Erdélyi Z. János: A titkos ara
(Kund Abigél regéje)
Kund Abigél, a vitéz Abelardnak,
Kund nagyurának a lánya vagyok.
Jó szüleim mint kincsre vigyáznak
rám, s alabárdok acélja ragyog,
hogyha az utcán elvonulok.
Itt a közelben a Bárczi családnak
birtoka fekszik a dombok alatt.
Radvány rengeteg erdei állnak
körben, a fák közt szende vadak.
Csörgedezik lenn tiszta patak.
Bárczi fiával, az ifju Benővel
múlt tavaszon kelt egybe szivem.
Tudtam azonnal, énnekem ő kell,
és neki én, ha csak értem üzen…
Röppenek is hozzája szüzen.
Radvány erdeje fű-nyoszolyánkat
rejti a fáknak lombja alatt.
Ott adtam magam által a vágynak,
hol szüzi ékem szerteszakadt,
s mára csak emlékképe maradt.
Számtalan éjeken által enyelge;
véle a kéjbe merültem el én.
Nem volt durva, se kajla, se nyegle:
élvetegen himbált az ölén.
Méz csorgott le a rúdja tövén.
Nem gondoltam a Bárczi-fiúról!
Úgy ismertem az ifju Benőt,
mint aki mentes a szellemi bútól,
és feje lágya időbe’ benőtt.
Történt mindez a kázus előtt.
Radvány sűreje rejti a titkot,
ott öldelte magát a legény.
Bárhogy esett is, a Bárczi kimúlott;
feltámasztani semmi remény.
Ezzel zárul e satnya regény.
Eljött értem a szörnyü poroszló;
vitt, hol a gyásznak csarnoka van.
Bunkó módra cibált az a prosztó.
Hogy védhettem volna magam,
híva tetemre riadva, vadan?
Rajtam a sor a terembe belépni.
Én vagyok, én, ama titkos ara!
Jaj, csak a holtra ne kellene nézni!
Rám mered egyre a szembogara;
úgy csalogat, hogy lépjek oda.
Megbomlott a Benő agya richtig,
tőrt döfvén kebelébe bután.
Lám, ez a penge a sebbe beillik,
nem lötyög ottan a szívbe’ sután.
Mindezt éjjeli három után.
Mit fog szólni atyám, az a büszke?
Mit fog szólani Kund Abelard?
„Lányom, valld be, te céda, te rüfke,
Bárczi Benő szeretője valál?!
Akkor már inkább a halál!”
Néztem a gyilkot s jött az eszembe,
én nyújtám neki tréfa gyanánt.
Azzal ohajta zsarolni a beste,
rögvest meggyilkolja magát…
Enyelegve adám a tőrt: nosza hát! [1]
Csak tudnám, mire volt ez az ötlet,
mindenemet megkapta ’iszen.
Lányka-erényem rég az övé lett;
senki, csak ő bitorolta szivem.
Testem is őt szolgálta hiven.
Tükröt tartani kéne elébe:
hadd buggyanna sebéböl a vér.
Hisz maga döfte a tőrt a szivébe.
Más bűnhődne miatta?! Miér’?
Ennyit egyetlen Bárczi sem ér!
Ah, de mi ez? Megcsorran a vére,
szerteterülve Benő kebelén.
Bámul a kúria ifja s a vénje:
gyilkosa más se lehet, csakis én.
Bárczi lotyója, az erdei rém.
Szólal a bősz atya, bökve fiára:
„Lányom, ez ifjú gyilkosa vagy!”
Többi csak int a fejével, a báva:
köztük az összhang ördögi nagy.
Mentegetőznöm senkise hagy.
Hát ezek engemet itt kicsinálnak,
hogyha az ajkam meg se nyitom.
Rontok azonnal a Bárczi fiának…
Íme, a tőrt most megragadom…
Húzom a sebből álmatagon…
„Én adtam neki tőrt a kezébe!
Engem akart rémiszteni ő!
Nem hittem, hogy a kése hegyére
tenmaga jut. Becsapott a Benő!
Kába fejemben forr a velő!”
Nincs menedék más, játszani kell itt,
játszni az őrült lányt, ki szeret;
azt, aki bátor döfni a mellyit…
Hogy szeretőmnek, már ha lehet,
ott a halálban is társa legyek.
Rontok színleg a gyászi seregre,
bújnak a gyilkos fegyver elől.
Hát menekülnöm merre lehetne?
Mert ez a népség nyomba’ megöl…
Ott a kiút ama utca felől!
Tépem az ajtót, táncos a lábam,
kúria lépcseje visz lefelé.
Bong a dalom visszhangja magában,
így jutok én a kijárat elé…
Zendül a szívem húrja belé.
És ajakamról libben az ének:
„Volt egy macska no és egy egér….”
Künnen enyéim körbevevének,
s fut menekítve a sárga szekér,
mígnem atyám házához elér.
Messze kerültünk régen e tájról,
s már nem is üldöz a Bárczi család.
Lassan a lelkem is éled a gyászból.
Porlada rég a Benő, a galád…
Végre közöttünk nem vala gát.
S Radvány erdeje őrzi a titkot.
Nem jár senkise errefele.
Néha, ha itt visz utam, be-beugrok…
Sírni? Ugyan már! Sír a fene!
Gombát szedni jövök csak ide.
Szekszárd, 2017. március 11. – 16.
[1] A dőlt betűs sorok Arany János Tetemre hívás című balladájából valók.
Illusztráció: Gyárfás Jenő Tetemrehívás c. festménye (1881)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
