OPEN 36. – Vári Fábián László
HA A LÉLEK FEHÉR VÁSZNÁRA ISTEN ÁRNYÉKA NEHEZÜL
Táv irat: imeazéletemazeddigjártutamstop
Olyan helyen lakunk, a házunk úgy van tájolva, hogy ha a konyhában ülök, akkor az egyik ablak kelet felé, a másik nyugat felé nyílik. Nem egyszer megtörtént, hogy az egyik ablakon azt látom, hogy süt a nap, a másokon meg sötét felhők gyülekeznek. Most, ma épp mindkettőn csak esőfelhőket látok, vagyis olyan szomorú az idő. A népdal úgy folytatja, hogy bár szomorú az idő, de „meg akar változni.” Vajon ez igaz-e Kárpátaljára, a Csonka-Beregre, az itt élő emberekre? Mert róluk, vagyis az ott élő Vári Fábián Lászlóról akarok írni.
A költőről készült portréban, a filmnek az elején azt látni, hogy áll egy hídon, a Tisza hídján és messzire néz. Szimbolikus ez a kép, amelyet át kell éreznie mindenkinek, aki nem itt él. Mert átalmenni a Tisza-hídon, és otthon (Magyarországon) lenni, majd visszajönni a hídon, és itthon lenni Tiszaújlakon, Váriban (Ukrajnában, Kárpátalján) lélekpróbáló, léleknevelő egy helyzet.„Mindkét hazából kiárvulva, / csak hitünkben töretlenül, / lelkünk holdfehér vásznaira / Isten árnyéka nehezül.” – így kezdődik az Útban Törökország felé Mikes Kelemen fiktív feljegyzése, levele, amelyben nem nehéz kihallani a Kárpátalján élők sorsát, kifosztottságát. És így kell elképzelni Vári Fábián Lászlót, töretlen hitét, akit itthon is, otthon is ismernek. Már amennyire egy élő magyar költőt illik ismerni.
Ez a kép Tiszaújlak régi sóházát mutatja, amelynek máig szóló üzenete van: a falon lévő emléktábla Esze Tamásra emlékeztet, és vele kapcsolatban arra, hogy itt kezdődött valami.
Esze Tamás alakja, a történelemben betöltött szerepe jól ismert, nem kell tehát magyarázni. Tudjuk, hogy ez az egyszerű parasztember – II. Rákóczi Ferenc tarpai jobbágya – seregével maga ment a fejedelem elé. Azt is tudjuk, hogy Rákóczi amikor meglátta őket a határon, alig hitt a szemének. Ez a csapat akkor alig állt 200, rossz parasztpuskákkal fölszerelt gyalogosból, és ötven lovasból. Ám csodák csodájára, Eszet Tamásnak köszönhetően a létszám néhány nap alatt háromezer főre duzzadt. Ismét alig hitt a szemének Rákóczi, amikor látta, hogy milyen emberfeletti küzdelemre képesek ezek az elszánt emberek: „Az utakat annyira elöntötte a sár, a víz és a mocsár, hogy a gyalogságnak majdnem egész nap térdig vízben kellett gázolnia. De hol az a nehézség, amelyet a bátorság és a jóakarat ne tenne könnyűvé? Ez a fegyvertelen, félig meztelen nép követte zászlóit, elhagyta házát és gyerekeit, mindenfelől hozzám sereglett és beállt katonáim közé”– írja visszaemlékezésében Rákóczi.
