Szondi György: Sémává szabni a csörgedezést? (Levélfa, 8.)
Nem lehet sémává szabni a csörgedezést, Bandi.
Zavaros a fönti mondat? Zavaros ember szavai? Csitítom így magam zavaromban. Zavarosból halászom ki a mit is? Kutyagolnak velem a szavak, néha hámot vetek rájuk. Mi jön ki ebből – jóember? Szinte színlelt automatizmussal születnek a. Most is. Gondolatfélék ritmusa, hékás? Alig több, mint amikor ilyenre vetemedsz olykor ímélválaszban: lükkestévozujjibá.
Midőn versvalami bújik elő, hát neofuturisztikusan: szálak fonódnak szöveggé: némi csórt selyemfonal, egy fűszösz, gallyacska, mi több, sztaniol. Üveggolyó – nem. Mintha fészek. Tiéd lett. Vagyis enyém.
Nem született Suhai Pali kívánta esszé e levélből. Se. Sémából ki, szabni csak szóegymásutánt, mértékkel, mely se nem gyűszű, se nem akó. Vagy könyökhossz. Csörgedez itten velünk holmi. Vele mi is. Padmalya oltalmaz, sodra: gázolásunktól.
Zavarba ejtő eddig ez így? Hágcsóhíd se soraidhoz, Bandi.
Szépre, fájóra érzékenyen rebbenő Bandi …az irodalom csínját-bínját ismerő és művelő társaságban… mi keresnivalód lenne, szerénykedsz. Dejsze hányan mehetnénk éppen tehozzád, hogy tartalmasan telt mesterstrófáid bongására csudálkozzunk! Honnan ez a kishitűség? Miféle illusztrisokról szólsz? Hadd bújjék elő belőlem annak a műhelynek az ars poeticája, amelyhez magad is tartozol – a Napkút/Napút. Nincs különbség nálunk ismert s ismeretlen alkotó között. Nem a név szavatol. Hányan indultak tőlünk, hányakat hoztunk vissza hallgatásukból… A kutakkal enyhet adó úton.
Te vagy a költő, magam, mondjuk, csak fészekfonó kontár, ha. Magad az értelmes-játékos alliterációk eredeti bűvésze. Nem a hervadt semmitmondásé. Tekints föl első mondataimra. Zavaros szómesterkedés ott.
”…A magyar nyelv olyan kincs, amit nem szabad szétkaszabolni, leegyszerűsíteni…” Igazad van. Egyszersmind a csörgedezést sem szabad sémává szabni. De ez badar hét szó tőlem, ám. Széttolongnak a frázisban a szómorfémák.
A bekezdések sorjáznak, közöttük olykor híg kötőanyag. Mikor dűlnek alá?
Hogy-hogynem minapi kerek évfordulómra a Bolgár Írók Egyesületétől érkezett köszöntő levélben ilyen mondat is szerepelt: „Két bolgárul írt verseskötete részt vesz a bolgár költői nyelv 1989 utáni nagy átalakulásában. Olyan nyelvi játékokkal és leleményekkel tűnnek ki e versek, amelyeket sok bolgár költő is megirigyelhet.” Nos, Bandi, ott én pusztán mertem, belőled pedig fakad, sőt ered a zengő anyanyelvtisztelet. Építed. Játszunk is vele azonban. Játsszunk vele, velük!
„Illusztrisok társasága” – húzódnál hátrébb. Elővezetem más látószögből Suhai Pali levélesszékre sarkalló indító írásának egy mondatát: „Összeesküvők magánköreire esett volna szét a mai irodalom?” Érdekterveiket összehangoló naaaagy magánkörzetek ezek. S ha egyesítik, amijük van (valódinak hihető értéktől függetlenül; amúgy pedig kik az értékhatározók?, a hangtáti csalhatatlanok?) – tudatosul szerte és gyorsan pár tucatnyi névsor. Ez ellen hadakozik műhelyünk. Ahol te mi-illusztrisunk vagy.
Szolgáltam közel öt évet kulturális intézet igazgatójaként Szófiában. Nem voltam rest, egyszer összeszámoltam a hivatalosan hozzám érkező, vagy tudomásomba hozott forrásokat: kiadványokat, gyűjteményeket, ajánló listákat, portrébrossúrákat (széles skála) – negyvenegy egyfelé húzó, fordításra ugyanazon szerzőket javasló lelőhely. Lelni ezek után gyanútlanul ott. Idegenben például. S az egyes országok figyelik, a másikban kit fordítanak. Egyszerű, csalfa rendszer… Kifelé és a jelentősebb magyar médiavilágban ők az illusztrisok. Az ekként felkentek. Azon évek alatt Bulgáriában sikerült egyensúlyt egyengetnem. (Hetvennél is több könyv, folyóirat-összeállítás, antológia, személyes estek…)
…Aztán belecsörgedezünk a csak magunk teremtette árfodrokkal a közös hömpölygésbe. Torkollunk egy jót. Hozunk bele. Az illusztris – meglehet: csenevészebb csermelynyíit. Könyökhossznyit. Még egységét se tudjuk a mértéknek.
A szálak pedig ezúttal teremtettek-e akár kócfészket, betűlevélben sodortat? Magam műveltem-e?
Mindigderűvel: Gyuri
Utókummogások.
Mit tagadjam – szombat este van. Benn a szerkesztőségben, a kiadóban. A műhelyben. Könyvek garmadája. Beléjük bolydítok: tessékelem lassan őket lakásszobám irat-és könyvhegyei közé. Hazajöttem hét éve Bulgáriából. A rengeteg doboz tartalma csak részben mászott ki – kerestem olykor valamit–, melléjük kerülnek mostanában az innen oda irányítandók. (Kedvesem szófiai lakásában a még annyi ott született papírhalmok, dedikált könyvseregek. Rend sose lesz már közöttük – se itt, se ott. Ígérhetem.) Állok föl nyáron, keserűen: hagyom el ezt a fészket. Hagynom kell el. Ezt is fontuk Bencével. Cselekedetekből. Rengeteg könyvünkhöz már most: semmi közöm, metszőn. Menyem, fiam territóriuma immár. Vihetem a Napútat s onlineváltozatát. Megesik majd, hogy egészen Szófiáig viszem. Megesik, hogy ” Atavisztika ormain csordapisszek tisztelegnek” majd – zsendül verszavarosságom újra. Megesem.
Illusztráció: Tóth Csilla Ilona fényképfelvétele (2016)
Ezek is érdekelhetik!
Suhai Pál: Aki jobb önmagánál (Levélfa, 40.) →
Hangosírás (Levélfa, 39.) →
Meg lehet-e javítani a magyar könyvterjesztést? (Levélfa, 38.) →
