Tanulmány

augusztus 15th, 2017 |

0

Bakonyi István: Két Péntek Imre-kötet a hatvanadikra

Péntek Imre nem tartozik a legtermékenyebb költők közé. A lírai tevékenység mellett igen fontos számára a szerkesztés, vagy éppen a képzőművészeti tárgyú írások megalkotása. Mindez vonatkozik a kilencvenes évek második felére is. Ekkor még a székesfehérvári folyóirat, az Árgus főszerkesztője, de már 1995-ben Lackner Lászlóval, Pék Pállal és Taar Ferenccel együtt megalapítja a Pannon Tükör c. kulturális folyóiratot. Ebben nyilvánvalóan szerepet játszott az a tény is, hogy Zala megyéből származik, és fontosnak tartotta, hogy a hazának ez a része is magáénak mondhasson egy rangos irodalmi fórumot. (Aztán Fehérvárról való távozását követően, Pék Pál halála után 2003 és 2016 között ő lett a zalaegerszegi folyóirat főszerkesztője. Nagyjából olyanná formálta a lapot, amilyen korábban az Árgus volt a kezei között. Egyetemes értékeket és a régió hagyományait fölmutató orgánummá, amelyben kiemelt szerephez jutott a vizuális kultúra is.)

Persze nem állíthatjuk, hogy csak a fenti okok játszhattak szerepet abban, hogy újabb hét esztendő telt el új verseskötet nélkül. Aztán 2002-ben, a Vörösmarty Társaság kiadásában megjelent a Vi(g)aszkereskedés, és vele együtt, a hatvanadik születésnap tiszteletére, ugyancsak a Társaság gondozásában, Román Károly szerkesztésében A jövő ősrégészeinek c. válogatás. Hálás vagyok a sorsnak, hogy az előbbi könyv kiadásában részem lehetett. Most idemásolom a fülszövegemet.

„Bizony, a költő elérkezett hatvanadik születésnapjához. Furcsa ezt leírnom, hiszen sok minden eszembe juthat Péntek Imréről, de az öregedés aligha.

S a kerek születésnap megkívánja, hogy egy újabb részösszegzéssel lepjen meg bennünket az ünnepelt. Azért is örülhetünk ennek, mert utoljára hét évvel ezelőtt jelent meg verseskötete. Azt nem mondanám, hogy „hét szűk esztendő” után vagyunk, bár a vers olykor-olykor háttétbe szorult ezen a pályán. Az ok nyilvánvaló: az Árgus élén álló főszerkesztő elsősorban szerkesztett mostanában. Meg csinált még sokfélét a kultúráért, a művelődésért, az irodalomért.

A Vi(g)aszkereskedés már címében is jelzi a fő irányt. Annak a lírának a fő irányát, amelyben változatlanul oly fontos a groteszk szemlélet, a nyelvi játék, a kíméletlen igazságkeresés. Válogatott és új verseket talál e könyvben a tisztelt olvasó. Olyan műveket, amelyeket a Péntek Imrét jól ismerők már többször olvashattak, s olyanokat, amelyek az újdonság erejével hatnak a rendszerváltást annyira akaró, s aztán az illúziókból kiábrándult költő pályáján. S akik talán most ismerkednek ezzel a hanggal, azok remek áttekintést kaphatnak, hiszen pl. az első ciklus versei fölidézik az ifjúkor kedélyállapotait, aztán olvashatjuk a dalokat, annak a műfajnak az eredményeit, amellyel költőnk nemzedéktársai előszeretettel kísérleteznek. S ha már a kísérlet előkerült: akadnak avantgárd ihletésű művek is szép számmal, jelezvén, hogy Péntek nagy kísérletezőink egyike, ám olyan poéta, aki törekszik a klasszicizálódásra is. Ennek igazolására több szonettjét hozhatjuk föl példának.

S előttünk az ív: Lentitől napjainkig, s ezek a napok Fehérváron zajlanak. Az ország nagy hajdani vándora hazatalált. Földrajzilag és szellemikben is. Küzdelmei persze folytatódnak, ha nem is az elmúlt évtizedek légkörében. Ahogy elnézem azt, ami körülötte történik, arra gondolok: a régi „protest hangulatnak” ma is van miből táplálkoznia… Másfelől pedig egyre közelebb kerül a rejtőzködő Úrhoz, aki „nyilvánvalóbb bármely valónál.”

