Magén István: Első lélegzet

Megtölthette másként is, de a vallomásoknak közük nem volt egymáshoz. Összetört a hegy. Felismerte az egész világrendet. A falnak támasztott deszkák, meg a macska együtt. Messze régen felsejlettek előtte. (Átázott közöny.) Poros ker(e)tek csúsztak le a falról. Az alkotó megmagyarázza világosan.

Megsarkantyúzta a lovát, fuldoklott a porban. Legyetek tűrőképesek és boruljatok le. (Valaki el fog hagyni abban a szobában.) Vitte, az eszközök összecsavarodtak, vagy megakadtak. Úgy vélte, hogy már holnap van, mielőtt megnézte az órát. Már csak az éjszaka hiányzott, és az, hogy túlélték-e? Az ébredésről az utca emberétől tájékozódott. Vékony lábbal, kitekert csípővel. Az elnök asszony az ujjára csavarta a haját és táncolt. Mégis csak békésebb napok, a lányok veszekednek, vagy énekelnek, az ajtókulcsra zárva, mégis átjár valaki. (Erősen metszette bele Zsóka erővonalait a sziklafalba, kihangsúlyozva szabályos hátát, és nyakát.) Az puha és fehér, ívesen, leskelődve felfelé mutat. Összebarátkozott egy csótánnyal. Fekete szárnyai túlélik Majd. Pergeti, gusztustalan zizegés a levegőben.

A rózsaszínű virágeső belepte az egész kertet. A gondolataival igyekezett eltakarni a valóságot. Némi hazugsággal a saját génjeit keverte amazok génjei közé. A gondolatai pörögtek, sikerült a kamaszos arcúakkal összekeverednie. Engedélyezve némi hozzáférés. Lebilincselte az önmegvalósítás. A falak lebontásán dolgozott, nem pedig azok megerősítésében. Olyan légy, mint a víz. Azokban az időkben feltartóztathatatlan volt.

A lányok boldogan lóbálták a lábukat a súlytalanság állapotában. Te eredj a fenébe, ez halálos cirkusz, mondták. (Az elnök asszony haragosra húzta az arcvonásait.) Valamivel a zászlók alatt a szobrok után. Heves léptű amazonok a hegyoldalon. Végigment, kávét kavart hozzá, úgynevezett akadályt. Én élek itt, mondta, és megsimogatta Józsikám bácsit. Zsóka, még a szűk futócipőjében is, mint egy árnyékos agyrém. Már nem volt rajta látnivaló. Csak a szőke léptek alatti test. Ketten mentek kézen fogva, Józsikám bácsi folyton elesett, elgáncsolta Zsókát. Egyik lábát a másik után. Az elnök asszony apró karcolásait vizsgálgatta. Emberi csontokat dobált a levegőbe. Barlangok ásítanak az összetört hegyek alatt. Hallgatja a súlytalanságot, a hegy megszelídül, belecsúszik a vízbe. Ártatlan jelből következett. A gömb, mely a napocskát eltakarta, az elnök asszony művésziesen megtervezett arcképe volt. Azt mondta, válasszon pillanatot. Józsikám bácsi rossz sorozatokat lőtt ki. Fegyvergolyók röpködtek. Mit akarsz hülyegyerek? – kiabálta az elnök asszony bocsánatkérő szájtartással.

Folyamatos konyhai révületben cipelte. Igazságtalanságok elkövetésére kérte. Az ablak résein átcsúsznak a széles talpak. Elkerüli azt a helyet, ahol lakik. Bőrdarabokból készült sujtásokat fúj. Tartálykocsik zúgnak egyetlen fékezés nélkül. Kimenekülsz, kimászol a kerekek alól. Ez már nyereség, egyedül vagyok a házban, áldott a nap. Zsóka kicsavart ruhában, ez már tetszett. Arról esett szó, hogy a lány ereszkedik le a felületeken. Kastélynak látszó hang. Az öregember népi táncot jár. Fehér kockás a zokni, vastag vádli. Valaha erős volt, most már vaksi. Jobb ítéletre számít. Mikor Zsóka megölte, Józsikám bácsi még csak huszonnégy éves volt. (Vitathatatlanul ilyesmi az arca. Most golyót lő felém.) Érzelmileg nem sérültem meg, mondta, csak valószínű meghalok, mondta.

