Oberczián Géza: Arc
PEER GYNT
Vissza-előre egy-idő az út –
ki is, be is szorítóba fut.
Most itt van! Ott! Kört fut meg a Görbe,
s ha kívül vagyok, befog újra a körbe.
A neved! Mi vagy? Mutasd magadat, te búvó!
A HANG
A Görbe.
(Henrik Ibsen: Peer Gynt)
1.
Mostanában sokat gondolkodom az igazság és hazugság kapcsolatán, és meg kell mondjam, nem érzem olyan élesnek a különbséget, mint ahogy az a köztudatban elterjedt, hogy fekete meg fehér…. Képzeljük csak el, ha valaki mindig igazat mond, legyen az bármilyen kegyetlen a másikkal szemben, azt először hősnek kiáltják ki, majd minél többször szembesít minél több embert az igazsággal, annál hamarabb megutálják, kitaszítják. Az ilyen emberek magányosak és elkeseredettek lesznek. Minek az igazságot minden esetben mindenkinek a képébe vágni? Ha mindannyian mindig igazat mondanánk, annyi ellentét kerülne felszínre, hogy szétesne a társadalom. Különben is, az igazság nem abszolút kategória, az mindig nézőpont kérdése. Ezért vannak hazugságok, amik nem feltétlenül az ellentétei az igazságnak, inkább csak ugyanannak a dolognak más szempontból megvilágított alternatívái. Ebben a megvilágításban viszont igazságnak is nevezhetjük. És ha ezt az igazságot hitetjük el másokkal, az mindenkinek hasznos, hiszen senki nem szembesül azzal a kellemetlenséggel, hogy a véleményét meghazudtolták, marad a barátság, kialakul az egyetértés, a helyzet megoldódik, és a kérdés jótékony feledésbe merül. A görbe dolgok egyenesbe jönnek…
Amíg becsúsztatja a tálcát, egy pillanatra összeakad a tekintetünk, látom rajta az értetlenséget, hogy miért terítettem zsebkendőt az arcomra, aztán gyorsan becsukom az ajtót, hogy ne halljam az aggódó kérdéseit. Újra elnyel a sötét, bár odakint magasan áll a nap. Lekapom a zsebkendőt, nem segített egyáltalán, a durva vászon viszont szinte karmolja a bőröm. Nagyon éhes vagyok, csupasz kézzel tömöm magamba a húst, öntöm rá a narancslevet, kétoldalt lefolyik az ingemre, de nem érdekel, már minden civilizált szokást levetettem magamról. Bezárkóztam, elbújtam.
Ami történt, jóvátehetetlennek tűnik, még átgondolni sem tudom az összes következményét, ezért kezdtem szisztematikusan papírra vetni. Persze el is mesélhetném valakinek, eszembe jutott, hogy leültetem a feleségem és kitálalok, de valószínűleg meg sem értené, vagy rosszabb esetben kitudódna minden, az pedig igazi katasztrófa lenne. Ha megbomlik a Lineáris, annak beláthatatlan következményei vannak.
Fontos ragaszkodni a Lineárishoz. Minden, amim van, hozzá köthető, neki köszönhetem, amit elértem, sikert, pozíciót, gazdagságot, családot, az életemet. Nehéz megfogalmazni, mi is a Lineáris, leginkább idővonal, vagy talán vezérlő elv, egyfajta recept az életre, de az biztos, hogy messzire húzódik és óriási a hatása. Rajtam kívül senki nem ismeri, de mindenki, aki velem kapcsolatban van, a befolyása alá kerül. Most jövök rá, ahogy róla gondolkozom, hogy a Lineáris hatalom. És következmény.