Péntek Imre megtalálta az értelmes folytatás kulcsát.”

Eddig az idézett fülszöveg, amelyben említett a „hazatalálást”. Ez 2002-ben még így látszott, ám nem sokkal később újabb változások jöttek. (Erről majd később.) S ha már 2002, akkor idézzünk még fel valamit a költő egyéb tevékenységével kapcsolatban! „Csak egyetlen példát. Amikor Supka Magdolna elindította a „harcát” Aba Novák Vilmos Magyar-francia kapcsolatok című pannójának restaurálásért és eredeti helyére, a Csók Képtárba történő helyezéséért, élénk ellenállásba ütközött a múzeum részéről. Imre éles hangú támogató cikket írt a helyi napilapban, Supka Magdolnával készült interjút közölt az Árgusban, Manna néni különböző beadványaival, üzeneteivel eljárt a megyei és városi önkormányzatnál. Ezért kapta meg a Supka Magdolna által alapított Supka Géza emlékérmet, amelyet csak egyetlen alkalommal adtak át, 2002-ben, a könyvhét központi ünnepségén.” (Arató Antal: Fehérvári évek… A szavak vándorköszörűse. A 75 éves Péntek Imre köszöntése. Orpheusz Kiadó, 2017. 97.) Arató Antal visszaemlékezéshez pedig hozzátehetjük, hogy a már jó ideje a székesfehérvári Csók István Képtárban láthat pannó előtereiben 2017. június 24-én L. Simon László (aki egyébként irodalmi indulásánál érezhette Péntek Imre támogatását) megnyitotta azt a kiállítást, amely a jeles festőművész számos alkotását tárta a közönség elé.

Tehát ilyesfajta ügyeket is szolgált és szolgál a költő, aki persze akkoriban újságíró is volt. Mindez a teljességhez tartozik akkor is, ha a lírikus pályáját vizsgáljuk. És: „A Ví(g)aszkereskedés című kötet egy kiérlelt és megszenvedett költészet dokumentuma. Péntek Imre és nemzedéke – „beérkezett”. A termés javarésze már betakarítva, s pálya lezárása még hátravan.” (G. Komoróczy Emőke: A „tűrt” és a „tiltott” határán. Hét Krajcár Kiadó, 2010.  148.) Bizony, így van ez, és a monográfus reményét azóta is igazolja a költő. (És még élő kortársai a Kilencek közül.) Itt jegyzem meg, hogy a jeles irodalomtörténész a kezdetektől figyelemmel kíséri Péntek pályáját, mint ahogy a nemzedék többi tagjáét is. Érdeklődése igencsak széles körű, hiszen Illyés Gyula, Juhász Ferenc, Szécsi Margit, Határ Győző vagy Nagy László épp úgy vizsgálódásainak tárgya, mint Kassák Lajos és az avantgárd története, s hogy még egy új területet érintsek, Petőcz András életműve. Mindezek okán szól érvényesen Péntek életművének különféle irányairól is.

Igaza van abban is, hogy a 2002-es kötet a beérkezés dokumentuma. A kötet védőburkolóján a költő barátjának, Filep Sándornak Armageddon c. festményrészlete látható. A címszó jelentése szimbolikusan a világvégét idézi, színeiben a barna és a sötét tónusok uralkodnak. Szépen illusztrálják a Jelenések Könyvének drámai színhelyét, ahol Isten seregei az Antikrisztussal küzdenek a végsőkig. Különös jelképrendszer ez egy verseskötet élén. Vajon úgy is értelmezhetjük, hogy a mi korunkról (is) szól? Nem kizárható. Mindenesetre. „A…kíméletlen pénteki igazságkeresés, a szerző erős moralizáló hajlama az egész kötetben érzékelhető; sajátos humora még a nem egyszer szarkasztikus öniróniával fűszerezett, saját szerepét, életét értelmezni próbáló vagy az Istent kereső verseit is áthatja. (L. Simon László: Péntek Imre: Vi(g)aszkereskedés. www.szepirodalmifigyelo.hu/pdf/2002/02-2-026-Pentek_L_Simon.pdf) A tanítványnak is számító recenzens-költő-politikus egyébként méltánytalannak érezte akkor, hogy a kritika nem értékelte eléggé ezt az életművet.

