Toót-Holló Tamás: Egyik napról a másikra: a kulturális újságírás maratonfutása

232 oldal
Cédrus Művészeti Alapítvány, 2026
ISBN: 978-615-7137-13-4

eredeti ár: 3900Ft
webshop ár:
3120 Ft + 920 Ft postaköltség
Megrendelés

KIAJÁNLÓ

Toót-Holló Tamás Egyik napról a másikra című kötete a magyar kultúra jeles napjait köszöntő önvallomásokból és a XI. Nemzetközi Színházi Olimpia jeles előadásait méltató színikritikákból áll össze, de egy talányos alcímmel is felhívja magára a figyelmet, amikor a kulturális újságírás maratonfutását emlegeti. A talány feloldása az újságírás egy modern fogalma: a long-form journalism, amelyet a könyv szerzője is lelkesen művel, amikor 40-50 ezer karakteres cikkekkel véteti észre magát. A regény- és drámaíróként ismert, Herczeg Ferenc-díjas alkotó nem véletlenül nevezi önvallomásoknak azokat az írásait, amelyekkel ebben a kötetben a saját kulturális preferenciáit felmutatva a magyar film, a magyar költészet, a magyar fotográfia vagy a magyar dal napját köszönti. Sokszor lehet az az érzésünk, hogy Pilinszky Apokriféről, Huszárik Szindbádjáról vagy Benkő Imre ózdi képsorozatáról szólva is Toót-Holló Tamás önmagát mutatja fel. Hol szemérmesen, hol szemérmetlenül.

A KÖNYVBŐL

Amikor a filmet először láttam – túl azon, ahogy azonnal ráismertem a jelenetben szereplő, magát Latinovits Zoltánnak álcázó családtagomra –, egy pillanatig sem gondoltam, hogy a szekéren az egyik asszonytól a másikig, az egyik szeretőtől a másikig zötyögő Szindbád halott lenne. Nem halott. Legfeljebb csak ájulásig részeg. Van ilyen. Előfordul a legjobb családban is. Én is olvastam már ilyenről. Vagy olyanról, aki olvasott már olyanról, aki olvasott ilyenről.

Hát ezért nem tudom ezt a filmet elengedni. S nyilván még tíz és húsz év múlva is meg fogom nézni.

„Hát ennek már úgy látszik, vége. Mehetsz vissza a szeretődhöz, a Terkához. Én ugyan nem bíbelődöm a temetéseddel” – mondja az egyik asszony, magától a halott Szindbáddal megrakott szekeret elhessegetve, s az innen oda, aztán meg onnan ide lejárható utat már fejből, betéve tudó lovat elkergetve.

Ez a szekérút a halott Szindbáddal az enyém igazán. Nem a vörös postakocsi eliramlása az őszi tájban. Látom Latinovitsot, akiről elsőre mindig azt hiszem, hogy csak boldogan részeg. Az ájulásig részeg. Aztán azt gondolom, hogy majd csak megéled egyszer. S az egyik asszony, akár a szerető, akár a másik (lehet, hogy amúgy ő szintén csak egy szerető – hagyjuk ezt meg Krúdy és a magyar filmtörténet rejtélyének), majd felsegíti. Vagy egyszerűen csak lefordul valahol a szekérről valamelyik árok partján. S ahol megébred aztán. Van ilyen. Előfordul az ilyen. Ilyenek ezek az árokpartok. Megéled rajtuk az ember.

De nem. Eddig akárhányszor néztem meg a filmet, Latinovits nem igazán mutatott azon a szekéren markáns életjeleket.

Mégis: lehet, hogy a magyar film ünnepét azzal az elhatározással – s ennek az elhatározásnak a kinyilvánításával – tudom a leginkább szívhez szólóan megünnepelni, hogy én márpedig a Szindbádot addig fogom nézni, amíg csak az eszemet tudom. S amíg csak azt remélhetem, hogy a keresztapám egyszer csak feltápászkodik azon a reménytelenül eltévedt szekéren, s azon a végeérhetetlen kocsiúton.

Mert persze ő én magam vagyok.