Csontos Márta: 21. századi utópia (versek)

21. századi utópia

A világteremtés kora
álomidőt ringat,
kristályok és kagylóhéjak
között ballag a varázsló,
tenyerébe morzsol
földet, szelet, követ…
négy évszak erőterébe
telepíti a fénybe teleportált
emberlelkeket….

keresi a szent helyet,
nyakában szkarabeusz
lóg aranydróton,
szemében az anyaistennő
kékbe oldott mosolya.
Fent az ég hártyás
szárnyú vadvirág…
egy vén tengerész hajója
táncol a felhőrajokon.

Idelent a Tél guanója
vastagodik a füveken,
mégis érzed, talán most
szerencséd lesz…
s elcsavarod az Idő fejét.

Időkapu

Mert csikorog az óramű,
akár az alvók foga,
s eltűnik a rettenetes darálóban
a vékony üvegtest.
(Z. Németh István: A költő álma)

Az idő súlya torkodat szorítja,
megfigyelt személy vagy,
ahogy bukdácsolsz a rímek
s a mondatok fogsorán,
zöld dallamot fakaszt ajkadra
a szinesztézia, s ahogy kapaszkodsz
a papírlapon vöröslő magaslaton,
az Idő beköti a szemed…

már nem tudsz szétnézni,
ha felérsz a csúcsra…

Valami készül ellened,
vársz valahonnan feleletet,
s a tükörből homályosan látod,
az alkalom szédítő ürességét
megtermékenyíti az ég mélyéből
rád nyíló hóvirág kék fényű nevetése.

Műhelymunka

Ha két rossz közül
a kisebbet választom –
szemem láttára kezd nőni.
(Radoszláv Rancsin: A priori)

A változások honlapján
nem tudok jól eligazodni,
kezemben elporladt a bölcsek
kövébe vésett üzenet…
csak önmagam másolatát
javítgatom a kételkedések
főzetével jóllakatott agykamrában.
Mikor a fejembe néztem,
a mögöttes világ életjelet adott…

már nem tudom, mihez van jogom,
ülök álmaim szegélyén,
a fegyverek hallgatnak ilyenkor,
az idő piszkát is elnyelte
a lopakodó szürkület,
az éntudat sugár-rácsán
talán már a legyőzött
ismeretlen is megszelídült.
Most a kihűlt csillagokban
szítok tüzet, s felmelegítem
a megdermedt látszatot….
Talán marad utánam valami,
s ahogy egyre feljebb kúszok
az önátadás létráján, már nem fáj
a gyönyörök hiánya…
Hangod erejébe kapaszkodok,
vigaszdalokat dúdolgatok,
s a tőled kapott kincseket rendezgetem
a megmérettetés világasztalán.