Ez a kötet tulajdonképpen egy korai mérleg, vagy ahogy az első cikluscím mutatja: Korai mér(l)eg. Helyben vagyunk hát: itt is uralkodik az a játékosság, ami oly annyira jellemzi Péntek Imre hangját. Mérges mérlegkészítés? – tehetjük föl a kérdést. Lehet ebben némi igazság, hiszen halottak és tovatűnt emlékek is szerepet játszanak ebben a fanyar játékosságban. Hol szabadabb formában, hol feszesebb szonettekben. Ide sorolható apró életképei természeti képei  is. Pl. a Beöltöztetni befejezésében: „Fűzek hurráznak, kiönt a part; / lépked a szikrás tocsogókon / – mi? – egy szél, egy megzavart / világok vizét felnyaló szomj!” A „megzavart világok” (egyben a megzavart világ) többletjelentése is szinkronban állhat a főcím tartalmaival. De a szabadabb áradású Szennyes napokban található figyelmeztetés sem éppen csekély: „…Felgyűlik a napok szennyese, de ne feledjétek: / mindenkinek elszámolnivalója van az idővel…”

A játékosság itt is bölcsességgel, „filoszi” remeklésekkel párosul. Mint a „legnagyobb játékosoknál”, József Attilánál vagy Weöres Sándornál is megfigyelhetjük mindezt. Lehet ez éppen egy Falfirka, vagy éppen az Egy éjszaka dimenziójának gondolatfutama. Az előbb említett két költőelőd hatása itt érvényesül igazán. Akár a Külvárosi éjre, akár Az éjszaka csodáira gondolhatunk. Csak egy kicsit groteszkebb, egy kicsit meghökkentőbb a stílus, a nyelvezet. Kevésbé harmonikus az összkép, melynek végén ezt olvassuk: „A hisztérikus kredenc késdobáló trükkel lép fel. / Háromszög-fejű macska négyszögletes holdra nyávog, / S mindez kb. ötszörösére felnagyítva.”

Hasonló ötleteket találunk újszerű tájlírájában is, pl. az alkonyoldatban. Szó sincs itt természeti szépségről, a táj csodálatáról. Minden a feje tetejére áll inkább, már mindezt az első versszak is jelzi: „a mennyei felhő turmix / a lilára köpült alkonyati ég / új és új színeket bugyborog / kényesen vonaglik a befröcskölt vidék…” S mindez folytatódik a további részletekben is. Persze a táj nála is csupán ürügy arra, hogy valami másról szóljon ebben a negatív értéktartományt a középpontba helyező műben. A rút lesz esztétikai minőség itt, s ha igaz, hogy egy tájkép mindig az emberi közérzet tükre egy irodalmi alkotásban, akkor ez itt is így kell, hogy legyen.

Az elégedetlen részösszegzés tehát az egyik sajátosság itt. Ide is vonatkoztatható Mezey László Miklósnak egy, későbbi kötetéről szóló recenziójából egy megjegyzés: „Szemléletmódját a tapasztalat komolysága, az elvi alapállás hitele és az ironikus-groteszk látás együttese egyéníti, amely olykor játékosságba, az értő olvasóval összekacsintó szarkazmusba torkollik. Költészetében egyként van jelen a múlt és a jelen komor tapasztalati anyaga, valamint a gúny, a nevetségességig eljutó irónia.” (Mezey László Miklós: Élettapasztalat és sorstalanság. Péntek Imre: Emlék próba. Életünk: 2016/6. 41.) S ezek a mondatok a részösszegzés szellemisége szempontjából is fontosak.

S ha már szó esett a táj lírájáról, akkor a Kék szeptember más szempontból érdemel figyelmet. Némi impresszionista hatást is vélünk fölfedezni itt, és a „fölsuhogó seregélyek vonulásának” látványa az üresség kifejeződésével párosul. Mégpedig úgy, hogy „…mert az üresség úgy zokog rám, / hogy félelemből lesz az orcám.” Aztán a „hűs magasság” és az „isten-gazda” némi távlatot is sejtet, hiszen mégiscsak tiszta az ég. S közben folytonos az önelemzés, az önmagával szembenéző ember sok megnyilvánulása. Ilyen mű az Élni… c. szonett is. A „csapda-lét” műve ez, a bekerített ember szituációja. Ennek pontos illusztrációja: „Vergődök, önmagam tagadva, / ölelésektől megsebzetten. / Csodálkozni sincsen kedvem / erre a néhány pillanatra.”

