Hegyi Zoltán Imre: Péter éjszakája
Péter – kakasszó előtt először
Hogy lehettem ilyen ostoba?
Hinni akartam. Benne, vagy neki –
azt hiszem, mindegy. Hinnem kellett
benne, vagy neki,
mert zsigeri módon hiányzott már a hit
akármiben.
És jó is volt, hidd el, nem kielégítő,
hanem kifejezetten jó –
egészen a tegnap esti veszekedésig.
Pedig jól indult ez a vacsora is, de aztán
mindenki elszállt magától –
jó, szerinted én is.
Lehet, de
hol voltam én a “szívjátok a vérem,
zabáljátok a húsom” ocsmány
mit tudom én mijéhez?
Meg a pöcsfej
reakciójához, hogy egészen a
prefektusig szaladt?
Azt mondta, az olyanok, mint én
– szóval én – leszünk a bázis.
Amire felépül ez az egész.
Hidd el, pontosan nem tudom, mi,
szerintem nekem a tervrajza is túl magas –
de – azt mondta – rám épül.
Nem értenem kell, hanem megtartanom.
Most nem tudom, mi a rossebet tartsak
erről az egészről.
Ja, és.
Azt mondta, háromszor árulom el –
neked szólva, szerintem ez az első.
Péter – még mindig kakasszó előtt
Nem. Nem én voltam ott, nem az voltam
én. Vagy nem az a bizonyos én voltam, aki most.
Mit mondjak? Tudom, hogy nem vagyok okos.
Mindig lenyomnak a többiek a hülye érveikkel,
lukat dumálnak a hitembe.
Mintha volna.
Mintha a hitnek
lenne velem bármi dolga.
Én. Csak éhes vagyok a változásra. Hogy
ne fogyjon el a levegőnk. Legyen
hal a hálónkban, asztalunkon ebéd,
a gyerekünknek valami kis
csapongási lehetőség a mi
visszavágott szárnyainkhoz képest –
lehessen festő és ne asztalossegéd,
s ne éhezzen, amíg fest.
Mit mondjak? Látom, hogy tagadom.
Ezzel is: nem a gyomrot laktatná a szóval.
Látom, hogy nem értem, mit kell tartanom.
Mit kellene. Hogy hogyan épülhet
a bukásra a megbocsátás szelleme.
Most már van mit bevallanom. Lehet, hogy
fel kell törni a talajt, ha tornyot rakva
szükséged van először egy alapra?
Nem. Nem én voltam ott. Hamis a vád,
nem az a bizonyos én voltam, aki most
őt siratná. Vagy önmagát.
Péter – utoljára a kakasszó előtt
Elbuktam. És magamnak kell először
megbocsátanom. Amit végül neki.
Hogy bukott voltom alól is előtör
szava. Erre kellek? Názáreti!
Még mindig nem értem, hogy pontosan miért.
Hogy miről kéne neked számot adnom.
Hogy nemcsak öröm, de a szégyen is kísért?
S ha nem magamra, akkor rád haragszom?
Elbuktam. Nem tartott meg a hit.
Megbocsátom. Azután neki. Nektek.
Szomjam hirdetem. Ha nincs más, amit –
a szomjúhozó érdemteleneknek.
Szomjam kell hirdetnem. Elbuktam a hitet,
mint bárki, aki tényleg tudni vágyik –
szégyenem és szégyeneteket
nyíltan szomjazó bumfordiságig
most már épülhet rám a hit?
Hogy nem – még mindig nem – értem,
de legalább elhiszem
a szavait?
Illusztráció: Balázs János Csodálatos halászat c. festménye (1921)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
