Bánki Éva: ÚTFÉL

79 oldal
Cédrus Művészeti Alapítvány, 2026
ISBN: 978-615-6801-88-3 

eredeti ár: 2490 Ft
webshop ár:
1990 Ft  + 815 Ft postaköltség
Megrendelés

Ajánló

A – leginkább prózaíróként közismert – szerző második verseskötetét tarthatjuk kezünkben. Harmadikat: amennyiben hajdani heteronim alakjáról, egy „egyszer volt, hol nem volt” leányról se feledkezünk. De miért tennénk? Követni fel- s alábukkanó szálakat, rácsodálkozni hol itt, hol ott kibomló újabb mintázatokra: a legizgalmasabb írói és olvasói kaland.

Expedíció (ex-pedica!) természetesen ez a könyv is. Már csak az a szokásosan sokfelé vezető. A maják leáldozó Hajnalvárosához, Odüsszeusz Ithakájához. A hajdani eperföldekre a nagykanizsai temető helyén. Metróvonalig, telefonfülkéig, strandig. Egy élet mindennapjaiig. S valahogy mindig félúton. Még inkább útfélen: ahol a mezítlábas lélek – a szabadság és a veszteség kéz a kézben jár.

(Hegyi-Botos Attila)

Három vers a kötetből

AZ ERDŐ

Jaguárszellem lennék?
Vagy kajmánhoz hasonló a természetem?
Koponyateknős unokája volnék?
A kecálmadártól örököltem a merészségem?
A legjobban a keselyűk szeretnek?
Maga az erdő vagyok, suttogom révületben.

Az összes állat. Minden szaladó, repülő, lombok közt rejtőző,
mélyben osonó. Én vagyok a fűszálak közt finoman remegő pókháló.
A tojásokban rejtőző élet. A föld szívét szorongató gyökérkötegek.

Túl nagy feladat ez egy halandónak.
Akié a minden, az veszít a legtöbbet.

*

EURÓPÉ

Álmodtam volna az utazást?
Az olyannyira elhúzódót,
hogy immár apám udvara,
a napfényes Fönícia tűnik álomnak.
A bőröm rücskös lett, a körmöm beszakadt,
a szisszenő só kimarta szememet.
A könyörtelen tenger sír helyettem.

És most jöjjön a jutalmad, somolyog a fenevad.
Egy újabb álom – ez már maga az erőszak? –,
városok, csataterek, halottak. Egymáson heverő,
összegubancolódott karok és fejek: fiaim és lányaim.

A nevemből bilincs lett. A ruhámból felhők,
a hajamból erdők, a körmömből sziklák.
A szememből tengerek.

„Mily szerencsés vagy te, Európé, az asszonyok között.”

*

HIDEG ÉS RÉGIMÓDI

Mit mondhatnék még a szüleimről?
A nyár úgyis megbosszul engem,
lángcsóvával, kaparó torokkal, hőséggel.
Kiszívja a nedvet a halottakból, elporlasztja
a csontokat és a sértéseket. Megőrli, felszárítja,
elfelejti, megemészti. Ki emlékszik rá,
hogy kétszáz éve még eperföld volt
a temető helyén? Hogy régen idáig értek
a város gyümölcsösei? Csak a halottak
tudják: a szívük most szilva-, alma-,
málnaágyakon nyugszik.

De felparcellázom megint az emlékezetet. A sírok,
sértések, bombatölcsérek helyére virágokat ültetek
és egy mindentudó fát, amit egy öreg és nyugodt bagoly őriz
rezzenetlen. Hagyom, hogy a málnabokrok keresztül-kasul
behálózzák a kertet, és a föld megint porhanyós legyen.
Hogy legyen a lányomnak hova temetnie.