A Lineáris egy gyermekkori karácsonyon indult. Hét éves voltam, és anyám bejelentette, hogy ma eljön apám, akit nagyon régen láttunk utoljára, én nem is emlékeztem rá, mert messzire utazott, azt mondta anya, de valószínűleg most, hogy visszatért, csodás ajándékokat fog hozni. Egész nap féltem a találkozástól, csak a vállamat vonogattam, ha anya szólt hozzám, ha pedig kért, hogy segítsek, elhúztam a számat és kelletlenül mozdultam, míg rám nem ripakodott: legalább ha apád megjön, legyél barátságos, és mosolyogj!
Apa részeg volt. Nem mondta senki, de láttam a furcsa vigyorát a borostája alatt, a bizonytalan járását, ahogy anyát ölelgette és belecsípett az arcomba úgy, hogy piros maradt a helye. Fájt. Esténként a kerületünk tele van ilyenekkel. Utáltam apát. Hangoskodott, ócsárolta, hogy milyen szegényesen élünk, ennél ott is jobb volt, ahonnan ő jött, hol vannak a kényelmes bútorok, egy fotelt akart, de csak sámlink volt. Végül körülményesen elővett a zsebéből egy becsomagolt dobozt és a kezembe nyomta: nesze, itt az ajándékod, bontsd ki gyorsan!
A doboz üres volt, apám meg, mint aki készült erre, teátrálisan kiabálni kezdett, hogy az ég boruljon a boltosra, mert kifelejtette a játékot, meglopta az a szemét, agyonüti a disznót. Miközben szónokolt, dühös pillantásokat vetett rám, hogy nem értékelem a gesztust, én pedig remegve, megfélemlítve, lesütött szemmel bámultam a dobozt. És akkor észrevettem, hogy mégsem teljesen üres, valami van az alján. Kikotortam, vékony, áttetsző selyemre emlékeztetett, talán csak véletlenül maradhatott a dobozban, hiszen szinte láthatatlan; jólesett a puha tapintása, mint egy simogatás, amire nagy szükségem volt. Belesimítottam az arcom, és hallottam, ahogy mosolyogva azt mondom apának: köszönöm, nagyon szép ajándék. Azután anyámra néztem hálás tekintettel: ez a legszebb karácsonyom, nagyon boldog vagyok, mondtam, magam is alig hittem el. Apám biztatóan hunyorított, látszott rajta, örül, hogy megértettem, micsoda ajándékot hozott. Anya is boldog volt, együtt vigyorgott rám a két szerencsétlen. Én pedig felfedeztem az Arcot.
Apámat sosem láttam többé, nem is kerestem, állítólag visszakerült oda, ahonnan jött, a börtönbe. Viszont az Arc máig velem van, és elkezdődött a Lineáris.
Boldog évek következtek. Az iskolában népszerű voltam, és bár nem voltam jó tanuló, a tanárok is szerettek, hála az Arcnak. Belül persze lázadó maradtam, az osztálytársaimat érdektelen tucatkölyköknek tartottam, gondolatban összevissza vertem őket. A tanárokat egyszerűen hülyének néztem, mert átláttam rajtuk, megkeseredett, elgyötört, kiégett alakok gyülekezete volt. De a felszínen, az Arccal a képemen én voltam a mintadiák, a bezzeg gyerek, akire lehetett hivatkozni. Persze voltak nehéz helyzetek, például a sportokat kerültem, mert az Arc könnyen leesett rólam és ott maradtam pőrén, védtelenül kiszolgáltatva, eltorzult ábrázattal ingerülten kiabálva, és olyankor megéreztem a sok csodálkozó tekintetet. Végül elfogadták, hogy nem vagyok sportos alkat, és nem erőltették tovább, a háziorvosunkra vetett esdeklő pillantás pedig meghozta az állandó felmentést testnevelésből.
