március 26th, 2026 |

2650 – Bartusz-Dobosi László, Kocsis István, Tárnok Attila

Bartusz-Dobosi László

AZ ERŐSEBB NEM

– Maga az? – kérdezte a sötét ruhás férfi ijedten, s ösztönösen lépett egyet hátra. Fekete lakcipője nagyot koppant a pepita kövezeten.

A nő flegmán a szemébe nézett, és erőltetetten feljajdult:

– Ó, anyám, csak azt ne mondja, hogy jártunk!

Hangjában a fölényesség és az irónia keveredett. A durva hang ellenére azonban volt a lényében és a mozgásában valami fenséges. Hófehér, hosszú ruhája egészen a bokájáig ért, jól kihangsúlyozva karcsú, nyúlánk termetét. Fején tündöklő ékszer csillant.

A férfi megbabonázva nézte, s mozdulni sem tudott. Remegő ajakkal kérdezte:

– Mit akar tőlem?

– Nocsak, milyen megható, amikor egy férfi fél! – mondta, és jegesen világos szemei fehéren szikráztak, mint a sarkvidéki Nap hideg sugarai.

A közelben álldogáló két fekete lovas ugrásra készen állt. Láthatólag csak uruk parancsára vártak, de ő egyelőre hezitált. Néma csend uralta a termet, csak a terem sarkában álló óra metronómszerű kattogása játszott az idegekkel.

– Azt hiszi, elfuthat előlem? – nevetett fel a nő, és nagyot dobbantva lépett egyet a lovasok felé, mire a lovak a váratlan mozdulattól szétugrottak.

A férfi összébb húzta magán fekete palástját és némán tett hátrafelé egy újabb lépést. Közben végig a nő vékony csípőjét bámulta, majd, mint aki feleszmél valami varázslatból, megszólalt:

– Semmi esélye sincs! Csak egy szavamba kerül, s itt lesznek az embereim.

A nő harsányan felkacagott, és egészen odaállt a prüszkölő lovak elé. Közben úgy vágta szájon az útjában toporgó sötétruhás, rongyos alakot, hogy az elesett.

– Alig várom! – mondta gúnyosan, de azért a fél szemével a sarok felől gyorsan közeledő fekete egyenruhában futó alakra sandított. – Akkor talán nekem is lenne valami élvezet ebben a buta játékban, mert maga és ezek az Ön híres emberei csak totyognak itt előttem, mint akiknek tele a gatyája. Legyen már férfi, az ég szerelmére!

A férfi aggódva figyelte a közelben toporgó lovasokat, s szemeivel sürgette a megmentésére közeledő alakot, de látszott, hogy nem érzi magát biztonságban. Egy lépést tett oldalra, s miközben a régi szomszédságra hivatkozással igyekezett elterelni a nő figyelmét, minden idegszálával azt kereste, hogy nem nyílik-e valamilyen út a menekülésre.

Ekkor azonban meglátta az eddig takarásban lévő vetélytársát a túloldalon. Ugyanolyan fehér ruhában volt, mint a nő, szája sarkában kis, kárörvendő mosoly bujkált, s épp valami utasítást adott egy mellette álló nagydarab alaknak, aki közben feléje pillantgatott. Egyértelmű volt, hogy róla beszélnek. Az alak úgy állt ott sziklaszilárdan, mint valami bástya a vár falán. Néhány másodperc múlva bólintott, s a kockaköveken átvágva egyenesen feléje indult. Mozgása merev volt, de céltudatos. Mintha egy acélhuzalon húzták volna, olyan egyenesen közeledett feléje. Arca rezzenéstelen volt és rideg.

A fehér ruhás nő is észrevette, és cinkos mosollyal köszöntötte. Látszott, hogy ismerik egymást. A nő ekkor váratlanul, ruganyos léptekkel tett egy keresztmozdulatot, s kéjes hangon a fekete ruhás fülébe suttogta a két varázsszót: Sakk, matt!

A férfi összeesett és fejéről legurult a korona.

