Meszlényi Márk: Két vers
Szerelmem, Tavasz
Tavaszt terít a tél
Önmagára halkan.
Virág nyíl’ a csendben
Enyhülő talajban.
Füttyszó száll a hajnal
Kibomló köntösén.
Színt visz fel a tájra
A fény, és elindul felém.
Sűrűbbek a hangok,
Mélyebbre fekszenek.
A szívbe ragadnak,
És megszállják az eget.
Meghízik a fasor,
Szűkíti a sávot.
Mit vádlott pőreségben
A tekintetnek ásott.
Foszlik az emlékezet.
Anyaggyűjtésbe vág,
És szüli a jelenlét
A vágynak a halált.
Távolibb a lakás.
Nem ölel úgy paplan
Egy kecses világot
Látni hangulatban.
Élénkül a kedv is.
Szaporább a mosoly,
És derűs idill süt ki
Mások szavaiból.
Türelmes az idő,
És bájos, aki vár.
Szerelmem, Tavasz, légy
A tél is, meg a nyár!
Ha kopog…
Félek, ha kopogást hallok éjjel.
Lehet mindenki fél, de én továbbszövöm
A szálat a lehetőség fonógépén.
Kattog az agyam, már síri csend van,
De én még hallom a hangot, ahogy
Valaki üti az ajtót, vagy nyomja a csengőt,
Ez riasztás, nem lehet örömhír,
Az éj közepén csak szomorúság van
És egyedüllét, meg dermesztő hidegek.
Csendben fordulok az ágyon,
Fordul az ágy, és felsírnék, mint
Egy kisgyerek, ki ketrec mögé rejtve
Magára marad a világban.
Lefutnék az utcára, kimásznék az ablakon,
Ott még van talán szabadság,
Meg tér, ahol elszállnak fejemből az
Ártó gondolatok. Ott is sötét van,
Magány van, meg hideg van, de
Nem gondolhat csak halálra az én,
Ha padkára kell emelni a lábat, vagy
Kerülni kell a lámpaoszlopot.
Meszlényi Márk a 2016-os Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: Kállay Kotász Zoltán fényképfelvétele (2016)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