Kilátástalan helyzetünk ellenére anyám is megváltozott. Bizakodó lett, elkezdett hinni a jövőben. Voltak ugyan gondjai a munkahelyén, és alig éltünk meg a keresetéből, mégis, ha hazaért, és rávillantottam az Arc alól egy biztató mosolyt, megnyugodott. Persze szegények voltunk, emiatt utáltam és őt hibáztattam, hogy olyan gyenge és ügyefogyott. Irigykedtem mindenkire. Képzeletben elraboltam, ami kellett. Anyám mégis úgy hitte, hogy nálam megértőbb, szeretőbb fia nem is lehetne. Így aztán révbe ért, hosszú éveken keresztül nyugodtan élt abban a hitben, hogy minden rendben van velünk. Azt hiszem, boldogan halt meg.
Hát így működik a Lineáris, bár akkor még nem így hívtam. Csak egyszerűen sikernek.
Így sem volt minden felhőtlen. Lehetetlen minden pillanatban eltalálni, hogy kéne viselkedni. Egyszer például a barátnőm megsértődött egy félreértés miatt és óriási pofont kaptam. Lerepült az Arc, ott álltam fedetlen képpel, de csak egy szemvillanásig, mert azonnal visszatettem, így csak árnyalatnyi düh látszott a grimaszba húzódott számon, és máris bűnbánó arcot vágtam. Az a pillanat olyan volt mégis, mint mikor egy megszállotton megnyilatkozik a démon, hogy aztán újra elfedje magát. Igen, megszállottat írok, saját jellememhez leginkább így viszonyulok, megszállottságnak tartom azt a dühöt, bizonytalanságot, magányt, amit az Arc nélkül érzek, a saját személyiségem a démon, ami legtöbbször kísért. Kisgyerekként csak akkor használtam az Arcot, amikor el akartam érni valamit, még csak nem is naponta. Később egyre gyakrabban, az egyetemen már egész nap, mostanra pedig éjjel is rajtam volt, csak azzal tudtam aludni, jó képet vágni az álmaimhoz, pihenni.
Villogni kezd a telefonom, üzenet a feleségemtől: tudom, mi a bajod, kétségbe ejtesz, engedd, hogy segítsek, hidd el, van megoldás, nem vagy egyedül J. Micsoda hülye, gondolom, honnan tudhatná, a felszínt sem kapirgálja, mit képzel ez, meglehetősen értelmes pasas vagyok, ha létezne megoldás, nem lennék már túl az egészen?
Jogot végeztem, sikeres ügyvéd lettem, megnősültem, gyerekeim születtek. A feleségem egy gyönyörű test, akit azért választottam, mert kell a reprezentációhoz. Saját gondolata nem sok van, leginkább közhelyeket mond. Összességében elég idegesítő, de azt hiszem, szeret engem, illetve azt, amit az Arctól kap. A lányaim szépek, de elkényeztetett hisztérikák, senki nem viseli el őket sokáig, én sem. Mégis boldog, kiegyensúlyozott biztonságban és jólétben élünk. Gyorsan gazdagodtam, az Arc ellenállhatatlan, a védenceim, ügyfeleim is kiélvezhetik a bíróságokra, tárgyaló felekre tett hatását, bevonzza őket is a Lineáris. Bárkit megvédek, bármit elérek, a legreménytelenebb eseteket is megnyerem, ezért lettem híres. Még az egyetemen belekóstoltam a politikába, így most a választások előtt az egyik meghatározó párt képviselőjelöltje vagyok. A legnépszerűbb képviselőjelöltje. A Lineáris felfelé tör.
Újabb üzenet villog a képernyőn, ezúttal egy baráttól: ne bolondozz, ilyesmi mindenkivel előfordulhat, megoldjuk, bízz bennem, találkozzunk. Marha, gondolom, ha csak egy kis nézeteltérésről volna szó, észre sem vennétek rajtam…
Mozgalmas életet élek, rengeteg eseményre, rendezvényre is el kell mennem, ismerkedem, mutogatom a sokoldalúságomat, hozzáértést tanúsítok, mert támogatókat kell szereznem, és ez nem nehéz, csak rém unalmas a rengeteg érdektelen embert végighallgatni. Az Arc segít. Pózol, beszélget helyettem, míg én belül alszom, lélekben máshol járok, vagy éppen dühöngök, biztos ismerik ezt az érzést (most veszem észre, úgy írok egy ideje, mintha arra számítanék, hogy valaki elolvassa majd. Persze ez, mindannyian tudjuk, lehetetlen.).