Tudjuk, hogy 1703. május 21-én egyszerre, egy időben, három helyen bontották ki Rákóczi zászlaját: Tarpa, Vári és Beregszász piacán. Ezért is mondhatjuk, hogy a Rákóczi szabadságharcnak a bölcsője itt ringott. De ide sorolható a közeli Tiszaújlak is, ahol a következő történt három nap múlva. Legaza László rövid összefoglalóját idézem: „A paraszti származású Esze Tamás rendszeresen sóval szekerezett le Máramarosból Debrecenbe. Egyik útján a tiszaújlaki sótisztek belé kötöttek, elvették szekerét és falujában, a közeli Tarpán kifosztották portáját. Megvette a maga kárát, amikor 1703. május 24én reggel 7 órakor szegénylegényekből verbuvált két gyalogos csapattal és negyven lovassal rajtaütött a sóházon. Itt 14 muskétásból és egy hadnagyból álló őrségből négyet levágott, a többi közéjük esküdött.”
*
Itt született, innen indult és ide tér vissza mindig Vári Fábián László. Vári is, Újlak is történelmi hely, erős a kisugárzása. És ezt jól mutatják versei is. „Költészete az ősi, mitikus egyéni és közösségi léttapasztalatoktól a legmodernebb valóságelemekből is építkező apokaliptikus víziókig ívelően keresi a személyiséget és a közösséget korunkban egyaránt megtart(hat)ó erőket. Pályájának első évtizedeiben (a hetvenes, nyolcvanas években) még inkább csak a kárpátaljai nemzetiségi sors- és feladatvállalás, a kisebbségi jogfosztottság élményét áttételesen, gyakran történelmi szerep- és helyzetidézésekkel, metaforikus képalkotással kifejező verseivel keltett figyelmet; de mára nyilvánvaló, hogy költészete valójában ennél jóval tágabb ölelésű és egyetemesebb érvényű.”[1]
*
Vári Fábián László 1951-ben született Tiszaújlakon (Szovjetunióban), az egykori Ugocsa megyében. Kétkezi munkából élő szüleimnek egyetlen gyermeke voltam, ezért talán az indokoltnál is több figyelmet kaptam, amely nagyrészt az iskoláztatásomra irányult – írja életrajzásban. – Lágert járt apám, aki természetesen tiszta értelme és tájékozottsága által akár értelmiségi is lehetett volna, elmondta jó párszor: „Ha a fiú nem viszi többre az apjánál, vagy az apában, vagy a fiúban van a hiba. Én minden tőlem telhetőt elkövetek azért, hogy a fiam, ha majd felnő, ne piszkos kézzel üljön este a vacsorához.” S bár nem éppen irodalmi pályára szánt, első sikereimnek örülve ezt mondogatta: „Te nem az az ember vagy, akiből tizenkettő tesz egy tucatot”. De szegény nagyanyám öröme és őszinte lelkesedése volt a leginkább megható, aki halála napjaiban is csak azt sajnálgatta – én ekkor már egy ideje katona voltam –, hogy nem fogja már megtudni soha, belőlem mi lesz.
Fanyar mosollyal olvastam életrajzi adatai között hogy1972. február-május között a Tiszaújlaki Cipőgyár rakodómunkása volt. De ami azután történt, az már nem mosolyogni való, mert két évig, 1972-1974 között katonai szolgálatot teljesített a szovjet hadsereg németországi hadcsoportjában.
A szocialista tábor országainak katonavilága a maga globális értelmetlenségével és hétköznapi tébolyult követelményeivel, megaláztatásaival, mindenhol abszurd létélményben részesítette az abban többnyire kényszerűen időt töltő, s annak maximálisan kiszolgáltatott fiatalokat. Vári Fábián Lászlót kezdeti irodalmi és polgárjogi tevékenysége miatt, mintegy büntetésből sorozták be a szovjet hadseregbe, de aki – ráadásul az NDK-ban, az Elba völgyében, egy Gardelegen nevű falu melletti támaszponton – soknemzetiségű, multikulturális közegben töltött másfél évet (majd Kazahsztánban egy felet) kezdetben légvédelmi tüzérként: „Mert hogy is kerül egy magyar anya fia a szovjet hadseregbe, s ha már egyszer homlokára vette a vörös csillagot, miért pont német földön kell védenie a szovjet hazát?”
