felfordulás támadt a kunyhó körül. A padláson felébredt, vészjóslóan huhogni kezdett a bagoly, a szelíd holló rémülten csapkodott szárnyaival az ablakpárkányon, a fekete macska villámgyorsan felkapaszkodott az eperfára, de még a sarokban kenyérmorzsát majszoló kisegér is rémülten beszaladt a lyukba.

– Bizony – mondta Mári az állatoknak –, nagyon rossz ember közeleg.

Feltűnt az utca elején a betyár. Leszállt a lováról, majd így szólt:

‒ Hallottam szépségedről, de ne húzzuk a szót. Leszel-e a mátkám?

‒ Nem én! Gonosz lelkű férfi vagy, Savanyú Jóska. Az állataim már akkor megérezték, mikor még nem is láttak.

Szó szót követett, győzködte Márit a betyár, de hiába, így ellovagolt.

Elérkezett a határidő utolsó napja. Hajnalban Felhő Mári a falu túlsó határában álló, még az Árpád-korban épített Kálváriához ment, mivel a közelében varázsgomba nőtt. A mohos kőfalak tövében ott kuporgott az elkeseredett Jankó is. Mári leült a búslakodó fiú mellé, aki elmesélte neki, hogy betyárnak akarja vinni őt Savanyú Jóska, ám ha nemet mond, akkor megöli. Mári hosszan elgondolkozott, aztán így szólt:

‒ Figyelj, Jankó! Ha ma eljön Savanyú Jóska, kérj tőle tíz nap haladékot, hogy az alatt megtanulj lőni, meg a fokossal bánni.

Délután Savanyú Jóska pökhendi vigyorral hallgatta a fiú kérlelő szavait, mígnem beleegyezett. Ezután meglátogatta Felhő Márit is.

‒ No, Felhő Mári, hozzám jössz hát feleségül?

‒ Jó, de adj tíz napot, hogy elrendezzem az állataim sorsát.

‒ Úgy legyen, szépségem.

Ekkor Felhő Mári Savanyú Jóska felé nyújtott egy itallal teli bögrét.

‒ Mielőtt elmégy, idd meg ezt!

Savanyú Jóska szó nélkül felhajtotta, majd ellovagolt.

Miután letelt a tíz nap, Savanyú Jóska ismét megjelent a faluban, de úgy nézett ki, mint egy kísértet. A kupában ugyanis varázsital volt, ami rettenetes álmatlanságot okozott. Imbolyogva lovagolt Felhő Márihoz, aki már a kunyhója előtt várta.

‒ Mit tettél velem, Mári? Nem tudok aludni.

‒ Tettem rád egy kis varázslatot.

‒ Vedd le rólam, kérlek!

‒ Vágd ki azt a nyárfát, és vájj a törzséből egy teknőt, abban el tudsz majd aludni.

Sötétedésig Jankó elkészült munkájával, Mári pedig beletette a betyár szűrét, párnának meg egy kiszikkadt cipót. A betyár kábán beroskadt a teknőbe, s menten elaludt.
Ezt látván rejtekéből előbújva Jankó megfogta a teknő egyik végét, Mári a másikat, s levitték a falu halastavához, melyet a csörgedező Csángota-ér táplált. Hajnalodott, mikor a tóba lökték, az pedig csendesen úszott a tükörsima vízen. Hát látják, hogy felbukkan egy óriási hal és bekapja!

A két fiatal arcát aranyfénybe vonta a felkelő nap, végül kézen fogva hazatértek.

Ám az a hal idővel ki is köphette a teknőt, mert felröppentek pletykák, hogy a betyárt egy Amerikába tartó hajó fedélzetén látták, mások a tótvázsonyi patikában.

Azóta akárhány gyermek, immár Bakonyszücsön, felmegy a házuk padlására, Savanyú Jóska fokosát keresi, hátha ő lesz az, aki megtalálja.