Fehér felhő képében lebeg. Recseg-ropog és elernyed a teste. A felesége az állványon fekszik és sír. (A testébe hatol a második golyó. Az ablakban egy csecsemő génjei élnek.) Utat tör, szabad az út, a kulcs megfordul a szíveimben.

Parancsot adtam magamnak, mondja Zsóka.

Feláll, hogy megtöltse az edényeket virággal. Összehúzza a levegőt, majd kifújja. Állva repülnek az Ilyen hangulatú és gondolkozású nők. Elvégzik a hússzínű munkát. Csúszkáló hangon, ahogy szétmorzsolják az ujjai.

Áll a csöveken, vagy ül és néz. (Meglepik ezek a gondolatok.) A kapuban felbukkanó idegeneket félrelöki. (Helyet csinál.) Az ablakvégen szétrepedt diók. A sugárzás, az égitestek befagyott folyói, a föld koppan. Kipakolják durván a csontvázakat. Egy darab kő gurul. Jól élni szabadon, négy lábon. Eléri a mélységet, a sebei fájnak. ( Feszes bőrű cirmos.) Ezek csak ballisztikus rakéták, magyarázza Zsóka. Kihúz egy szót a legújabb írásából. Hajlong, a haja úszik a levegőben. A teste véres, eldönthetetlen, hogy lány, vagy fiú. A hátán himbáló púp.

(Leadja a szövegeket, meg az újdonságokat. Aztán mozog. Körmöt mozgat a tér(dé)ben.) Egyet-kettőt talált, megragadta, kicsavarta, ennyire volt szüksége rá. Merev, korrekciós kötelék. Egy szép napon ezt, gondolta. A motorral, a hozzátartozókkal és Zsókával. Egyik arcáról a másikra ül. Kártyával fizet. Érdeklődés nélkül nézi. (Az elefánt beleveti magát.) A szája rúzstól csúszik. Kapaszkodva repül a világűrben.

Egyenletesen, gyengéden hevert a füvön. Tartozott azzal, ami fontos. Zsóka odahajolt, remegett, hallgatta a tervet. Meghibbant, hogy valami hasznosat is mondjon. Friss, barátságos, a feje megnagyobbodott, hosszúkás. Baktériumok tenyésznek rajta. Te vagy aki meg fogsz ölni, mondja. Zsóka terpeszállásban ül a lovon, apró nyögések egyfolytában. A ló lassan olvad, forró cseppekben csöpög. Kúszik a kapu felé. Még nem ébredt fel. Ezek mind fel fognak ébredni egyszer, mondja széles mozdulattal.

Vigyél, mondja, miközben úgy tesz, mintha a televíziót nézné. Nyugalom keletkezik. Az apró gondok elgurulnak. Int, arca vásott, mosollyal meghajol. A kalandok vízzé váltak, a kérdőjelek ledöngölt fejek. Megtölteni őket, hogy üvegházakban tenyésszenek. Hazugság hangzik, kinyitja a szemét, kibújik a szekrényből. Nem biztos, mert már beomlott és a vér is szivárog. Felsorakoznak a kivégzéshez, másznak a háztetőre. (Eltakarítják a kozmikus ürüléket.)

Józsikám bácsi összeköttetésben áll az Androméda-köddel. Hozzá szíjazza magát. Nem gyanít, nem menteget. Észreveszi, hogy Zsókának ugyanolyan domború a homloka, mint a feneke. A falakba éjszaka fúrják a lyukakat. Elfelejti a cipőt levenni, átugrik, szarvasbőgés van, odamegy egy széles ágyhoz, (Zsóka agyba-főbe veri. Arcukon hordozzák a születésük előtti világot.) Vaskos kitalálás, valaki rátette a kezét a pozícióra. Szétveri, hogy gőzölögjön. Az igazságtalanság érzetétől áthatva. Sorolja őket, Zsóka az asztalon, széles szögek állnak ki a testéből, előlép, bekészít egy lemezt. Leveszi, ilyenkor hamis, nem akarok ott lakni, mondja.