*
Ezek után térjünk vissza az iskoláihoz, jelesül az ungvári egyetemhez. Hisz indulása a hatvanas évek végén egybeesik a kárpátaljai magyar irodalom kibontakozásának időszakával, ami pedig része, sőt inspirálója annak a folyamatnak, melynek eredményeként a Trianon utáni legviszontagságosabb, legtragikusabb sorsot megélt kisebbségi magyar lakosság nemzeti öntudatára ébredt. Akkor jelentkezett – az Ungvári Állami Egyetem 1963-ban megnyitott magyar tanszékének irodalmi körében, az Együtt című gépiratos lapban, majd a Kárpáton Túli Ifjúság című komszomol lapban és a Kárpáti Igaz Szóban – az a fiatalokból álló, 1967–1971 között Forrás Stúdió néven működő csoport, melynek tagjai számára a nemzeti azonosságtudat megteremtése, a közösség gondjainak, sorsának megszólaltatása volt az első számú feladat. A csoport szándékait támogatta a kor egyetlen, valóban jelentős helyi írója, költője, Kovács Vilmos, akinek művészetében – a Holnap is élünk (1965) című regénye és a Csillagfénynél (1968) című verseskötete tanúsága szerint – épp ebben az időben erősödtek fel a hasonló jellegű törekvések. A történelmi és a társadalmi problémák iránti érzékenysége, költészetének ősi, már-már szakrális gyökérzete, népköltészeti ihletettsége, szürrealisztikus látásmódja és képalkotása (legismertebb versei a Verecke és a Testamentum) Fábián Lászlóra személy szerint is felszabadító hatással volt.[2]
*
Vári Fábián László első verseskötete Széphistóriák címmel 1991-ben Ungvárott jelent meg, nem volt több ötven oldalnál, vagyis inkább füzet, volt, mint könyv, de mint minden ember életében az első, ez is fontos volt és máig az. A keveset író, publikáló szerzőnek 2015-ben jelent meg a tizedik, Ereimben az idő címmel az újabb vereseit tartalmazó kötete. Most ezekből választunk néhányat.
Mikes Kelemenről itt külön nem szólunk, hisz az egyik fejezetben mindent megtudhatunk a bujdosó fejedelem leghűségesebb szolgájáról. Vári Fábián László verse kapcsán csupán a Törökországi levek első sorait idézzük:„Édes néném, hála légyen az Istennek, mi ide érkeztünk szerencsésen, Franciaországból pedig 15. Septembris indultunk meg.” Amit Mikes több napos útról szó levelében olvasható, azt felidézve vall az alábbi versben a Kárpátalján élő magyarok könyörületbe hajló reményeiről. (Hogy ma még jobban nehezül rájuk az Isten árnyéka, attól még inkább gondolatébresztő, már-már segélyt kérő, amolyan zsoltáros versnek is mondhatnók.)[3]
Útban Törökország felé
1717. szeptember 15-21.
Mindkét hazából kiárvulva,
csak hitünkben töretlenül,
lelkünk holdfehér vásznaira
Isten árnyéka nehezül.
Alattunk reménnyel ringó gályán
pogány föld felé futunk,
hol a Patróna glóriáját
ölti magára jó urunk.
Otthon zsibbadást hord az ájer,
a vetést véreső veri,
elhullatják virágaikat
az akasztófák ágai.
Hatalmas hittel hisszük mégis:
hamarost lesz majd visszaút,
és a tengertől visszakapunk
lobogót, várfalat, falut.
Vágyódik ezért a szemgolyó
a gyertyafényhomály után,
verejtékezve áll a kéz
a körbevándorló kupán.
S mikor minden vérlobbanást
testmeleg indulat hevít,
daccal reccsenti szét a szó
a fogak porcelánjait:
Hasítsd meg, Uram, az egeket,
kell most nagyon az áfium! –
Végtagjainkba szegeket
veret az evangélium.