A változatlanul útkereső és vándorlelkű költő több jelzése is figyelmet érdemel. Némi dekadencia is fölfedezhető itt-ott, Az élhetetlenség dala már címében is árulkodik, s az „…élek, élek! / De ki a fenének? Mi a fenének?” nem éppen költői magaslatokat mutató elkeseredése meglehetősen ritka pillanat nála. Kétségtelen, hogy néha belesüpped a kilátástalannak tűnő helyzetekbe, s ezekből nem futja mindig remekműre. Ugyanakkor a hitelességhez nem fér kétség, az olyan versekben is, mint amolyan pl. a Kitelelni, ahol az életrajzi adatok lírába oltása is megvalósul. A válságból kivezető utat pedig egy olyan dalban is megtaláljuk, amely megint csak a sokszínűség bizonyítéka. „Amikor végleg nincs tovább, / s megroggyan, erőtlen a láb, / egy tágas mezőségre érsz, / és pitypanggal teli a rét.” (Pitypangos dal) Optimizmusa ebben az egyszerű szövegben ugyancsak ritka tünemény. De a kiútkeresés eszköze a szoros kötődés is, ami nemzedéktársaihoz fűzi. Az együvé tartozás örömét is átéli, a kor nagy gondjaival együtt. A megmaradás és a túlélés esélyei foglalkoztatják gyakorta. Akkor is, ha tudja: az ifjúkor elvesztegetett lehetőségei már a múlté. Hiszen: „…ki erre tévedt, / ki arra tévedt, / és nincs felmentés, / és nincs ítélet…” (Korszakváltás)

Az egész pályán végigvonul az erőteljes közéleti érdeklődés, a társadalmi gondok és a politika, a történelmi sorskérdések boncolása. Szakolczay Lajos szellemes tanulmányában erre is kitér: „Péntek Robinson szigetén? Péntek a társadalomban. A szigetet, az önmagának választott szigetet körülveszi az élhetetlen lét tengere. Ettől annyira elzárt, ezért tűnik illúziónak a róla menekvés.” (Szakolczay Lajos: Péntek a társadalomban. A szavak vándorköszörűse. A 75 éves Péntek Imre köszöntése. Orpheusz Kiadó, 2017. 31.) Tehát a költ nem menekülhet. Akkor sem, ha eltávolodik a hagyományosnak nevezhető közéleti líramodelltől, akkor sem, ha a az avantgárd is egy sziget a számára. Közéleti érdeklődésének van számos jeles műeredménye. Ezek közé sorolható a 301-es számú dal is. Bizonyos szempontból a hajdan és először nyugaton megjelent Nagy Imrét elsirató versnek vagy éppen Nagy Gáspár híres műveinek a rokona. Monotonon ismétlődő sorai („ez nem mindegy”, „mert nem mindegy”), a vagy-vagyok által szült feszültség újfent érzékelteti a tragédiát, a 301-es parcellában megtörtén gyalázatot. Hiszen nem mindegy, hogy eltemetnek vagy elföldelnek, vagy éppen megsiratnak vagy meggyaláznak. És a végső következtetés: „…És a sírrög visszahull ránk…” Miként minden földi tettünkért valamikor felelnünk kell! – sugallja.

