Szabó Aida (Jampa drolma): Szúnyogtánc (versek)

Szúnyogtánc

Szürke az ég, esik, esik,
esőcseppje körbe kering.
Tócsa kerül, sár meg terül,
lábadon a bocskor merül.

Sóhajod ajkad ellepi,
kalucsnid is vízzel teli.
Ereszen az eső megül,
hű esernyő előkerül.

Fenn a felhő nem heverész,
orrodon szúnyog heherész.
Füledbe zümmög, döngicsél,
már ágyikódba elkísér.

Vérszívóknak hada kerít,
alakodat célba veszik:
csípés dudora egyre nő,
ha vakarod – mérgesedő.

Jár a kezed, jár a lábad,
csapod fejed, csapod hátad,
ütnéd agyon, de nincs agya,
így a maflást térded kapja.

Ugrabugrálsz, bokád rázod,
körbe-körbe figurázod.
Hopsza-hopsza szúnyogtánca,
embervér lesz uzsonnára!

Szúnyogcsárdás hej e-huja,
ez már az embernép búja.
Mocsár mélyén szól a nádsíp,
tündérrózsa álmot áhít.

Hahotázó békalencsék
felverik az este csendjét.
Szúnyogbölcsők ringatóznak,
szúnyoglárvák dagonyáznak.

Sápít az apró kacsanép,
csöpp szájuk enni-inni kér.
Zümmög már a násznép bálba,
a Hold sárgás karéjába’.

Lányok dobják a keszkenőt,
tücskök húzzák a perdülőt.
Hopsza-hopsza szúnyogtánca,
nosza-nosza szaporázza.
Békasereg szája tátva:
mennyi szárnyas, vacsorára!
Szemük guvad, hasuk telik,
elvannak vele reggelig.

A franciacipőm és a franciatanár
(la petite mort)

Kavargott örvényként
a felgyülemlett érzés,
özönvízként kitörve,
gátakat szakítva
zubogott hömpölyögve,
mindent elsodorva,
mikor berobbant egyszerre,
életembe
a franciacipőm és a franciatanár.
Szerelemben
szerelmesen kacagtam,
kacagtam és kacagtam,
s kacagtam süldőn mindenen,
mint egy kamaszlány, nem férve bőrömbe.
Bódulva,
a szerelem italának mákonyával
rohantam
hívó szavakra,
életveszélyesen véve kanyarokat
piros kis négykerekűmmel,
s réveteg révületben töltöttem
más dimenzióban az életem.
Magamhoz ölelve az egész világot
franciacipőim vittek a franciatanárhoz,
a tücskökkel teli dombra,
hol csillagok ragyogtak,
fák, virágok illatoztak.
Szerelmünk virágzása,
hervadása tiszavirágéltű volt,
e bohókás csitri csacsogás elszaladt,
a franciatanár ment, a franciacipő maradt.
Életünk fonalai egyszer még
keresztezték egymást –
megtudtam, megtalálta párját.
Szentjánosbogarak gyújtotta világnál,
mikor mézédes este csordogál,
rég-hangulat illata,
érzése megsimogatva visszaszáll.
Kopottas franciacipőm néha
a lábamra kerül,
s vidám koppanásuk létbe merül.

Egy nyári mosoly
(Szentgyörgyi Erika festményéhez)

Korán volt,
mégis az ablaknál álltál,
rám vártál.
A beömlő pirkadat
körbeölelt,
könnyű selyemruhád rád simult,
karod a magasban,
felröppenő pillangó.
Vörös hajad alatt
nyakad íve, pihés tarkó…
hirtelen megbabonázott.
A függönyt enyhe fuvallat
lebbentette,
nyárfalevelek susogtak –
talán azt hallgattad.
Megfordultál,
karomba kaptalak,
hozzám bújtál…
Régvolt, most is tartalak,
csak csupán, az a nyári mosoly
sután-kurtán elszaladt.