S mert Pilátus kezeit mossa,
álmain csak átsuhanunk,
de az árbockeresztről újra
feléd fordul ábrázatunk…
Eljő, ím, újbor ünnepe is,
Úr asztalánál nem várnak ránk.
Szánk szögletéről csöndes patakban
szakadni kezd a Miatyánk…
Ármányos félhomály szállja meg
a hajósok szemgödreit.
Sodorják felénk a fellegek
Drinápoly karcsú tornyait.
*
Az alábbi hosszú vers olvastán érződik, hogy milyen nagy és mély hatással volt fejlődésére Nagy László költészete. A címválasztás is jelzi – az első magyar nyelvemlék ősiségéhez kapcsolódik műfajában – a húsz évezredes, sőt, a bibliai allúzióval az idők kezdetétől induló szemléleti ívet. Az archaikus és a modern ismeret, a korszerű technika magától értetődően jelenik meg a versbeszédben, a tűzáldozat mellett helyet kapnak a gének és a computertomográf is. A família története a magyar históriába ágyazottan ölt alakot. A szabadságharcos hagyomány, a kolera pusztítása, a hős fiú toposzszerű figurája, az országvesztés, az ellenség szerepe, a kivándorlás és idegenné válás – nemzeti múltunk egy-egy sorskijelölő karója.[4] Az első rész a családi históriával kezdődik, de annak végét is bemutatja Zoltán fiának. Ez vagyunk – ez voltunk: anyánk s apánk holt szívében egy régi emlék.
Változatok a halotti beszédre
Zoltán fiamnak
1.
Elfogynak az amazoni erdők,
a büszke családfák rendre ledőlnek.
Ereszakadt, vérző kábelkötegek
a gyökerek – végeik szikrázva ölnek,
behálózzák a levegőeget, majd
villámként vágnak vissza a fába.
A rügyek kómába esve is érzik,
ha jajdul lomb, ha lobban a fáklya,
ez ítéletidőben reinkarnált
Ábel áldozati tüzének mása.
Körbetáncolni nincsen már testünk,
csak lelkünk száll emelkedő spirálban
az ózonlyukig magasló kürtőn
menekülvén a mennyországba.
2.
A családfa törzsét, mint drága halottat,
tisztába rakva, megborotválva,
mielőtt feláldoznánk a tűznek,
toljuk a komputertomográfba.
Okos doktorok, nosza előre,
neki a rétegfelvételeknek!
A százhetvenedik évgyűrű ívén
mi dolguk volt az ördögszegeknek?
S lám, kettőszázötven közelében
a rajzolatot újabb görcs nyomja.
Ős üköm nemzésképtelen öccse
ekkor lett önnön génjei foglya.
Mint Bocskai vitézlő kapitánya,
duplán szemezett már a halállal,
számot vetett a földdel, az éggel,
s távozott magvának szakadtával.
Később a kolera portyázott erre,
a család harmadát szekérre rakta.
Ekkor kezdett a törzs revesedni,
íme az írás, a kibontott akta.
Apai nagyapám kitett magáért,
két fészekalja utódot nemzett.
Öt fiút csak a megmaradásért,
három lányt halott, hős fia helyett.
Jaj, hogy e pompás vérörökséget
fiai jórészt elpazarolták!
Segített benne Prága és Moszkva,
s egy reggel nem volt már Magyarország.
Négy apa után hárman maradtunk.
Félárbócon nevünk lobogója.
JimmyFébien fent Canadában,
s az ő öccsének sem lesz már utóda.
Jöjj, fiam, lássad: így fest az ábra.
A históriák így érnek véget.
Az íveket az Úr angyala írja,
de sokra a Sátán lehel pecsétet.