A hátukon katonazsák és puska. Valaki köhög, arra merészkedik. (Megcsodálja az emberi lelket.) Már a szemük sem ugyanaz. Az ajtót ő nyitotta ki. A szemöldöke szétvert. Éles, zsíros, keskeny csillag.

Józsikám bácsi bőrszínű puskával. Meghúzta, rátekerte, a követ betette a parittyába. A Góliát fejéről levágták a hajat. Csomókban lógott, összetapadt. A cipőtalpukat hagyták neki. A földön kellett másznia a cipőtalpak között. Néhány fejet éppen. Pattogtak a színes üveggolyók. A földön kellett másznia a cipőtalpak között. Az írógép közelében repkedtek a színes szikradarabok. Belevetette magát a hegymászásba. Zsóka a nyakában ült a kacskaringós, kukacos földben. Még húsvét volt, mikor ruháját a szárítóra akasztotta. Zsóka szép, meleg, puha testével elzárta a szorosba áthaladni akaró hajók útját. Éppen befér a híd alá. Itt van velem a rovatban. Minek tudható, hogy van emléke róla. Minden nap jöjjön valaki.

Józsikám harcolt, hogy egyen. Futott, hogy észrevegyék, a nyakába akasztotta a koronát, alakokat, meg zsákokat, gyanakodott, hogy Zsóka meg akarja enni. A villanyvezetéken találták meg, ekkor még lélegzett. Azóta is ezt teszi. Egyfolytában csepeg. A szárnyak összehajolnak, mint a szerelmes békák. Józsikám bácsi pisztolyt szorít, kirabolni a temetőt. Rátekeredik a villám, szúr, mint a szögesdrót. Őrizetlenül hagyták, tapogatózik. Miközben a villamosvezetékben kúszik az áram. A lába mint az üveg, a hegy oldalán kúszik, úgy találomra csak megvilágítja a földet. Zsóka ránehezedik, lenyomja a szemét, a kezét, a száját. Megörvendeztetünk, és karamboloztatunk, hogy élj, mondja egy hang odafent a felhőben. Harmatot szór a levegő. (Alázatos Testvérek Gyülekezete) Józsikám bácsi a könyv fölé hajol. Csatangol, csúszik, elnyeli a völgy.

Gyertyával világítja meg a szobrokat a temetőben. Ezek engem meggyilkolnak, mondta, de szerette őket. Hibátlanul számolta a másodperceket. Ha én volnék, gondolta, senki sem szólna bele. Legyen szíves adjon utasítást. Az egyik kezében fából készült szerszámok. Könnyű levágni az embereket. Széthúzza a testet, fű növi be, fütyülő madarak választanak napsugarat. Erőlködöm, minden villamosmegálló új zene. Nem látszom olyannak, mint amilyen vagyok. Az orrom olyan, mint a medvéé, éles fontos. Nők futnak a Baross téren, hosszú karjuk kibújik a nadrágból, Az autó folyamatosan fékez, Rövid szoknyás lányok kaparják a szűzi földet.

Megy meghalni a levelek között. Felvette aztán levágta. Először erélyesen, később a karéj kenyérért. Lapos bogarak az iskolában. Ha majd egyszer ledobják az atombombát, gondolta, ezek élnek tovább. A fájdalmak sorai aktuálissá váltak. Majd jössz, és kérdezel, és csodálkozol, hogy a halálod után sem küldenek még haza. Állsz a dombon a házadban, melyet te építettél, és az arra rohanó árvíz kimossa a házad alól a talajt.

(A szél kerek, kirohan, csúszik, fázik. A szégyenletes betegség sokkoló eredményei mögött. Délután, vagy este hétkor elkezdte felállítani. Pánikszerű sikolyok törték meg. Vagy csupán megmerevedett, és kánonná vált. A négylábú ősök temetkezése. Népszerű testvérével régi tervét valósította meg. Egy tragikus szomszéd árnyékában élte le az életét.)

Költészetben fuldoklik. Nyitva hagyja az ajtót. Abban a pillanatban, ahogy az elnök asszony első lélegzetét vette.

Illusztráció: A hidak (Magén István)