Miért írom le mindezt? Milyen megrázkódtatás ért? Tényleg le akarom ezt írni ide?
Nincs rajtam az Arc, szóval akár őszinte is lehetek a papírhoz.
Egyik este színházi bemutatón voltam, nagy színház, nagy társulat, nagyívű dráma, nagynevű rendező. Az előadás alatt végig feszengtem, nagyon kínos volt látni, ahogy az üres színpadon majdnem meztelen alakok bolyongtak láthatóan céltalanul, majd rohangáltak, kergetőztek, fenyegetőn, kétségbeesve kiabáltak, verekedtek, sírtak és röhögtek egyetlen hatalmas forgatagban fülsiketítő zenére. Pont olyan volt, mint amikor a saját gondolataim kavarognak, csak minimalista látványvilágban. Sokkolva tapogattam az arcomat és csak lassan nyugtatott meg a láthatatlan anyag puha érintése.
Még erősen izgatott voltam, mikor az előadás utáni fogadáson kötelességszerűen odamentem a rendezőhöz gyönyörű feleségemmel gratulálni. Az Arc értő közönséghez hű, művelt személy benyomását közvetítette rólam, barátságosan kezet fogtunk, elhangzottak a szokásos közhelyes banalitások drámai mélységről, sokszínűségről és emelkedettségről, lélekábrázolásról és megrendülésről, mikor észrevettem, hogy egyre jobban belelovallom magam a témába, és minden óvintézkedésem ellenére olyanokat mondok, hogy ennyire kínosan soha egyetlen színház sem érintett még, egy megbomlott elme ördögi gondolatainak a közvetítése nem művészet, hanem megszállottság, a démonok kieresztése Pandora szelencéjéből ellentétes az emberek, a társadalom érdekeivel, egyenesen káros, az ilyen műveket be kéne tiltani és én majd teszek is róla, ha megválasztanak, nem fogom engedni, hogy ilyen, a tisztességes polgárokat felháborító előadások színre kerülhessenek, igenis jó dolog a cenzúra, mert az a közönség javát szolgálja, satöbbi, satöbbi… A rendező a szemembe – az Arc szemébe – nézett és azt mondta: maga a visszaigazolás, hogy jó úton járok, magát sokkolta az előadás, mert maga nem az, akinek mutatja magát, maga legbelül retteg az élettől és mindenkitől, még a családjától is, utál mindenkit, mert nem érti meg őket, higgye el, én tudom, én is ilyen voltam… Maga kompenzál, befolyást, hatalmat vizionál, hogy erősnek és győztesnek érezhesse magát. Ha maga ennyire megrendült az előadástól, az azért volt, mert előjött a valódi énje, és be akarja tiltani, mert fél… Tudja, milyen sokan vannak magához hasonlók?
Valójában nem az volt a félelmetes, amit mondott, mondtak ilyet nekem már ezerszer, az Arc simán kivédte az ilyen támadásokat a magabiztosságom legkisebb megingása nélkül. A félelmetes az volt, hogy éreztem az arcomon a leheletét, a hevesebb részeknél nyálcseppek freccsentek rám, hideg tűszúrásként hatottak a vita hevében, és ettől megrettentem: az Arc nem volt sehol.
Önvédelem volt, hogy megütöttem. El kellett távolítanom a közelemből azonnal. Az újságok azt írják, vérzett az orra. Meg azt, hogy idegösszeomlásom van. Meg hogy vége egy ígéretes karriernek.