Máskor elvontabban van jelen az a fajta érdeklődés, vagy éppen „szójátékosan”. A bohém szerző megjegyzi a végén, hogy az ál(mai) szó némi fantáziával behelyettesíthető. Nyitott hát a kérdés, hogy vajon mivel… A kiragadott szó amúgy is minimum két jelentéssel bír, miként a kötetcím is. Az álságok és az álmok kettőssége hoz itt „szövegömlést” oly sok mindenről. S ha már „szövegömlés”, akkor essen szó a kötet egyik legnagyobb vállalkozásáról, a Falvédő szövegek, fal(s) védőszentek  c. műről. Kétségtelenül nagy ívű, áradó, szellemes, humoros, szójátékos, neoavantgárd szabadvers, sok ötlettel, leleménnyel. Péntek Imre fölhasználja a magyar valóság számos elemét, ilyet is, olyat is, a társadalmi és a politikai élet visszásságait, a történelem furcsaságait, nyelvünk közhelyeit, a gyermekdalok ritmikáját, a nótás világ elcsépelt fordulatait, a „fehér galamb száll…” – kezdetű mondat variációit, a falvédő hagyomány ismert elemeit, az operettes hangulatot. Egy rövid, de nagyon jellemző részlet: „…Arany pitykés…pitykos…pityókás Magyarország, / én csak rólad álmodom, / lesz még szőlő lágy kenyérrel: / kacsatollas Trianon…” Nem véletlenül állítja L. Simon László, hogy: „A kötetbe szerencsére bekerült az utóbbi néhány évtized magyar avantgárdjának egyik legizgalmasabb szövegműve is, …amely textus sajnos még a hasonló nyelvhasználatot felvonultató reprezentatív antológiákból is kimaradt, pedig például a lemondóka című verssel együtt a kortárs avantgárd szövegirodalom legsikerültebb darabjai közé tartozik.” (L. Simon László: Péntek Imre: Vi(g)aszkereskedés. www.szepirodalmifigyelo.hu/pdf/2002/02-2-026-Pentek_L_Simon.pdf )

A kötet záró ciklusa a Duellum. Itt teljesedik ki a már emlegetett részösszegzés, a szellemi leltár példáival. Amikor oszt és szoroz, visszapillant, elszámol a költő. Klasszikus formában, gyakran a szonett műfajában. Vallomásai szembesítenek bennünket az elmúlt évtizedek morális tanulságaival, a nagy változás körüli ellentmondásokkal. Az „új kegyosztók” világával, az újra és újra ismétlődő galádságokkal. Hiszen: „Itt még a vereség is édes, / bár élni életveszélyes – / a drapéria jó honi posztó, // amivel régtől letakarnak / holtat, asztalt, magánhatalmat, / s rég cimbora az új kegyosztó.” (Osztás-szorzás) A „ne csatlakozz a hadhoz” József Attila-i felszólítása szerint kéne a költőnek is élnie és alkotnia az új világban. Persze jogos a kérdés: komolyan vehető-e az „elkötelezetlen értelmiségi” kívánalma, s annak éneke? Egy biztos: egyre inkább látszik, hogy Péntek Imre legfontosabb mestere József Attila, akire szép számmal találunk utalásokat. Társalog vele, idézi szavait. Örökli tőle a dal szeretetét, művelését is. Akkor is, amikor volt cenzorát énekli meg a ciklus címét is adó versben, „a lovagiatlanság szabályai szerint”. S akkor is, amikor Egy (igaz) kommunista halálhírére ír verset. Amúgy életrajzi tény, hogy valóban tudta (és tudja) becsülni azokat is, akik a másik oldalon állnak. És akkor is, amikor megírja a rendszerváltozás lírai természetrajzát Változat reménytelenségre címmel. Ebből egy hosszabb részlet: „…De szép volt azért az összeomlás! / A nem remélt pillanat, / amikor megvillant valami elégtétel fénye / az elhomályosult szemekben. / Hogy aztán ismét összeálljon / az őrült, unt alakzat, / mint a mágnesreszelék. / Vajon mit tehetnék, hogy ne kezdődjön elölről minden? / Vajon, mit tehetnék, hogy elölről kezdődjön minden?” Ez a fajta befejezés is emlékeztet József Attilára, a Két hexameterre. „Valójában személyes szerencséje Péntek Imrének, hogy többnyire ironikus nézőpontból tudta megítélni közéleti tapasztalatait. Ez az irónia korábban is szerepet kapott a költészetében, újabb lírájának jóformán teljes látásmódját meghatározza. Csupán egyetlen versét idézem, a Kitüntetett idő címűt: „Savanyodik a győzelem, / cipőből kicsap a lábszag, / A való oly valószerűtlen, / és ami nem csal: a látszat…” …Magasról figyeli és ítéli meg mindennapi közéletünk szomorú eseményeit. …a közéletben tapasztalható erkölcsi zülléssel szemben a természetes morális ítélőerőt mutatja fel.” (Pomogáts Béla: Az egyenes beszéd rejtekútjai. A szavak vándorköszörűse. A 75 éves Péntek Imre köszöntése. Orpheusz Kiadó, 2017. 16-17.)