Kocsis István

Vincent van Gogh rejtélyes művészete és drámája

Miért érdemes ma, 2026 márciusában a Vincent van Gogh élete és művészete különös rejtélyeivel méltóképpen foglalkozni? A Vincent van Goghéval, aki művész és prédikátor volt egy személyben, aki ismerte az elégés előtti utolsó pillanat csodáját?

Különleges képességei voltak. A Jövőbe is látott. Látta, mi fog történni a XX. és a XXI. században! Tudta bizony, hogy a XXI. század első évtizedeiben mitől kell rettegnie az embernek. A látottak elviselhetetlen fájdalommal töltötték el. Nem bírta elviselni a látványt… Pedig a megoldást is látta. Néha különös dolog történt vele: megnyílt fölötte az Ég Kapuja…

Mégis abbahagyta a prédikálást, amikor rádöbbent, hogy éppen a Hegyi Beszéd legfontosabb és legérthetőbb intelmét nem lehet kényszerítő erővel megértetni azokkal, akik számára semmi sem fontosabb, mint a megértése… Pedig legérthetőbb: „A szűk kapun menjetek be! Tágas a kapu és széles az út, amely a romlásba visz – sokan bemennek rajta. Szűk a kapu és keskeny az út, amely az Életre vezet – kevesen vannak, akik megtalálják.”

Hallgassunk csak bele a Vincent van Gogh Intelmeibe is:

– A napraforgóim kifejezik az embert. A napraforgóim arról szólnak, hogy a gyenge, Istentől távolodó ember miképpen válik kiszolgáltatottá… Erről szólnak bizony a napraforgóim. De ezt eddig senki fel nem ismerte… El fogom égetni ezt a képet: minden képet el kell égetni, amelyhez magyarázat kell… Igen, A napraforgók méltán lesz a tűz martaléka, hiszen félreérthető, hiszen magyarázatra szorul…. Gauguin ezt a képet a legszebb prédikációmnak nevezte. Azt mondta, ezek a napraforgók egyszerre égiek és földiek… Nyitott fölöttük az Ég kapuja, és ők képesek is benézni az Ég kapuján… Ezek a napraforgók haláluk pillanatáig szembenéznek a Nappal, de ezt nem céltalan hősiességgel teszik: fényesebbé akarnak válni, mint maga a Nap… Fényhíddá válnak az Ég és a föld között! Tulajdonképpen azt mondom el ezzel a képpel, hogy mit jelent Isten felé közeledni! Isten közelségében erőssé, legyőzhetetlenné válni. Isten tekintetében átváltozni szénminőségűből gyémántminőségűvé!

Hallgassuk bizony azt a Vincent van Goghot, aki ismerte az elégés előtti utolsó pillanat csodáját:

– Legyen ember, legyen búzaföld, legyen csak fa, úgy válik csodák csodájává, ha úgy ember, úgy búzaföld, úgy fa, hogy nem bírja már, amit magába fogadott, izzik már, hiszen mindent magába fogadott, nem bírja már, mégsem tud lemondani a milliomod részéről sem annak, amit magába fogadott, hát el kell égnie… És mégsem ég el, az benne a legcsodálatosabb, hogy mégsem ég el! Ne rettenjetek hát meg tőle, nézzetek nyugodtan szembe vele, hogy felfoghassátok a hamis és a valódi fény megkülönböztetésének a titkát!

Valóban megnyílt néha Vincent van Gogh fölött az Ég Kapuja?

– Legyőztem önmagamat, de nem segítség nélkül… Ó, legnagyobb segítségemről beszélni sem merek, mert felfoghatatlan, megmagyarázhatatlan… Égi segítség? Különleges kegyelem… Ó, még nem vagyok képes gyarló tudatommal felfogni és értelmezni azt a csodát, amely megmentett… Időtlen Égi Lény jelenlétét tapasztalhattam meg én is, miképpen Dante is, az Égi Beatricét megtalálván… De abban a valóságban, amely nem a mi megszokott valóságunk… A legfontosabb persze a valóságosabb valóság keresése… A Fény-valóság megtalálása. Kísérletet tehetünk a Fény-valóság megteremtésére?

