Kádár Sára Hajnalka: Öröm
(nagyanyám emlékére)
Biri mama jól érezte magát. Régóta élt egyedül, már nem is emlékszik, mikor maradt magára. De jó volt így! Reggelijét – tejeskávét mézes kenyérrel – maga készítette el. Az anyjától kapott darálóján megőrölte a három kanál babkávét, illata megtöltötte érzékelőbimbóit, s a kívánság már a szájában csorgott. Mire felfőtt a tej, készen gőzölgött a feketekávé is, összeöntötte őket a fehér mázas csuporba, s öt szem kockacukrot tett bele. Mindig ötöt. Az aranyló mézet akkurátusan körbe-körbe csöpögtette a kenyéren, a szélétől haladva a közepe fele. Ha le is folyt róla itt-ott, a tányéron nem veszett kárba, gondosan felmártogatta. Apró kortyokban, élvezettel illogatta a habosan illatozó tejeskávét, szájában puhítgatva a kenyeret, mert fogait az idő rég visszakérte tőle. De kedvét az evéstől nem vehette el. Utána megöblítette a csuprokat, tányért, kanalat, leseperte az abroszra került morzsákat. Mindig is szerette maga körül a rendet. Nyolcvanöt évesen sem hagyta el magát, lelassult ugyan, de ez nem zavarta őt, hova is sietne?
Reggeli után kiment az udvarra, kiengedte három tyúkocskáját a pajtából. Kötényéből szórta nekik a finom szemeket, biztatgatta őket, hogy egyenek, leült a lépcsőre, és onnan társalgott velük. A tyúkok éppúgy különböztek egymástól, mint az emberek. A fehér volt a legkisebb, de a legpimaszabb, mindig elkapkodott a többiek elé szórt szemekből is. A kopasznyakú kényes kisasszonyként, rátartian viselkedett, sértett önérzettel karicsolt a fehér szemtelenkedéseire. Legkedvesebb a kendermagos volt, mintha mindig örült volna a világnak, s a vállára is felrepült. Bolondos volt, no, de szerette is őt a mama. Aztán érkezett Cirmos, a szomszédból. Simogatásért jött, két-háromszor átsétált Biri mama keze alatt felpúpozott háttal, majd odagombolyodott melléje, s elégedettsége jeléül dorombolásba fogott.
A reggeli napfény felmelegítette Biri mama fázós kis testét, a tyúkok karicsálása s Cirmi dorombolása álomba szenderítette. Az erősödő napfényre felriadt, behúzódott a házba. Ideje készülni, gondolta. A lányánál ebédelt minden nap a falu másik részén, Felszegben. Odavitték volna neki az ebédet, de azt már nem. Ő még jól bírja magát, s legalább lát, hall valamit a faluban.
Felvette magára a tiszta fejkendőt és a kötényt a szék támlájáról, az ajtó mögül előkotorászta botját, a kiskertből kivágott egy zsendülő kukoricakocsányt Bocinak, majd elindult. A bot inkább akadályozta a járásban, mint segítette, de fontos kellék volt. Mit mondanának, ha nyolcvanötön túl bot nélkül járna! Néha még bicegett is, ha azt akarta, hogy sajnálják az emberek. De a botnak más volt a fő feladata. A kis utcában a hosszú kerítés mögött élt Bubika, a fekete korcskutya. Ki nem állhatta ezt az állatot! Ahogy betért az utcába, fél szemmel ide-odasandított, nem jár-e valaki az úton, majd csak úgy véletlenül jó nagyot koppintott a deszkapalánkra. Rögtön ugrott a kutya, eszeveszetten ugatott, csaholt, futott a kerítésen belül előre-hátra, Biri mama pedig néhány lépés után ismét megpiszkálta a kerítésen a lyukat. S a dühös kutya úgy ugrált, mint a gumilabda, vicsorgott, hörgött. Biri mamát meg borzongató öröm járta át a kutya tehetetlen csaholására.
Lassan elért a kapuhoz. Itt meglapult, beleskelődött, merre vannak, s amikor úgy látta, mindenki bent van a házban, óvatosan besurrant az udvarra, uzsgyi, az istállóba Bocihoz. Vitte neki a kukoricakocsányt. Vigyáznia kellett, nehogy észrevegyék, mert kitalálták, hogy a Bocinak még nem lehet nyers kocsányt adni, felfúvódik tőle. Hogyisne, hisz úgy szereti, dohogott magában, s máris a borjúnál termett. Az meg bámult rá nagy, nedves szemével, rózsaszín orrával bökdöste Biri mama kezét, érdes nyelvével még az arcán is végignyalintott. Megsimogatta, megcirógatta a kisborjút, aztán előlopakodott a házba ebédelni. No, ugye, nem árt meg a kocsány a Bocinak, kuncogott magában, de a szeme elkerülte a lánya tekintetét. Ilyenkor valamelyik unokája mindig kiment a házból, furcsállta is a mama, de nem szólt semmit. Észrevették volna az ő csalafintaságát? Finoman főzött a lánya, persze, hiszen tőle tanulta! Gyakran unszolták, hogy jöjjön hozzájuk lakni, lenne külön szobája, nem kellene azt a nagy utat mindennap megtennie, nem lenne egyedül. Meg nem is szerencsés magában élnie ebben a korban. No hiszen, gondolta magában Biri mama, az ő nyugalmas életét nem adja fel. Nem-nem, neki ott vannak a tyúkjai, ott van Cirmos meg az emlékek. Elidőzött egy- két órát, megosztották a falu dolgát, bóbiskolt egyet, aztán indult haza.
Már jövögettek haza a mezőről az emberek, megálltak vele néhány szóra, s mire megkondult az esti harang, hazaért. Futottak szembe vele a tyúkocskái nagy kotkodácsolással, ki tudja, mit mondhattak el neki. Megkapták a szokásos búzát, kukoricát, a friss vizet, s elültek a pajtában. Cirmos is jött a cirógatásért, aztán át is ugrott a kerítésen haza.
A domb mögött lebukó nap magával vitte meleg sugarait, a szél is lebegett már, s Biri mama bement a házba. Nem vacsorázott, csak egy almát hámozott meg, s reszelőn megaprózva, kis cukorral, fahéjjal meghintve bekanalazta. Aztán a szék támlájára került elsimítva a kötény, a kendő. Fáradtságot érzett, sajgott a háta. Meleg vízben áztatta a lábát, oly jólesett neki, megágyazott, levetette ruháit, és lefeküdt.
Imádkozásba kezdett, de soha nem ért a végére. Elnyomta az álom.
Kádár Sára Hajnalka a 2017-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: Tyúkok közt (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