És hasonlóképpen példás szonetteket ír, melyekben vitázik az Úrral, de közeledik is hozzá. Például a Személyeskedésben. „Valami nincsen rendjén itten, / Uram! Nem úgy, mint régen, / mint a gyermekkor sűrűjében, / amikor naivul hittem…” Van persze ebben a megszólításban némi keserűség, talán nosztalgia is, de megvan benne a visszatalálás szándéka is a szerény számonkérés mellett. Így lesz teljessé a vigasz keresése és kereskedése…

*

A másik, 2012-es, ugyancsak a Vörösmarty Társaságnál megjelent születésnapi kötet A jövő ősrégészeinek. Olyan szempontból is különleges kötet, hogy meglepetés volt a költő számára, és olyan szempontból is, hogy egyben egy irodalmi est forgatókönyvét is képezte Román Károly szerkesztésében. Ugyanis ezt olvashatjuk a cím alatt: „ A költő 60. születésnapján, 2002. február 27-én, Székesfehérvárott, Cservenák Vilmos, Kiss T. István, Kolti Helga, a Veszprémi Petőfi Színház művészei által előadott versek könyve.”

Az eseményről a következőket írtam naplómban: „Délután a Szent István Művelődési Házban a fotóművész Móser Zoltánnal találkozom: ő is a születésnapra jött Bicskéről. Aztán az ünnepelttel, Péntek Imrével dedikálnak a Fő utcai könyvesboltban, Köntös Attiláék vendégeiként. A köszöntő műsor 6-kor kezdődik a Szent Imre-teremben. Bobory Zoltán néhány mondata után átveszem a szót, s megadom Fertő Lászlónak, aki nem mint politikus, hanem mint hajdani népművelő P. I. mondataiból állított össze egy versmozaikot. Én fölolvasok egy részletet a már megjelent Árgusból, aztán Román Károly köszöntője következik. Kolti Helga és két veszprémi színészkollégája, Kiss T. István és Cservenák Vilmos mondja a verseket. Később a három Cserta (apa és két fia) elénekel két megzenésített művet. S a köszöntők sora. Itt van többek között Széki Patka László és Kő Pál. Pálinkás István is szellemes köszöntő verssel rukkol elő. S a meglepetés: a R. K. szerkesztette kötet: A jövő ősrégészeinek. A végén Boda Jánosék jóvoltából remek fogadás.” (Bakonyi István: Nap-lom 2. Fehérvári krónika 2001-2005. Prohászka Ottokár Kiadó, Székesfehérvár, 2009. 51-52.)

A kötet tehát egy újabb válogatás a költő addigi életművéből. Nem kétséges, hogy erőteljesen érvényesül benne a szerkesztő, az akkor még rendkívül aktív (és 2017-ben elhunyt) kiváló tudós tanár és az irodalom történetét kiválóan ismerő Román Károly szemlélete és ízlése. (Itt jegyzem meg, hogy sajnálatosan országosan kevésbé ismert, ám kivételesen művelt és tájékozott, érvényesen szólni tudó és írástudó elméről van szó, akinek válogatott tanulmányai Tallózás az irodalomban címmel láttak napvilágot a Vörösmarty Társaság kiadásában 2014-ben.) A székesfehérvári irodalmi élet mozgató erői voltak akkoriban mindketten, és a kötet szerkesztője folyamatosan figyelte a költő pályáját.

Az utószóban többek között ezt írta róla: „Indulásakor sem vállalta a hagyományos költő-szerepet. Nem a hagyományt, a poétikai örökséget utasította el, csupán bizonyos megszólalási módokat: a széles, romantikusnak is mondható költői gesztusokat, az éteri lebegést, a szárnyalást és patetikus hanghordozásokat. Saját hangját keresve belebonyolódott még az avantgárdba is, de ez sem ártott neki, mert megbontotta ugyan a formát, megszegte a nyelvi kánonokat, de üres halandzsaszövegeket sohasem írt, az esztétikai értékek, etikai tartalmak pedig szinte mindig hibátlanok maradtak verseiben. Nem is szólva arról, hogy az avantgárd segítségével talált rá a kicsit frivol, franciás könnyedségű beszédmódra, amely sajátos önszemléletének, világképének leginkább megfelelt. S akár szabad, akár kötött formákban fejezi ki magát, élményeinek, érzéseinek természetes hordozója az ironikus, önironikus, groteszk elemeket is tartalmazó, sokszor filozofikus versszöveg. Leegyszerűsítve azt is mondhatjuk, hogy tragikus létélményeit, csalódásait, fojtogató keserűségeit nagy sokszor nevettető bohócgesztusokban fogalmazza meg.”