Tárnok Attila

Önvigasz

AZ UTÓBBI ÉVEKBEN GYAKRAN FELMERÜL BENNEM, hogy újra kéne élnem azt az időszakot, amelyet minden pátosz nélkül nyugodtan nevezhetek sorsfordítónak. Nem csak virtuálisan, a képzelet segítségével, hanem gyakorlatilag, valami zarándoklat formájában. Végig kéne menni a negyven évvel ezelőtti úton, a disszidáláskor érintett stációkon. Megnézni a templomdombot Nova Goricán, lelopózni egy fülledt nyári éjjel a vasúti sínekig, csak bóklászni ott a bozótosban, minden határsértési kísérlet nélkül, csak tapogatózni a fülledt sötétben: a homályba vesző múltból előhozni egy nyári éjszakát 1982-ből. Átcsavarogni a szlovén-osztrák zöld határon útlevél nélkül. Aztán átmenni szabályos útlevéllel Goriziába, megnézni onnan a templomdombot az innenső oldalon. Vagy kiállni Sezanánál az országútra és várni, hogy a tengerpart felől fürdőruhában autózó fiatal lány vajon fölvesz-e még. Megnézni Traiskirchent és Capuát, Párizst, de disszidens szemmel: hol lehet az a soha meg nem talált hatósági intézmény az Ile de Citén. Az Idegenrendőrséget Bécsben, a müncheni Olimpia stadiont és a Löwenbrau sörgyár melletti kis teret, ahol negyven éve március közepén a hajnali hűvösben, napkelte előtt egy kicsit fáztunk. És ott van-e még Amszterdamban a meeting point a repülőtéren, ahol az elveszettségben egymásra találtunk? És áll-e még az Ettinger panzió Salzkammergutban. Hol van az az éhség, a napi háromszori étkezés mellett is megélt éhség!? A láger színtelen, szagtalan zöldfőzelékei után ránk törő éhség. Milyen ízű volt az a Hoferből lopott darab sajt és milyen a lopott bicikli Linzben, mert éjjel haza kellett valahogy érnünk Altmünsterbe. Az elnéptelenedett téglagyár, ahová félúton szomjasan betértünk. Sehol egy ember, de a gépek járnak. Riadtan ittunk egy fali csapnál, mert nem tudtuk, honnan csapnak le ránk, betolakodókra. A szobánkban, a szekrény tetején tárolt kenyérdarabokból áradt a kovász, és délután vagy este, amikor már nem bírtuk nélküle, elmajszoltunk egy szeletet magában. Nevezhetem éhségnek egyáltalán, amit mi átéltünk? A többi már nem érdekes. Vancouver, Calgary, Houston, Toronto, Portland már nem érdekel. Esetleg még New York, ahova akkor régen nem jutottam el. Kifürkészni, vajon hol helyezte el a menekültügyi szervezet a New-Yorkba érkező emigránsokat 1983-ban. Velem mi történt volna ott? Ha a kanadai követségről néhány napot késik az értesítés, hogy az augusztus 10-i transzporttal repülhetek Vancouverbe, és e levél hiányában én, mafla kamasz, június 27-én Brit Kolumbia helyett New Yorkban landolok, ahogy erre az amerikai engedély feljogosított: ez esetben minden másképp történt volna. És amíg sorsfordulóm stációit nem keresem fel újra és valóságosan, az öregkor várhat még. Talán így, igen, egy látogatás esetleg helyre teszi bennem azt az elégedetlenséget, ami írásra ösztönöz. Ki lesz társam ebben? Lesz valaki a múltamból, aki jön velem? Érzem már, hogy az ÚT egyedül rám vár. Egyedül kell végigjárnom a stációkat, zarándok remeteként. Magányos, önszembesítő, öntisztító, újraértékelő zarándoklat vár rám, mielőtt végleg eltűnök.