Elolvasva a több száz éves családfát megverselő költemény első felét, fél szemmel a „szomszédos”, szilágysági Adyra is nézve kérdezzük: magyar sors, magyar átok? És a reménytelen kérdést is feltesszük: miért volt tegnap, és miért nincs ma már ott Magyarország? És Erdély meg Vajdaság, és Gömör meg Mátyusföld miért nem Magyarország? Mert egy „papírra” a Sátán lehelt pecsétet! De miért? A választ a történelem már rég megadta, s ez a válasz máig fájó, égő seb.
A 3. részben József Attila „dunai vallomása” köszön vissza: apánk és anyánk révén mit, milyen géneket, milyen múltat őrzünk testünkben, lelkünkben. Mennyi vért, mennyi fényt, mennyi bánatot!
3.
Már-már azt hittem, révbe jutottam,
de elmémmel most az ördög cicázik.
Fél szemem bárányfelhők után jár,
nősténnyel incselkedik a párja,
bal lábam embriókorom vizében,
jobbik a szatmári verbunkot járja,
s míg brummog a bőgő big bánatában,
szülém szívének két pitvarában
két magzat tombol, a kapukat rázza.
Egyikük magát a fényre kirágja,
s anyja vérébe fullad a másik.
Hát miért vagyok én ennyire fontos?
Ha vackomon rémálmoktól gyötörve,
levegőm fogytán hörögve rángok,
holt apám rohan váltott szelekkel,
s úgy veri vissza belém a lelket,
hogy orromon-számon dőlnek a lángok.
A 4. rész, vízió, látomás: a jövő reménytelen képe. Jó lenne a végén egy feloldás, egy megnyugtató sor, de ez nem adatott meg. Az utolsó két sor A papíron vérszennyes piktogramok –/ enervált vers-abortátumok is Adyt idézik. Az özvegy legények tánca – szóltunk erről részletesen – hasonlóan ér véget: Egy-két vér-csöpp s könny-folt a falon / S egy-két bolond, verses papír-lap.
4.
Talán a teremtés alvó emléke
láncolta hozzám e jó szagú világot.
Emlékszem, tudom, minden ízére,
midőn majd más térben s időben járok.
Addig is ölelném, festeném folyton,
agyagból tovább álmodnám bronzba,
szerelme idején tetten érném
a virágot, mielőtt ledől a porba!
Ám mellkasom mélyén, ha reng a lélek,
mit a száloptikás kamera sem lát,
azt vérrel lehet csak… Ezért mártom
szívem falába olykor a pennát.
Hej, de amiket mostanában
a meghurcolt tudat kivet magából,
belerokkanna citera, hárfa,
mert jégvihar fedezi, ólomzápor.
Nyitott gerinccel, vízfejjel jönnek
cenzúrán, logikán, át a halálon,
nyelvem gyökerén nyöszörögnek,
kaparnak meszes dobhártyámon,
rondítják ajkam, akár a herpesz
a torzképek, víziók, fátumok.
A papíron vérszennyes piktogramok –
enervált vers-abortátumok.
*
A halotti beszéd után egy más hangot is bemutatunk, hisz a szerelem, az erotika sem idegen a költőtől, de miért is lenne az!
Kék tó, tiszta tó
(Pátzay Pál: Törülköző nő)[5]
Az éjjel valami bronzeső eshetett.
Szerelmem boldogan alája vetkezett,
viháncoló szíve százat dobbanhatott,
bársonyló bőrére a bronzvíz ráfagyott.
Emelné törölközőjét, de hasztalan:
a merevség átka örökre rajta van.
Úgy áll ott fél lábon, akár az őrdaru.
Cselédje lehet csak a louvre-i félkaru.
S lenne bár kacérabb – testéhez illene,
de szerény szépséget adott rá mestere,
s egyforma hűvösen – éjjel vagy délelőtt,
azzal vár érkezőt, búcsúztat elmenőt.
Szívét kibontani jó reggel felkelek,
csak takarodjatok, bronzöntő fellegek!
Mert itt van május és belepistul a nap,
kiscipó mellére a vándor ráharap,
s panaszolhatja már, hogy kék tó, tiszta tó.