Szellemes, kiváló és tömör jellemzés egy költő sajátosságairól. S hogy az avantgárd sem ártott meg neki-féle ugyancsak szellemes megjegyzéssel talán összhangban van, hogy a Román-féle szerkesztésben ilyen műveket nem is találunk. Találunk viszont olyanokat, amelyek az igazolják, hogy mire jutott Péntek Imre az avantgárd segítségével. Jól látható a pálya íve ennek a válogatásnak a segítségével, noha nyilvánvalóan nem a teljesség igénye itt a döntő. Egyébként a cikluscímek is jó útjelzők ebből a szempontból: Ifjúságom emlékműve, Önérzet, A jövő ősrégészeinek, Hagyaték, Csapda. Sokat mondó címek és művek! És milyen jó leírni másfél évtizeddel később, hogy túl a 75. születésnapon is beigazolódtak a hajdani remények, annak ellenére, hogy „csapdák” mindig vannak!

E kötet két végpontja a Napló és a Cím nélkül. A lehetőségek határától addig, hogy: „Az idő alkalmazottja vagyok; / foglalkozásom, hogy elmúlok.” Onnan ide jutott a költő, bizonyítván intellektualitását, bölcselkedő hajlamát. És mindehhez kötődik az egyik legjellemzőbb, legönkifejezőbb műve, az Önérzet, melyben a poénszerű végkifejlet: „…joggal tölthet el a csökönyös büszkeség: /  saját erőmből váltam senkivé.” Ahogyan L. Simon László írja erről a műről és vele együtt Örkény István Az élet értelme c. egyperces novellájáról: „Vannak olyan versek, regények, elbeszélések, karcolatok, amelyeket újra és újra elolvas az ember, minden életszakaszában új tétegeit tárva fel az adott műnek és a saját személyiségének. Önértelmezési kísérleteink során egyes műveket sokszor azért veszünk a kezünkbe, hogy segítsenek bennünket önmagunkhoz hűnek maradni.” (L. Simon László: Levél a szerkesztőnek. A szavak vándorköszörűse. A 75 éves Péntek Imre köszöntése. Orpheusz Kiadó, 2017. 108.) S az Önérzet valóban ilyen mű. Ezzel egyben L. Simon a művészet egy különösen fontos funkciójára is fölhívja a figyelmet, hiszen az önértelmezésre hatás kétségtelenül ilyennek mondható. Ez nem jelenti természetesen azt, hogy minden műalkotás képes erre, de Péntek Imre verse feltétlenül az erre alkalmas művek sorába tartozik. Óhatatlanul is a saját sorsunkra gondolunk akkor, amikor ilyen sorokat találunk benne: „Engem nem protezsáltak sem itt, sem ott, / nem írtak érdekemben ajánló levelet, / nem szóltak át telefonon senkinek, / nyájas íróasztalok sem társalogtak miattam…” Persze tudjuk, hogy nem vagyunk szentek, a költő sem az, ám az ilyen szöveg mindenkit önvizsgálatra késztethet.

Itt van ebben a kötetben néhány, a válogatásnál megkerülhetetlen vers is: A költő felel, Átvonulás, Hagyaték. A költői felelősségvállalás, a közéleti érdeklődés lírai dokumentumai. A Román Károly szerkesztette kötet kétségtelenül fölmutatja a pálya fejlődésvonalát. Ez az összkép rendkívül egyenletes. S a szerkesztői koncepciónak az is sajátja, hogy a folyamatosság, a stílusok egymásra épülése igencsak fontos a líra történetében.

(Részlet egy készülő kismonográfiából.)

Illusztráció: Péntek Imre

Cimkék: tanulmány

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Dörgő Tibor: A Jane Eyre filmadaptációi →

Csontos Márta: Reményik-ellenpólusok →

Popovics Tibor Miklós: A ruszin migrációs folyamatokról →

Dörgő Tibor: Charlotte Brontë Jane Eyre című regényének magyar kritikai fogadtatása →