Az Arcot azóta sem találom. Hat napja már, hogy a Lineáris megszakadt, és ötletem sincs, hogyan állíthatnám helyre. Tudom, hogy beszélnem kell a feleségemmel. Tudom, hogy ki kell nyitnom az ajtót. Tudom, hogy soha többé nem lesz meg az Arc.
Magamra maradtam önmagammal szemben.
2.
Éhes vagyok megint, az idegesség rengeteg energiát felemészt.
Résnyire nyitom az ajtót, elvakít a folyosó fénye, míg a feleségem becsúsztatja a tálcát. Egy pillanatra összeakad a tekintetünk: ajándék is van, súgja, gyönyörű a mosolya, megölelném, legszívesebben magamévá tenném ott helyben, de elfordul, elmegy. Oda a pillanat.
A kis csomag a teáscsésze mellett van: mi a szar ez, gondolom, megrázom, semmi, kibontom, üres, ideges leszek: mi a szart akar ezzel, ő nem az apám…!, aztán hirtelen, mint a narkós, aki egy hete nem szívott, rávetem magam, ujjammal túrom, kutatom, míg megérzem az ismerős tapintást, kiemelem a vékony anyagot, kisimítom, az arcomra helyezem…
3.
A választásokat fölényesen megnyertük. A múlt hónapban klubot alapítottunk a képviselőházban, ahol kizárólag Arc nélkül beszélgetünk, szigorúan zárt ajtók mögött. Már az első alkalommal rengetegen eljöttek. Előadtam teóriámat az igazság – hazugság összefüggéseiről. Megtapsoltak. Új világ tárult fel előttem, más dimenzióban kell elképzelnem a világot. A múlt heti összejövetelen egy professzor felvázolt egy ábrát, hogy jobban megértsük, ahogy Lineárisok sokasága keresztezi egymást, bonyolult térbeli struktúrát alkotnak, és az egyes csomópontokon, ahol kettő vagy több keresztezi egymást, születnek a döntések. A teret az Arc nélküli emberek halmaza tölti ki, a csomópontok kisebb csoportokra osztják őket, és a csomópontokban megszülető döntések befolyásolják a halmaz viselkedését, tulajdonságait. Az egyetlen bizonytalanság – és valljuk be, komoly veszély – hogy nem tudni, kinek van Arca és kinek nincs, mekkora tulajdonképpen az Arctalanok halmaza, és mivel emiatt kiszámíthatatlan, kik és hányan esnek egy-egy döntés hatálya alá, a rendszer ingatag. De azt hallottam, már készül az Arcfelismerő készülék.
4.
Hallatlanul izgalmas felfedezéseket teszünk. Egy intim pillanatban Arcot cseréltünk a feleségemmel. Ő rengeteget segített, mikor annyira magam alatt voltam. Most, hogy megismertem, rájöttem, hogy nagyon okos asszony. Tizenöt éves korától visel Arcot. Ő szerezte nekem az újat, ami erősebb, ellenállóbb az előzőnél, hiába, az már nagyon régi volt, nagyot fejlődött azóta a világ. Mikor az ő Arcát magamra terítettem, értettem meg, mitől olyan különleges. Megláttam a Lineárisát, ami szorosan az enyém mellett halad, majdnem párhuzamosak, de az övé valamivel meredekebben tör felfelé, az enyém csak enyhe törésekkel tudja követni. Egy ilyen törés látható a közelmúltban, de lesz még néhány, míg elenyésznek a vonalak a távolban. Megértettem, hogy egyedül nem jutottam volna idáig.
Ma nagy eseményre készülünk, a nagyobbik lányunk hetedik születésnapjára, amikor is bensőséges ünneplés keretében megajándékozzuk az első Arccal.
De előtte még a dolgozószobám magányában a kandallóban elégetem ezeket a jegyzeteket.
Illusztráció: Fülöp Péter fényképfelvétele
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