Nászukra áldást most sem ígér a rigó.
A bronzízű csókra vevő magam vagyok,
ölelj meg, bronzleány, s vihettek, angyalok.
*
Vári Fábián László költészetének egyediségét Nagy Gábor abban látja, hogy „a szellemi múlthoz fordulást egyszerre párosítja a modern életérzéssel és a formák archaikumával. Olyan műfajokat ébresztget, amelyek a modernségből visszatekintve valóban már-már archaikusnak hatnak: kötetében virágénekek és széphistóriák szólnak a szerelemről, József Attilá-s szegénylegényvers eleveníti fel eredetünket (Monda), krónikás énekek (Szervátiusz Tibor Dózsa-szobra előtt, Március) vagy éppen miniatűr (Történelmi miniatűr), sírvers (Sírfelirat), búcsúénekek (Illyés Gyula fejfája előtt, Jeszenyin búcsúja) idézik fel a történelmet és szellemi hazánk vezérlő csillagait. Népballada-átirat (Három árva), legenda (Vásártéri legenda), mese (Mese) idézi meg a népköltészet hangját, költői levél (Útban Törökország felé, Mikes Kelemen, Levél) a líra és magánbeszéd elegyét, látomás (Összefoglalás, Földfogyatkozás, Glória az embernek, Várad felől az alkony…) a szent szövegeket. Ez a műfaji összetettség színezi a költő többnyire egynemű hangját, amelyet sem elégikusnak, sem himnikusnak nem nevezhetünk (bár mindkettőhöz van köze); ez a hang az archaikum méltóságát zengi minden sorában, gazdag alliterációiban, visszafogott rímelésében és anapesztusokkal gyorsított jambusaiban vagy időmértékkel kevert magyaros ütemeiben.”[6]
„A versekben – vallja a költő – szinte mindig önmagamról és a környező világról, e két tényező egymást determináló kapcsolatáról beszélek, sokszor tudatosan is nemzeti közösségem nevében. Az eredmény azonban azonos témák esetében sem lehet ugyanaz. Talán azért, mert a tudat legmélyéről érkező vers az éppen aktuális, megismételhetetlen lélekállapot látlelete.” Összefoglalóan elmondhatjuk, amit Nagy Gábor írt róla, hogy a „korszerűtlen korszerűségről – vagy inkább: a korszerűtlenség időszerűségéről – tanúskodik Vári Fábián László messziről felénk zengő költészete, szép bariton hangja.”
Móser Zoltán
[1] Elek Tibor: Vári Fábián László költői pályája. In https://mmakademia.hu/mobil-munkassag/-/record/MMA15568
[2] Elek Tibor: i.m. In https://mmakademia.hu/mobil-munkassag/-/record/MMA15568
[3] Mindezek a sorok a véres orosz-ukrán idején, a sok százezres menekülő láttán különös üzenetet rejt!
[4]Papp Endre: Vári Fábián László: Ereimben az idő (Az MMA MMKI szócikke.)
[5]Hajdúszoboszlón, a stand területén, a bejáratnál található szobor adta az ihletet. Pátzay Pál másfélszeres életnagyságú alkotása a Törülköző nő felemelt bal lábát törli éppen meg, így a drapéria ovális, lefelé hajló íve szép folytatást kap a bal kar mentén. A szobor a szigligeti alkotóházban lévő eredeti alkotás másodpéldánya.
[6]Nagy Gábor: Vári Fábián László: Világtalan csillag. Kortárs, 2003. 01.102–105.
Illusztráció: OPEN – Móser Zoltán rovata
Ezek is érdekelhetik!
Móser Zoltán: MINDEN NAP MÁS (8. rész) →
Móser Zoltán: MINDEN NAP MÁS (6-7. rész) →
Móser Zoltán: MINDEN NAP MÁS (5. rész) →
