Keck Mária: Egy flamencotáncosnő feljegyzései

127 oldal
Cédrus Művészeti Alapítvány, 2026
ISBN: 978-615-7137-09-7

eredeti ár: 2990Ft
webshop ár:
2390 Ft  + 815 Ft postaköltség
Megrendelés

Ajánlás

Mi történik, ha egy kislány egy napon ráébred, hogy megmagyarázhatatlan módon, a zsigereiben él egy tőle több ezer kilométerre lévő, számára elérhetetlen kultúra? Hogyan küzd meg egy fiatal nő egy külföldi, zárt közeg előítéleteivel, hagyományaival, titkos kódjaival? Milyen valójában a flamenco, ez a különös, lenyűgöző művészet, és mi rejlik a kulisszái mögött? Erről mesél az Egy flamencotáncosnő feljegyzéseiben Keck Mária, egy vajdasági magyar lány, aki a flamenco nyomába eredt, rengeteg erőfeszítésen és megpróbáltatáson keresztül nemzetközileg elismert flamencotáncosnővé vált, és művészetével beutazta a világot.

Két részlet a könyvből

Az Artebarban áll a bál. Anja halkan szitkozódik magában, ahogy a barlangban mulatók illuminált kívánságai között sodródik. Az asztalok tele vannak üvegekkel, poharakkal, itt-ott össze is törik, esetleg kiömlik valami, a ritmus feltartóztathatatlanul zakatol. A barlang tömve van emberekkel, tulajdonképpen be sem lehet lépni, csak a folyosóról úgy-ahogy bekukucskálni. Ahogy valaki kimegy, és felszabadul egy állóhely, belépek. A bent lévők elégedetten hördülnek fel, amikor megpillantanak.

Juan Hernando, az Artebar peñájának hivatalos gitárosa derűsen ücsörög az éneklők-tapsolók körében, egy bólintással üdvözöl. Éppen Antonio énekel, egy rendkívül életrevaló cigány férfi, akinek legfőbb ismertetőjele, hogy hiányzik az egyik metszőfoga. Ettől függetlenül olyan szilaj erővel és humorral énekel, táncol és tapsol, hogy egy halottba is bármikor életet lehelne a puszta jelenlétével. Mellette Edu ül, egy szokatlanul kifinomult modorú, roma cajónos. A langaléta, ősz mókamesterről azt mesélik, hogy fiatalon nagy szoknyapecér volt, cajónján játszva csapta a szelet a csillogó szemű lányoknak. Jó pár éve viszont mindenhol párjával, Sarával jelenik meg, aki egy nála legalább húsz évvel fiatalabb gádzsi.

Ezt a jelenséget senki sem érti, mivel Madridban a romák nagyon szigorú, tradicionális, belső törvények szerint élnek, amibe Edu és Sara képlete sehogy sem illik bele. A peña azonban mindenkit elfogad a maga módján, még Duendét is, egy nagyon furcsa cigány figurát, aki valószínűleg évek óta ugyanabban a szürke ingben és kifakult fekete öltönyben jár, hihetetlenül rekedt hangján énekli saját szerzeményét a „Chiquitita mare”-t, aminek az a különlegessége, hogy bár a dallama nem felismerhető, a szövege végig az, hogy „Chiquitita mare que chiquitita mare que chiquitita maaareee”, és hozzá olyanféle bizarr mozdulatokkal táncol, mintha egy tyúk lobogtatná a szárnyait. Ilyenkor legtöbben általában pár másodpercig döbbenten figyeljük, aztán kaparjuk az asztalt igyekezetünkben, hogy megőrizzük lélekjelenlétünket, és csak belülről röhögjünk fuldokolva. Duende azonban ügyet sem vet senkire, csak a saját nótáját fújja fáradhatatlanul és tulajdonképpen boldogan.

(…)

A Mogyorószeműt egy szerda délután fedeztem fel, az egyetlen heti szünnapunkon. Úgy döntöttünk Sarinivel, hogy megnézzük Frant táncolni az Haciendában. El is indultunk, de folyton folyvást elvesztünk, akárki is igazított minket útba, egyre kevésbé tudtuk, hogy merre járunk. Épp rajtam volt a sor, hogy kérdezősködjek, így beléptem egy étterem-bárba. A pult mögött állt Mogyorószemű. Kissé zaklatottan függesztette rám tiszta tekintetű, mogyorószínű szemét, sok volt aznap a vendég, és már firtatta volna, hogy hány személyre foglalnék asztalt, amikor előálltam kérdésemmel, miszerint merre is van az Hacienda. Készségesen kiszökkent a pult mögül, megállt mellettem nyurga, karcsú alakjával, és sajátságos kedvességgel elkezdett magyarázni. Amúgy sem értem sosem, amikor valaki égtájakról, útkereszteződésekről, jobb-bal-átellenről és egyebekről beszél, ebben az eseteben még annyira sem sikerült felfognom a szavait, mint máskor, révetegen figyeltem az arcát miközben beszélt, megköszöntem, majd elbotorkáltam Sarinivel valahogy az Haciendába.

Elég ócska hely ez az Hacienda, egy hatalmas, ízléstelen hodály, nem sokan lézengenek itt ilyenkor, Fran és kolléganője mégis teljes díszben lépnek színre, és bár Fran igen jól táncol, nem sikerül odafigyelnem rá, az elmémben Mogyorószemű kereng feltartóztathatatlanul. Visszafelé menet össze is szedem minden bátorságomat, és belépek újra abba a bizonyos étterem-bárba. Mosolyogva köszönt. Abban a pillanatban, ahogy elhívom őt a Cortijóba, mondván, hogy táncosnőként dolgozok ott minden este a szerdákat kivéve, tudatosul bennem, hogy milyen bizarr és kevéssé bizalomgerjesztő benyomást is kelt a státuszom.