Mondd meg nékem, merre találom…

Önszócikk

június 8th, 2018 |

0

Tari István: Betakarják az eget

 

kilencvenegy őszén harmincnyolc évesen
kaptam meg az első behívót a háborúba
melyet postaládánkból kotortam elő
éppen amikor budapestre indultam
a hunyadi szövetség alakuló
értekezletére akkoriban már
gyakrabban megfordultam az Anyaországban
és azóta még gyakrabban megmártózhattam
az Anyaországgal szembeni ellenérzésekben
az anyáskodás elutasításában
amihez persze az is hozzátartozik
hogy nálunk egy időben abban a sokak
által annyira irigyelt szabadságban
bűnnek számított az Anyaország szó
használata                    szóval: akkoriban már
gyakrabban megfordultam az Anyaországban
élveztem azt a pezsgést melyet egyesek
rendszerváltásnak
mások
módszerváltásnak
neveznek
szegedről lila autójával ildikó
vitt föl a budai várba ahol rengeteg
megrettent délvidékivel találkoztam kik
lehülyéztek amikor megtudták hogy haza
akarok menni – halállisták vannak! – vágták
a képembe – te pedig hős szeretnél lenni!
– bujdosni csak ott lehet – magyarázkodtam
zavarodottan – ahol keresik ahol meg
is akarják találni a szökevényeket
miután összejöttünk egyik társunk
menedékhelyén átittuk az éjszakát egy
kíváncsiságától lázas fuldokló asszony
társaságában aki néhány pillanatra
elhitette velem: ebbe belepusztulok
aki rettentően féltett – hiszen apja is
délvidéki származású volt – és tudott a
tömegsírokról a rabszolgapiacról az
összedrótozott szájakról a szabad rablás
vérmámoros változatairól túl sokat
hallott vidékünk szenvedéstörténetéről
elérzékenyülve könnyes szemmel fogadott
testvéröccsévé vette tenyerébe arcom –
öreganyámnak volt akkora tenyere és
olyan széles lábfeje mint neki apai
öreganyámnak mezítláb ment előttem a
tarlón ami emlékezetembe ragadt – így
hozott össze a sors a magyar irodalmi
társaságok nagyasszonyával a magyar
irodalom zseniális kerítőjével
aki kishegyesi gyökereit kereste
akkoriban amikor még senki sem tudott
kishegyesről amikor még csupán dsida nagy
versében esett szó a bácskai – micsoda
abszurdum! – szőlőhegyekről felénk a töltés
a hegy
               haza akkor a bujdosásba mentem
az elnéptelenedett utak vaksötétjébe
a föl nem tehető kérdések erdejébe
a bezárt ajtókkal pulzáló rettenetbe
a második behívó érkezését lazán
átaludtam nem működött a csengőnk melyet
azóta sem javítottam meg a szomszédok
mondták hogy azon a hajnali órán hosszan
dörömböltek kapunkon akkoriban tudtam
meg hogy az utcánkból többen féltettek ami
a könnyekig meghatott – hányan élik le úgy
az életüket hogy sohasem tudhatják meg
félti-e őket valaki az utcájukból
lányaim kulcsot hordtak a nyakukban közben
a kossuth rádiónak nyilatkoztam hosszan
nem dehogy bátorságból inkább egyik pestre
szökött volt munkatársamon segítve aki
az újrakezdés mellett döntött aki húzós
anyagot akart az asztalra tenni ami
akkor éppen a bujdosó költővel készült
telefoninterjú volt melyet FANTOMORSZÁG
SZERBTÖVISE NYOMJA MAGYAR LELKEMET címmel
az egyik bulvárlapban is megjelentetett
versemmel együtt melyben a zsírra mutatva
a zsír zimankós szobrászaként megneveztem
közeljövőnk nélkülözhetetlen anyagát
az emberzsír szóvivőjeként tetszelegve
persze bíztam a balkáni fejetlenségben
gyávaságban zűrzavarban lustaságomban
bíztam a leginkább abban hogy ébredésem
után nagyon útálom az ajtó kilincsét
keresgélni mely a költészet kilincsévé
vált
           inkább mások kerestek föl engem – gyere
közénk politizálni – nyaggattak – a magyar
írók költők értelmiségiek be vannak
tojva azok is leléptek akik nem kaptak
behívót – majd akkor megyek közétek ha az
első délvidéki magyar írót becsukják –
ráztam le őket kelletlenül addig békén
is hagytak amíg egyik következetesen
politizáló írótársamat a bajban
be nem csukták – zokszó nélkül mentem közéjük
és jött az első többpárti választás és láss
csodát: közösségként létezni kezdett ami
addig nem létezett kis időre átéltük
az együvé tartozás erejét kényszerét
aztán a széthúzás tömény nyomorúságát
az árulás a kiszorítósdi kisszerű
gyalázatát közelről láthattam azt is hogy
a többség dehogy szeretne szabad lenni hogy
a kígyózó szolgalelkűség kiskorúság
a zsigerekben lakik szonetteket írtam
a kötöttségbe bújva a vers zenéjébe
csimpaszkodva a gyerekek felé fordultam
közben új országhatárokkal átrajzolták
többször a térképeket és közkegyelemben
részesültünk elszaporodtak körülöttünk
azok kik valahol már rossz szomszédok voltak
gyilkosként hősnek érezve magukat a hely
szellemével visszaélve az új helyzetet
meglovagolva a megtörténteket meg nem
történtté téve ahogy azt már megszokhattuk
ahogy azt már szüleink is megszokhatták a
hadizsákmány szerepében közben fölnőttek
a gyerekeink és a háború kezdetén
elültetett fáink betakarják az eget

 

Illusztráció: Tari István

 

Cimkék: ,


Feltöltötte:

Napút Online adatlap-képe



Back to Top ↑

Tovább az eszköztárra

A weboldalon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy megkönnyítsük Önnek az oldal használatát. Felhívjuk szíves figyelmét, hogy az oldal további használata a cookie-k használatára vonatkozó beleegyezését jelenti. Több információ...

Az oldalon történő látogatása során cookie-kat ("sütiket") használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldalon történő továbblépéssel elfogadja a cookie-k használatát.

Bezárás